Mi is nevezünk magyar zsidó “revivalnek”?

Kevéssé akadémikus definicióm szerint a zsidó ifjúság odaadó érdeklõdését, hogy kiderítse, mely napokon ihat “zsidóként”. Ilyenkor tehát a zsidó fiatal nem csak úgy dönti magába a kóser szilvát, de ehhez mintegy szakrális funkció kötõdik. Megszenteli a megszentelendõt, emlékezik az emlékezendõre. S részegsége is egyfajta szent részegséggé lényegül át imígyen. Röviden: a zsidó fiatal kutatja a jeles napokat, amikor is nem anyira iszik mint egy disznó, hanem ivászatával õsei sorába csatlakozik be, és a hagyomány részese lehet. Purim ünnepe kiváló alkalom e nemes feladat végrehajtására, tekintve hogy maga a (zsidó fiatal számára nem különösebben fontos en bloc, ámde jópofa beszólásokat is tartalmazó) hagyomány szólítja föl, hogy igyon addig, míg Hámánt Mordechájtól már meg nem tudja különböztetni. Ám legyen!

Mindenekelõtt azonban tudnunk is kellene, ki a manó volt Hámán és Mordecháj. Csak hogy idõvel ne tudjuk megkülönböztetni õket ugyebár.

Eszter könyve az ürökkévaló és társai szerzõi csoportosulás több kötetes munkájának azon csaknem egyedülálló darabja, melyet sem korunk feministái, sem cionistái nem kívánnának átírni.

Feminista szív elolvad látván, hogy Eszter miként alakítja nõiségét politikai eszközzé, miként vezeti Ahasvérost, korának szangvinikus ám érzõ szívû despotáját mintegy a farkánál fogva. A feminista szív örömmel nyugtázza, hogy Eszter bizony már nem a ‘60as évek maszkulin, melltartóégetõ feminizmusának nyelvén szól hozzánk, hanem egy posztmodern ideológiát képvisel. “In a different voice”, Eszter nem megtagadja nõiségét, hanem felhasználja. Jellemes példa, mikor is Ahasvéroshoz kívánna szólni, amit, naná, egyszerû királynõként nem tehetne meg, csakis ha a király szólítaná. S mit tesz Eszterünk, legbombázóbb öltözékével kiáll az udvar közepébe, ellejt a király elõtt aki nemét meg nem tagadva természetesen legott hivatja.

S hogy állunk cionistáinkkal? �?k hasonlóképpen tapsikolnak látván, hogy a mû eleji Eszter, a megvetendõ asszimiláns, aki a cél (királynõnek lenni!) érdekében és nevelõapja, Mordecháj tanácsára eltagadja zsidó voltát, a késõbbiekben, amikor a vészhelyzet eljövel, amikor zsidókat kell menteni (alternatíva: amikor a leginkább kéne kussolni, nehogy kiderüjön, mink is zsidók volnánk, minket is lehetne pogromolni), felvállalja zsidóságát, kiáll a király elé és meggyõzi, mégsem kellene lepogromolni a népségét. Asszimiláció-disszimiláció: sikersztori!!

S mivégre a nagy erõfeszejtés, avagy ki a történetben a kérdéses Hámán? Nos Hámán maga a nagy antiszemitizmus. �? sustorogja tele Ahasvéros király fülit, hogy a zsidókat pogromolni kéne, mert keménnyakú nép volna. S mindezt miért? Nos mindez talányos. Azt tudjuk, hogy Hámán, a kvázi-belügyminiszter kinevezése után mindenki az udvar körül meghajlongja magát neki, kivéve bizonyos Mordecháj, s hogy Hámán fülébe jut, ez a Mordecháj ezt nem más okból teszi, hanem mert zsidó. Ám hogy ebbõl miként következnék, hogy Hámán legott az összes zsidót volna kedves kiirtatni, ez kevéssé fér a mai olvasó fejibe.

Ám a dolog nézhetõ akként is, hogy itt a mindenkori zsidó konszenzus (már amennyiben van ilyen) legdédelgetetetteb eleme, az antiszemitizmus értelmetlen volta vagyon elénk tálalva. Hogy mért utálják a szegény zsidókat, minket? Talány… Hisz mink nem csinálunk semmit (rendben, szociális mobilitásunk tagadhatatlan…), maximum nem hajlongunk. Ennyi. Dehát a vak is látja, hogy ez csak ürügy. Egyszóval ezek utálnak minket, ahogy vannak, mink meg ártatlan báránykaként vagyunk csak a világban benne. Ezek meg már pogromolnák az ártatlan báránykát (aki nem hajlong). Régiantiszemitizmus, újantiszemitizmus: egykutya. Bûnbakok vagyunk mink, semmi több.

Ám a helyzet nem marad ennyiben, amint azt az olvasó sejtheti is. A dolgok ugyanis Mordecháj fülébe jutnak, aki értesíti is Esztert. Eszter a letûnt királyné (Vásti) utódja, az udvar Miss Babilon versenyén került kiválasztásra, s most Ahasvéros b neje. Mordecháj gyõzködésére belátja, hogy nem lehet elleplezni zsidóságunkat, föl kell azt vállalni, le kell beszélni a királyt a pogromkodásról. S lõn. A figyelemreméltóan konzisztens király felhagy tervével. A Mordechájnak ácsolt bitón végül Hámán lóg, a belügyi góré pedig Mordecháj lesz. (s az ország sora innentõl még jobbra fordul.)

Helyesebben pogromkodásra azért sor kerül, de ezt Purimspiel keretében gyerekeink jelmezbáljából inkább cenzúrázzuk. Történetünk epilógusából ugyanis megtudjuk, utóbb a zsidók pogromkodták le a “hámánitákat”, vagyis a férgese mégiscsak elhullott. Ennek pártállásunktól függõen örüljünk vagy ne örüljünk.

S mit teszünk még Purim ünnepén? Olvassuk a Megilát a zsiniben, ajándékokat osztogatunk, Hámán-táskát zabálunk, eszünk-iszunk-mulatunk.