Tegnap megjelent a NYT-ban egy cikk egy izraeli pornó könyvsorozatról, a Stalags-ról, ami jórészt náci koncentrációs táborokban játszódik és anno a 60-as évek elején óriási sikert aratott. Jó, mindannyian tudjuk persze, hogy a pornográf zsánernek létezik az a szelete, amelyiknek alaptémája valamilyen rémisztõ, rémületes esemény, és valahogy a bennünk rejlõ, igen sötét ösztönökre támaszkodva ezt próbálja valamiféle szexuális izgalommá transzformálni (szex és erõszak örök deviáns kapcsolata bennünk) – nyilván a Stalags-szal is valami hasonló történt. Viszont engedtessék meg nekem, hogy minimum fölhúzzam a szemöldököm a kreálmány nemzetisége (szerzõi, kiadója) miatt. Hogy mindez a shit egy olyan ország “találmánya”, ahol a Holocaust kollektív tudata definiálja egyik legmarkánsabban egy nemzet identitását… hát nem tom. Kissé kínosnak érzem, to say the least. Ahogy a mûvelt amcsi mondaná: something is wrong here.

A mostani történet egyébiránt úgy szól, hogy a könyvsorozat – két éves bombasikert követõ betiltás után – ismét erõteljesen a köztudatba került (és valószínûleg a könyvesstandokra is, féllegálisan – gondolom én), azt követõen, hogy júliusban a Jeruzsálemi Filmfesztiválon bemutatták Ari Libsker “Stalag-ok: Holocaust és pornográfia Izraelben” címû dokumentumfilmjét. Miután – ahogy már említettem – ez a pornó sorozat echte izraeli kreálmány, azonnal óriásira csapott a vita a nácizmus izraeli (zsidó) reprezentációjáról és persze arról, hogy ez a pornó-momentum (szõke, bombázó SS-tisztek combig érõ katonai csizmákban mindenféle csintalan s/m dolgot mûvelnek férfi és nõi foglyaikkal) vajon sérti-e a Holocaust-képet avagy sem.

Tisztában vagyok vele, hogy ezt a kis affért könnyû lesöpörni az asztalról azzal, hogy ugyan már, minden kultúrának és minden nemzetnek vannak hasonló vadhajtásai, legyünk elnézõbbek itten. Es hát ez igaz is. Persze. Részben.

Mindazonáltal.

Elnézve a már most hozzáférhetõ filmrészleteket (az egyikben egy fiatal izraeli vall arról, hogyan fantáziál egy náci unokájának megerõszakolásáról, egy másik epizódban a sorozat kiadója beszél, assesemmi), szóval mindezeket elnézve, hááát… könnyen érthetõ a számomra, miért is okoz ez a mozi (és végsõsoron persze a Stalags) komoly kínos érzeteket, hogy azt ne mondjam: erõs önmagukba tekintést arrafelé.

—kábé

[elõhang: a minap fedeztem föl az újságosstandokon a Maxim legújabb számát - és azonnal írtam is egy jó kis posztot róla. Viszont mire fölkerült volna (hétvégere terveztem), már természetesen jócskán megelõzött shadai (na, tudhattam volna). Igy aztán most mea culpa - viszont ha már megírtam, egye fenyõ, itten van, közzéteszem..]

Ime, a hook:

Nos, a hölgy “halálosan szép és ráadásul pillanatok alatt szét tud szedni egy Uzi-t”. Bezony, itten az izraeli hadsereg volt katonáirol kaphatunk… khm… alapos képet, sõt! képeket… öööö… bikiniben (quasi). De a dolog bizarr jellege még fokozható: ugyanis nem ám valamiféle önjelölt centerfold-akcióról van szó, hanem egyenesen Izrael new york-i konzulátusának píár csapatátol származik az izgató ötlet: mélyreható kutatások után arra a következtetésre jutottak a derék diplomata(férfiú)k, hogy Izrael valahogy nem igazán kitapintható megfogható in concreto az átlag amerikai… férfinak.

Bezony. “A fiatalabb korosztálynak semmit sem jelent Izrael semmilyen értelemben, és úgy gondoltuk, hogy ez nagy kár, így aztán kitaláltunk valamit, ami vonzóbbá teszi a számukra [ezt az országot]” – mondják.

