van a magyar nyelvnek egy sajátos szegmense, amely történelmileg terhelt. a transzport, a deportálás, a marhavagon, vagy éppen némely helyiségnevek nem csak egyszerû szavak, percepciójukkal ösvények nyílnak kollektív emlékezetünkbe. a ma esti fókuszban gönczi gábor egy szegénysorsú, mégis tettrekész ember életére zárszóként – a végsõ megoldást kereste. én meg elkezdtem magamat nagyon rosszul érezni a tv elõtt ültömben, és primo levi vallomása jutott az eszembe. a nyelv(tudás) hatalmáról az ‘akik odavesztek és akik megmenekültek’ c. könyvében.
“gyors és pusztító hatást tett a fogolyra, hogy nem beszéltek hozzá. aki nem szól az emberhez, vagy tagolatlannak tetszõ ordításra korlátozza a beszédet, ahhoz az ember nem mer szólni. szerencsés esetben a fogoly olyasvalakire akad, akivel közös nyelvet talál: azzal megbeszélheti benyomásait, attól tanácsot kérhet, kiöntheti neki a szívét; ha senki ilyet nem talál maga körül, néhány nap leforgása alatt elsorvad a nyelve, és a nyelvével együtt a gondolatai is”.
Ennek a speciális szókincsnek van egy “bennfentes” változata is: amikor a nagymamám ilyesmit mondott, hogy “amkor kimentünk” / “visszajöttünk”, a családtagok és a sorstársak számára nyilvánvaló volt, hogy a deportálásról beszél, ám az “idegenek” nem értették, mirõl van szó. Emlékszem pl. amikor egy taxist elképesztett az “értelmezhetetlen” megjegyzésével…
A nyelvrõl és a felejtésrõl egyébként Bruno Bettelheimnek is van egy nagyon érdekes és fontos tanulmánya: A végsõ határ c. kötet címadó írása.
üdv,
Polnaire