Monthly Archive for február, 2005

Tavaly már írtunk a szexi izraeli hegedûsrõl, Miri Ben-Ari-rõl. Friss hír, hogy most Kanye West-el írt “Jesus Walks” c. számáért Grammy-díjat nyert, méghozzá a “Best Rap Song of the Year” kategóriában. Kol hakavod!

Néhány éve New Orleansban sétáltam az utcán és az egyik kirakatban egy Jézus akciófigurát árultak. Sajnos a bolt végig zárva volt amíg ott voltam, de azért egy fényképet csináltam:

Aztán valamikor tavaly találtam egy extrémebb verziót, videóval, Walk On Water Action!

Tegnap pedig feltûnt az irodánkban egy Mózes akciófigura, mozgatható karokkal és kivehetõ bottal. Különös dizájndöntés, de a tízparancsolatot hordozó kõtáblák a jobb alkarjához vannak ragasztva:

Viszont a jobb kart hátracsavarva és a botot megfordítva Mózes egy IKEA lámpa szárán az irodai telefon fölé lógatható.

Shabbat shalom everybody!

a szükséges állami holokauszt-giccs kudarcát láthatjuk a másfél órás filmen. minden adott volna pedig. nyálas zene (prokofjev rómeó és júlia átézések, rahmanyinov zongverseny akkordok…), pre-holokauszt zsidó zsánerképek (ún polgári idill) versus naturalisztikus láger-festés (sebben zsezsegõ tevek – fel is szisszen a jónép), sötét-fény hajde-innovatív dialektikája, pislákoló, de ki nem húnyó zsidó heroizmus.

valami mégis hibádzik.

ez a valami nyilvánvalóan az idõnként felcsendülõ idióta köves-monológokban ölt leginkább, bocsánat, kizárólag testet. ezek a monológok, ellentmondva minden zsánernek, giccsnek, zavaróan nem-normálisak. nyelvtanuk zöttyög, mondanivalójuk intuícióellenes. idegesítõ szövegek. ezeket bizonyos kertész imre írta sorstalanság c. regényében.

a sorstalanság c. állami holokauszt-giccs, pechjére, egy nobel-díj apropóján született meg. a sorstalanságnak nevezett ún holokauszt-regényt kellett megfilmesíteni, mer azt eszi a publik. (magyar) holokauszt mint olyan nem kifejezetten, magyar nobel mint olyan annál inkább fûlik a honi gyomorhoz. eme – amilyen szükségszerû, oly szerencsétlen – egybeesés okán tehát a film készítõi idõnként kénytelenek bizonyos jelét adni, hogy nem a könyv apropóján, hanem a könyvbõl készítették filmjüket. itt idézni kell. s míg a jelenetek, vagyis a képiség síkján a könyv gondolatai zavartalanul simíthatóak le a holokauszt-giccs szintjére, a monológokkal mindezt nem lehet megtenni. õk alanyi jogon beszélnek ugyanis, ha már szót kaphattak.

a feszültség természetesen a giccs és kertész könyve között van. a regény-sorstalanság konvenció-, reprezentáció- és kultúraellenes. a film ezzel szemben konvencionális, hangsúlyozottan reprezentál és üzenete, ha van neki, természetesen mi más lenne mint hogy az élet megy tovább, a heorikus pillanatok megvannak a lágerekben is és akkor majd erre alapozunk. hajrá.

utóbbi így is volna rendjén. az állami holokauszt-film ne gondolkoztasson el, ne legyen filozofikus, ne legyen nehéz. hanem üssön. giccs legyen tehát. ez a film ennek akár meg is felelhetne. vagyis csaknem minden (ld fentebb) adott ahhoz, hogy az értelmiségi fanyalogva, a nemértelmiségi pedig megütközve álljon fel. és ez így jól is lenne, tekintve hogy ki nem szarja le az értelmiségit.

csakhogy itt van az a fránya könyv. s minthogy a giccs e könyvben elõre haladva egyre hangsúlyosabban van kifigurázva, érthetõen a filmben elõrehaladva egyre kevésbé szól be a könyv köves gyurija. ami mûvészi a filmben, az leginkább éppen az a tapintható igyekezet, amivel a könyvet kisimítani igyekszik. egy példát ide: kövest tetemek között látjuk, nézi az eget. az ég felhõs ám egy idõ után kiviláglik mögülük a fény. istenasszociációink támadnak. innen kövest egy valószínûtlenül tiszta kórházba viszik, érthetetlen módon jól tartják ennek következtében túlél. minden jól vagyon.

a könyvben ellenben istenasszociációink fogadjistenjeképp azt hallhatjuk, hogy kövest a felbukkanó fény az auschwitzi orvos képére emlékezteti. õ mondja. ennyit a transzcendenciáról.

nem vagyon minden jól.

de a célnak megteszi.