Hááát, mit mondjak. Kapásból: nem ez az elsõ dolog, ami eszembe jut, ha mondjuk a náci haláltáborok kerülnek szóba…
Tegnap megjelent a NYT-ban egy cikk egy izraeli pornó könyvsorozatról, a Stalags-ról, ami jórészt náci koncentrációs táborokban játszódik és anno a 60-as évek elején óriási sikert aratott. Jó, mindannyian tudjuk persze, hogy a pornográf zsánernek létezik az a szelete, amelyiknek alaptémája valamilyen rémisztõ, rémületes esemény, és valahogy a bennünk rejlõ, igen sötét ösztönökre támaszkodva ezt próbálja valamiféle szexuális izgalommá transzformálni (szex és erõszak örök deviáns kapcsolata bennünk) – nyilván a Stalags-szal is valami hasonló történt. Viszont engedtessék meg nekem, hogy minimum fölhúzzam a szemöldököm a kreálmány nemzetisége (szerzõi, kiadója) miatt. Hogy mindez a shit egy olyan ország “találmánya”, ahol a Holocaust kollektív tudata definiálja egyik legmarkánsabban egy nemzet identitását… hát nem tom. Kissé kínosnak érzem, to say the least. Ahogy a mûvelt amcsi mondaná: something is wrong here. A bejegyzés folytatódik! ››
[elõhang: a minap fedeztem föl az újságosstandokon a Maxim legújabb számát - és azonnal írtam is egy jó kis posztot róla. Viszont mire fölkerült volna (hétvégere terveztem), már természetesen jócskán megelõzött shadai (na, tudhattam volna). Igy aztán most mea culpa - viszont ha már megírtam, egye fenyõ, itten van, közzéteszem..]
Ime, a hook:
Nos, a hölgy “halálosan szép és ráadásul pillanatok alatt szét tud szedni egy Uzi-t”. Bezony, itten az izraeli hadsereg volt katonáirol kaphatunk… khm… alapos képet, sõt! képeket… öööö… bikiniben (quasi). De a dolog bizarr jellege még fokozható: ugyanis nem ám valamiféle önjelölt centerfold-akcióról van szó, hanem egyenesen Izrael new york-i konzulátusának píár csapatátol származik az izgató ötlet: mélyreható kutatások után arra a következtetésre jutottak a derék diplomata(férfiú)k, hogy Izrael valahogy nem igazán kitapintható megfogható in concreto az átlag amerikai… férfinak. A bejegyzés folytatódik! ››
Oké. Philip Roth soha nem tartozott a kedvenc kortárs amerikai írók közé; olvastam, mert “illik” ismerni (v.ö.: sznobi szörpcsaládhoz való végzetes vonzódásom), mert ha így halad, elobb-utóbb Nobel-díjas lesz (vagy csak sorozatban “futottak még”), mert az élok közül kétségtelenül az elso három között szokták megemlíteni itten, és én szeretek kevésbé hülye képet vágni, ha irodalomról van szó. Talán most sem olvastam volna el íly hamar a legújabb kisregényt (még akkor sem ha harmadszor kapott PEN/Faulkner-díjat éppen ezért az írásért), ha nagyon-nagyon személyes okok miatt március 3-án rémülten észre nem veszem, hogy öreg lettem. Azt, hogy megöregedtem hirtelen, talán egy hét alatt, már a múlt nyári események óta tudom (ebbe most nem mennék bele), de valahogy csak most realizálódott bennem igazán számszakilag is, hogy kész. Vége. A bejegyzés folytatódik! ››
Nem tudom, mitol van (vagyis dehogynem tudom: az összefüggo parkok!), hogy idonként fölbukkannak jelenségek, amelyek attól kezdve azután hónapokat végigkísérnek az életembol. Most éppen Walter Benjamin az aktuális nálam mindenféle zenei kontextusban és szerelmi drámában (foleg a magázósokban). A bejegyzés folytatódik! ››
(Az aprobetus resz: shadai kedves meghivasara bukkanok itten fol varatlanul idonkent; zenelni fogunk, meg kicsit kepzomuveszkedni is idonkent, talan mást is. Orulok, hogy itt lehetek. Komolyan.)
Hat akkor jojjenek az Ezüst Zsidók. Az elnevezes korul vita van; az egyik variacio szerint a kilencvenes evek elejen alapitott csoport nevadoja félreolvasott egy hirdetest, ahol ezüst ékszereket reklamoztak, innen a név. (Angolul kevésbé tudóknak, vagy csak értetlenkedõknek: Silver Jews – Silver Jewelry). A pacák (David Berman névre hallgat egyebkent), bar zsidonak zsido volt (es van), de a vallasnak még a szele sem erintette meg akkoriban. Hogy rovidre fogjam ezt a remek kis tortenetet, hamarosan azonban – köszönhetõen a végzetes névadásnak – elkezdte ontani a zsidó nótákat, amelyeknek a szovegei, eleg meglepo modon – az indulas zökkenõivel összevetve – rendkivüli olvasottsagrol es muveltsegrol tanuskodnak (valamint remek humorérzékrõl). Nyilvan mindez nem veletlen: Berman kurva jo verseket is ir; nem oly reg jelent meg ez a kötetete, nem kis (kritikai) sikert aratva, tessenek csak beleolvasni (vagy még jobb: belehallgatni), zsenialis. A bejegyzés folytatódik! ››
Legújabb kommentek a JP-n: