Monthly Archive for augusztus, 2008

Közeledve a 2001-es szeptember 11-i terrortámadások hetedik évfordulójához kisebb időutazásra hívnék mindenkit, aki szereti a régi vagy fekete-fehér fotókat és nem utolsósorban New Yorkot. A galéria képei között felbukkannak a zseniális André Kertész vagyis Kertész Andor művei is. Woody Allen hátranézése persze megint mindent visz. Enjoy!

A bejegyzés folytatódik! ››

Tudom, hogy épp elment otthon is az igazi nyári jóidő, de pont ezért kell most optimistának lenni. Lesz még sunshine boogie. Rákészülésképpen megosztom Önökkel a koktél receptjeimet, eddig ez elmaradt valamiért: A bejegyzés folytatódik! ››

Geil! Affengeil! Oberaffengeil! Megaaffengeil! Szép hetet kívánok mindenkinek innen Berlinből.

Berlinben emlékeznek az emberek, pedig az nem könnyű dolog. A belváros szívében (nem eldugva az emberek szeme elől!), a város kellős közepén található a minimalizmusában is monumentális Holokauszt Emlékmű, de a városban járva-kelve szó szerint is belebotolhatunk a közös emlékezés gesztusaiba. A legkülönlegesebbek ezek közül a “botlatókövek”:  tízszer-tíz centis macskakő-réztáblácskák, amelyek mind a “nyomtalanul” eltűnt zsidó lakosokra emlékeznek. Az összes botlatókő mind egyetlen ember, Gunter Demnig művei. Stolpersteine–nek hívják őket, és egy olyan művészeti akció részei, ami adományokra és civilek munkájára támaszkodva, 1993 óta nap mint nap tovább gyűrűzik, növekszik, csak Berlinben már legalább másfél ezer ilyen Stolpersteine van elhelyezve. Egy-egy kőletétel gyakran különleges esemény: összehoz teljesen különböző származású, nyelvű, életkorú embereket és az emlékezésből így élettel teli pillanatok lesznek. Minden egyes emlékező Stolperstein lefektetése esély lehet arra, hogy tanuljunk, képesek legyünk szembenézni a múlttal, emlékezni, gyászolni és együttérezni egymással, hiszen minden egyes lefektetett kő mögött egy-egy hús-vér ember sorsa áll. Például Regina Schrimmeré, akit 1942-ben deportáltak Rigába:

Ez számomra egy őszinte, hiteles gesztus az emlékezésre. A sok “ordaseszmézést”, a sok “Niew wieder!”-t, a sok “sohatöbbézést” én is gyakran érzem üres, közhelyes gesztusnak. Nehéz és kényes ügy ez persze, rengeteg csapdát kell(ene) elkerülni. Ahogy Berger Ágnes is fogalmaz a művészeti akció magyarországi oldalán: az emlékezés tárgya vagy gesztusa hasson az érzelmeinkre, de ne legyen sokkirozóan brutális vagy émelyítően moralizáló, hasson az intellektusra is, de ne legyen tolakodó vagy giccstől csöpögő, emlékeztessen a konkrét áldozatokra – a férfiakra, a nőkre, a gyerekekre – is, de eközben lehetőleg szolgáljon egyetenes tanulságokkal is.

Ezeknek a kis botlatóköveknek szerintem sok minden sikerül ebből.

Az Auguststraße-n üldügéltünk tegnap anré-val és Stimm Elmával a Mittében és a sokadik elfogyasztott sör után rajzfilm-karakterekről kezdtünk beszélgetni. Természetesen a jewdar-t is bekapcsoltuk, így a kreatív zsidózás sem maradhatott el. Erre jutottunk:

Dr. Bubó Bubó, orvos. Baruch Buberként látja meg a napvilágot 1904. december 20-án a Nyitra megyei Tormoson. Szülei szándéka, hogy fiúk csodarabbi legyen. A Felvidék nevezetes vallásos intézményeiben: a vágselyei, majd a pozsonyi jesivában tanul. Kiválóan tud héberül, jártas az exegézisben és a kabbalisztikában is. 1921-1923 között a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet hallgatója, de nem fejezi be; helyette elkezdi az orvosi egyetemet, amelyet Maxima Cum Laude abszolvál 1929-ben. Harminc évesen, 1934-ben beleszeret a keresztény családból származó Szép Hedvigbe, az esküvő előtt felveszi a családja kedvéért a katolikus vallást és magyarosítja Dr. Bubó Bubóra is a nevét (ekkor már öt éve viseli a doktori előcímet). A zsidó felmenői miatt az antiszemita zsidó törvények nem kímélik őt sem: a Vészkorszakot úgy éli csak túl, hogy barátai elbújtatják egy Szeged melletti erdő rejtekében. 1948-ban az új – kommunista – rendszer is gyanakvó vele szemben polgári származása és arisztokratikusnak tartott stílusa miatt: csendben meg kell húznia magát, egy vidéki állami kiskórház belgyógyászatán kell tevékenykednie alacsony beosztásban. A helyzete csak 1968-tól, az Új Gazdasági Mechanizmus évétől javul, de ekkor már nyugdíjas orvosként dolgozik – immáron az Erdei Lakban, állatorvosként. Kevesen tudják, de idős éveire visszatér ősei vallásához, melyet négy évtizeddel korábban elhagyott: Ursula többször is látja az idős doktort, amint különös nyelven egzotikus imákat mormol maga elé.

Mézga Géza, bérelszámoló. Moskowitchról magyarosít Mézgára 1948-ban 25 éves korában, amikor is apja tudtára adja, hogy miután túlélték a deportálást és a koncentrációs táborokat, ilyen névvel nem élhetnek többé Magyarországon. Még ugyanebben az évben belépett a Magyar Kommunista Pártba is. Jellegzetes szemüvegét nagyapjától, Abraham Moskowitchtól örökli, aki szintén bérelszámoló volt. Kispolgári-zsidó származása ellenére, szigorú és szorgalmas természetének köszönhetően Mézga Géza az új rendszerben sikeres ember lesz: ő a “polgárosodó” kádári kisember mintapéldánya, aki – saját kényelme és lelki békéje érdekében – igazként fogadja el a szocialista társadalmat. Szigorú konformizmusa és konfilktuskerülő habitusa miatt nagy riadtsággal szemléli fia, Aladár deviánsnak tartott kísérletező hajlamát.

Még rengeteg karaktert feltárunk, így ez egy sorozat első része lehet, ha a kedves olvasók is úgy kívánják. Feljelentő leveleiket a kommentek közé várjuk.