üs lõn. A cici-haderõ támadásba lendült.

De támadásba lendültek az ötlet (a.k.a. Izrael szexturizmusának fellendítése – a szerk.) ellenzõi is. A volt izraeli konzul(asszony) azonnal a(z izraeli) Képviselõház elé akarja citálni az ügyet, hogy megvitassák a “Külügyminisztérium által szponzorált pornográf turistakampányt”. (Hogy a szponzorálás szó szerint igaz-e avagy sem, az persze kétséges.)

Hát, nem tom. Kétségtelen: kissé bizarr kísérlet, hogy egy állam így hatoljon be (többé-kevésbé hivatalos beleegyezéssel) az amerikai ifjak (föltételezett) ösztönlelkivilágába. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg az a nagy probléma (és valszeg igen), hogy ugye Izrael valóságáról nem sokat tud az �?perenciás-tengeren túl az utca embere férfija, akkor kétlem, hogy a lányok csöcsei nyomán most rohamot intéznének a helybeli közkönyvtárak “Izrael es a palesztinok” elnevezésû szekciójának átböngészésére. Viszont az tény, hogy legalább…khm… plasztikusan szemléletessé tették a problematikát.

—kábé

(Ez a bejegyzés megjelent a Piroska (gender+kultúra) blogon is.)

A korommal eddig soha, de a halállal annál több bajom volt. Tinédzser korom óta iszonyatosan és konkrétan rettegek a haláltól, klinikailag pontosan diagnosztizálható (sírógörccsel dúsított) pánikroham fog(hat) el, ha nagyon belemerülök a halál gondolatába, abba, hogy “semmi”, hogy “vége”, hogy “nincs”.

De persze lehet, hogy nem ezekrol akarnék én itten most.

Azaz: dehogynem.

Szóval Roth, szóval az Everyman, szóval a kor, szóval a test, szóval a semmi, szóval a halál.

Szóval bizony a 21. század elso angol nyelvu nagyregénye ez a kisregény (alig 180 oldal, tokkal-vonóval, méretes tipográfiával).

Már a fölütés elárulja a választ (v.ö. poénlelövés muvészete) a mezei regényolvasók (és esetleges fanyalgók) nagy kérdésére: mi a faszról (hát igen: arról is!) szól valójában ez a könyv? A megalázó megöregedés kegyetlen és klinikai pontossággal végigkísért leírása, amelynek a vége nem is lehet kétséges. (ürdekes ez? Miért?) Vagy éppen csak egy vénember hisztis síránkozása afölött, hogy akárhogyisfáj, nincs több kefélés? (Nagy ügy! Ugyan kérem!) Vagy talán egyikrol sem? Vagy mind a kettorol, egyszerre? Van itten valami összefüggés, tessenek mondani? üs foként: fontos ez? üs ha igen, akkor kinek fontos? Akárkinek?

“When, with a smile, she let the dirt slip slowly across her curled palm and out the side of her hand onto the coffin, the gesture looked like the prelude to a carnal act. Clearly this was a man to whom she’d once given much thought.”

Na igen, helyben vagyunk. Roth kedvenc alaptémáiból ketto máris elsütve az elején, hogy kétségünk se legyen: szex és halál. üs persze (mindjárt jön ez is): isten-telenség.

Ennek a rémiszto kisregénynek a fohose a soha meg nem nevezett (és quasi narrátorként muködo, bár végig egyesszám harmadik személyben – szimbólum! szimbólum! – mesélo) Akárki, egy háromszor elvált, nyugalmazott (és szép karriert befutott) reklámgrafikus, kissé cinikus, önzo, vallástalan (hitetlen) new york-i zsidó, óriási és soha vissza nem fogott szexuális étvággyal, aki a halál küszöbén, sot, azon is túl, hirtelen a mindenható (olvasók) elé járul, és kénytelen szembenézni az utolsó kérdéssel és ítélettel: mindez miért? Van-e egyáltalán értelme ennek az egésznek, amit amúgy slendriánul mondjuk ületnek nevezünk? Ja, és mellékesen: mi a halál?

Roth szerint a halál nem más, mint felejtés. üs: csak az. üs ha ez így van, akkor a halált megelozo élet értelme is csak és kizárólag saját, személyes történetünkben, történelmünkben lelheto föl. Igy aztán a kisregényt nyitó temetés után elindulunk Akárkivel, hogy szeszélyes ido-, tér- és gondolati ugrásaival ismét, utoljára végigjárjuk azt az utat, amelynek az anti-bölcsességét már az elso oldalak egyikén rémülettel vegyes megnyugvással vehettük tudomásul: “There’s no remaking reality. Just take it as it comes. Hold your ground and take it as it comes. There’s no other way.”

Akárki (élet)útját három esküvo és egy (saját) temetés jelöli ki, avagy: a már említett szex és halál, ahol a szex elkeseredett védekezéssé válik a halál, a semmi, a nincs ellen. Ahol a szex puszta testiségre redukálódik (naná!), de nem erotikus testiségre, csak mint a végso, fizikai jelzése annak, hogy élünk, hogy még életben vagyunk. Mert a végén már nem marad más a személyes történetekbol, csak a testi érzetek, csak ezekbe (ezek különféle variációiba) kapaszkodhatunk kétségbeesetten: a betegségbe, a fájdalomba, fölállt farokba, nedvesbugyiba. Ez ad választ arra is, hogy valójában mirol is szól ez a regény. Hát persze: nem a szexrol, nem egy öregember nyafogásáról, nem libidóról, hanem a halálról, a haláltól való sorozatos (és örömteli) megmenekülésrol (ezek a konkrét kis élettörténetek – a 2. világháború alatt vízbefulladt és fölpuffadt matróz hullájának a sztorija, a kisfiúkori sérvmutétkor látott gyerekhalál, a legboldogabb pillanatot is átszövo érthetetlen halálfélelem, a barátok, kollégák sorozatos temetése – adják egyébként a regény organikus strukturáját), addig, amikor már nincs tovább hova menekülni. A kör bezárul: Akárki visszaérkezik oda fizikailag is (hiszen szülei mellé temetik) és szellemileg is, ahonnan 72 évvel ezelott elindult: a gyerekkori teljes függoség és elhagyatottság állapotába.

“They were just bones, bones in a box, but their bones were his bones, and he stood as close to the bones as he could, as though the proximity might link him up with them and mitigate the isolation born of losing his future and reconnect him with all that had gone. For the next hour and a half, those bones were the the things that mattered most. (…) Once he was with those bones he could not leave them, couldn’t not talk to them, couldn’t but listen to them when they spoke. Between him and those bones there was a great deal going on, far more than now transpired between him and those still clad in their flesh. The flesh melts away but the bones endure. The bones were the only solace there was to one who put no stock in an afterlife and knew without a doubt that God was a fiction and this was the only life he’d have. (…) He did not feel as though he were playing at something. He did not feel as though he were trying to make something come true. This was what was true, this intensity of connection with those bones. (…) He couldn’t go. The tenderness was out of control. As was the longing for everyone to be living. And to have it all all over again.”

Persze furcsa, bonyolult (és végtelenül szomorú) dolog ez a szex-ügy: hiába az életben tartó vágy, hiába a jelzés, hogy még van! még vagyunk! még talán leszünk!, maradunk! Hiába az illúzió, hogy lehet még egy utolsó, nagy, (ön)megvalósító dobásunk (dugásunk), egy frászt lehet, hiszen az, ami életben tart, egyúttal el is pusztít mindent bennünk; a végso magánytól, a magunkra maradottságtól nem szabadíthat meg (föl).

“He’d said, ‘How game are you?’ and she’d replied, ‘What do you have in mind?’ Now what? He removed his sunglasses so she could see his eyes when he stared down at her. Did she understand what she was implying by answering him like that? Or was it something she said just to be saying something, just to be sounding in charge of herself even as she was feeling frightened and out of her depth? Thirty years ago he wouldn’t have doubted the result of pursuing her, young as she was, and the possibility of humiliating rejection would never have occurred to him. But lost was the pleasure of the confidence, and with it the engrossing playfulness of the exchange. He did his best to conceal his anxiety – and the urge to touch – and the craving for just one such body – and the futility of it all – and his insignificance – and apparently succeeded, for when he took a piece of paper from his wallet and wrote down his phone number, she didn’t make a face and run off laughing at him but took it with an agreeable little catlike smile that could easily have been accompanied by a purr. ‘You know where I am,’ he said, feeling himself growing hard in his pants unbelievably, magically quickly, as though he were fifteen. And feeling, too, that sharp sense of individualization, of sublime singularity, that marks a fresh sexual encounter or love affair and that is the opposite of the deadening depersonalization of serious illness. (…) Engagingly she swung the piece of paper in the air as though it were a tiny bell and to his delight shoved it deep into her damp tank top before taking off down the boardwalk again.

She never called. And when he took his walks he never saw her again. She must have decided to do her jogging along another stretch of the boardwalk, thereby thwarting his longing for the last great outburst of everything.” – írja Roth.

Most persze talán még kellene írnom a formáról (egy óramuszerkezet precízségével adagolt, mára már rég elfelejtett nagyvárosi zsidó életképeket festo mondatokról – emlékszünk: a felejtés maga a halál! -, amelyek mellékesen csillogva menekítik ki a regényt a szentimentalizmusból és a köldöknézo nyavalygásból is), aztán a nyelvrol (ahogy a kezdeti rémesen pedáns, száraznak ható, érzéketlen, sot, már-már uncsi narráció a halál pillanatához közeledve hogyan válik meglepo módon fokozatosan egyre érzelmesebbé, lazábbá, kötetlenebbé, fölszabadultabbá), az itt-ott fölbukkanó shakespeare-i iróniáról is (a regény végi temetojelenetben a sírásó hosszas és szakszeru fejtegetése közben végig azt várjuk, hogy mikor bukkan már föl az a bizonyos koponya, de a mi kizökkent idonknek csak egy apró kavicsra futja Roth-nál), vagy éppen arról, hogy mennyire önéletrajzi Akárki figurája (nagyon az).

“Mi azonban ráadásul tudtuk, hogy mindenen túl mindnyájan külön mérkozést játszunk a magunk sorsával. Ha Jaksot agyonlövik egy falnál, ez az o dolga lesz. Téves, hamis és fölösleges volna ehhez bármiféle részvétünk, hiszen hozzá sem tudunk szólni, és azt sem tudjuk megmondani, vajon végleges vereséget szenvedett-e, vagy éppen fordítva, alaposan kicsellózott ilyen módon a sorssal. Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, Szeredy is, Medve is, én is, maga Jaks is, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja o is nagy mérkozését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére.”

- írta a földgolyó nagyon másik felén, egy nagyon másik történetben egy nagyon másik író. üs mi csak reménykedünk, hogy az, ami a Roth-regény címét és témáját adó középkori misztériumjáték hosét olyannyira kétségbeejtette (“Most jössz, mikor nem is sejtettelek!”), az talán nekünk, a mi személyes történeteinket fojtogatóan befonó 20. századi történelemben vergodo öregasszonyoknak és öregembereknek, végso vigaszunk leend.

—kábé

Nem tudom, mitol van (vagyis dehogynem tudom: az összefüggo parkok!), hogy idonként fölbukkannak jelenségek, amelyek attól kezdve azután hónapokat végigkísérnek az életembol. Most éppen Walter Benjamin az aktuális nálam mindenféle zenei kontextusban és szerelmi drámában (foleg a magázósokban).

Ami a szerelmi drámákat (az enyémeket) illeti, hagyjuk, különben is, a most következo zenében van ezekbol is jócskán, ha már éppen erre vagyunk kíváncsiak.

Szóval inkább zene. Van itten egy fantasztikus énekhang, úgy egyébként a zsenális Charming Hostess kebelén belül, de most szólóban (elvileg, de errol késobb), akinek a viseloje a Jewlia Eisenberg névre hallgat. Próbáltam volna szép, erotikus listába szedni, hogy mi mindent tud ez a no a hangjával, de hát nem nagyon lehet; maradjunk annyiban, hogy mindent, amit egy énekesnél (és egy nonél!) el lehet képzelni: eszkimó torokhangoktól kezdve a doo-wop-on és héber kántoréneklésen át a sima hálószoba hisztiig széles a skála.

Már a címbol (Trilectic) is sejtheto, hogy itten többszereplos produkció következik, hiába a szólóalbum kategória. A lemez a posztmodern irodalom – számomra olyannyira kedves – vendégszövegek alkalmazásának módszerére rímel, ahol az eloadó klasszikus és profán hangmontázsain meg- és átszurt gondolatok, szavak, mondatok keverik a múltat a jelennel, az értékorzést az értékrombolással, a teret az idovel. Valljuk be (kissé pironkodva): az ember a legkevésbé egy new york-i (bár most éppen Kaliforniában élo), avantgard zsidó énekesnotol várja azt, hogy tökéletes illusztrációját adja WB kedvenc (és kritikusai szerint nem mindig túl sikeres) írói montázstechnikájának, és mégis. Gondosan egymás mellé helyezett részleteket hallunk Benjamin Moszkvai naplójából, meg Benjamin litván szeretojének, Asja Lacis-nak az írásaiból és Gershom Sholem Moszkvai naplóhoz írt eloszavából. De a fölállás 3+1-es; a negyedik réteg szereplo maga Jewlia, aki hol WB, hol Asja borébe bújva szól ki, furcsa kalauzként (avagy inkább utastársként), a vendégszövegek ide-oda kacskaringózó szövedékébol.

A minket egyszerre körülfolyó és betakaró zenei (foként ütoshangszeres) darabkák között / alatt / fölött / mellett az a cappella egy különös formáját halljuk Jewlia Eisenberg eloadásában: meghökkento, buja, néha nyers, de mindenképpen baromi texturális, sok rétegu hangja mesél a kölcsönvett és elképzelt szavakban mélyen benne rejlo számtalan önmagunkról: a testünkrol és a testiségrol, a szexrol és az érzékeinkrol, az érzékiségrol és a vágyainkról. Fájdalomról és örömrol, magányról és hitrol lélegzik, suttog, kiabál, piheg, nevetgél, énekel, zihál nekünk ez a fantasztikus élet-énekhang.

Azt hiszem, nem kevesebbnek, mint a filozófus muzsikus avagy a muzsikus filozófus játékos és erotikus megszületésének vagyunk itten a tanúi.

Hölgyeim és uraim, az Árkádok alól ma Jewlia Eisenberg énekel nekünk.

__________________________
Az itt szereplo mp3-k kizarolag arra szolgalnak, hogy kedvet csinaljanak az illeto zeneszekhez. Ezzel a cellal (es eppen ezert) csak korlatozott ideig (altalaban egy hetig) hallgathatok.

—kábé

Hat akkor jojjenek az Ezüst Zsidók. Az elnevezes korul vita van; az egyik variacio szerint a kilencvenes evek elejen alapitott csoport nevadoja félreolvasott egy hirdetest, ahol ezüst ékszereket reklamoztak, innen a név. (Angolul kevésbé tudóknak, vagy csak értetlenkedõknek: Silver Jews – Silver Jewelry). A pacák (David Berman névre hallgat egyebkent), bar zsidonak zsido volt (es van), de a vallasnak még a szele sem erintette meg akkoriban. Hogy rovidre fogjam ezt a remek kis tortenetet, hamarosan azonban – köszönhetõen a végzetes névadásnak – elkezdte ontani a zsidó nótákat, amelyeknek a szovegei, eleg meglepo modon – az indulas zökkenõivel összevetve – rendkivüli olvasottsagrol es muveltsegrol tanuskodnak (valamint remek humorérzékrõl). Nyilvan mindez nem veletlen: Berman kurva jo verseket is ir; nem oly reg jelent meg ez a kötetete, nem kis (kritikai) sikert aratva, tessenek csak beleolvasni (vagy még jobb: belehallgatni), zsenialis.

Valaki, aki szivemhez oly közeláll, a minap irta, hogy azokat az izéket szereti (az izék definicioja meg varat magara), amelyeknek íve van, igy irta, átkaroló íve. Hat kerem, ezek szerint o biztos imádná a Tanglewood Numbers-t, a Silver Jews legujabb albumát. En azert mar sok sok indie zenén mentem at, de ily gyonyoru innen-ide (avagy -tol-ig) rajzolatot ritkan hallottam. Pedig igazaban veve nem is koncept lemezrol van szo.

Ketseg sem fer hozza: ez egy baromi elvezetes, elvezheto dalgyujtemeny (ha nem félnék a szotol, nyugodtan hivhatnam remek popzenenek is), azokkal a vad, csapongo, rekedt gitarokkal, fulbemaszoan ide-oda koszalo kantri-dallamokkal, a dobok es a billentyus hangszerek szilard alapjával, a bendzso es hegedu kotelezo megjelenesevel es persze Berman mely, elbeszelo-meselo stilusu enekhangjaval (ami egyertelmuen Tom Waits-et idezi fol helyenkent).

De ez itten nem maradek nyari nagyvakacio, keremszepen, ne is remenykedjunk. Let’s not kid ourselves, it gets really really bad.

Mar a cimek is sugjak, hogy nem mindennapi utazasra indulunk, s még hozza nem is akarhonnan: igen mélyrol. Lepusztult arcok villannak meg a söröskancsó fényében (Punks in the Beerlight), hogy aztan egy gyilkos másnaposság utan jojjon a depresszio (Someteimes a Pony Gets Depressed), aminek a vege az önzõ es önpusztitó letezes legalja (K-Hole), innen mar nincs tovabb lefele. Amikor mar mindent foladni latszik Berman, akkor jon a folismeres, hogy van élet sajat magunkon kivul, vannak apro csodak (Animal Shapes), amelyeket olyan jo meglatni hirtelen, es amelyek baromira kellenek, hogy megis, valahogy, akarhogy barhogy eletben maradjunk. “The last dream left worth believing starts with animal shapes”, enekli Berman. Lassan visszatantorog a valosagba (I’m Getting Back into Getting Back into You), mar jatszani es lelkesedni is tud picit (How Can I Love You If You Won’t Lie Down), a reg foladott / elveszett / elbaszott romantika is visszalopakodik (The Poor, The Fair and the Good), oson, oson vissza mindabba, ami élet. Idonkent persze visszajonnek a kétségek (Sleeping is the Only Love), de mar jo uton van (“You might as well say fuck me cause I’m gonna keep on, keep on loving you”), tud pihenni es fokent gondolkozni, bar ez nem eppen relaxacios gyakorlat a poklot megjaronak (The Farmer’s Hotel). Es vegul egy fantasztikus dallal, az album csucspontjaval, megérkezik (There Is a Place). Oda, ahova mindig is tartozott, az ületbe magába, es ünmagába: “There is a place past the blues I never want to see again”, “I saw God’s shadow on this world”.

A dalok zsenialis rémsége egyebkent az elkepeszto kétarcúságukban rejlik. Tessenek csak minden komolyabb odafigyeles nelkul belehallgatni akarmelyikbe is: a Nashville-ben élõ Berman minimum vidam kantrit jatszik nekunk, amit jezusmaria, de gyûlölünk (na jo, javit a helyzeten, hogy alternativ ez a kantri).

Tudjuk a háefet (egy hosszan elnyulo hajszolt élet-buli, alkohol, drogok, elvonokura, visszaeses, ongyilkossag, a halal érintése): Berman volt ott, ahol kevesen jartak még, ott, ahol osszeér ég a földdel, picit azon tul is (nalunk talan Nádas szagolta ezt nagyon közelrõl – es mashonnan erkezve – a Péterek kozul), ahova mi csak bekukucskalni szeretnenk, de azt idonkent nagyon.

Hölgyeim és uraim, az ívnek, a bennünket óvón átkaroló ívnek harom pontjat erintjuk ma meg: a kezdetet, a remenyt es a megerkezest.

—kábé

______________________________
Az itt szereplo mp3-k kizarolag arra szolgalnak, hogy kedvet csinaljanak az illeto zeneszekhez. Ezzel a cellal (es eppen ezert) csak korlatozott ideig (altalaban egy hetig) hallgathatok.