Nálamnál avatottabb ortodox és liberális emberek (rabbik) összefoglalták az ünnep tudnivalóit. Mivel azonban ez az ünnep nagyon is spirituális, lelkesíteni szeretnék vele kapcsolatban. Ezért magam is írnék az ünnep spirituális vetületértől egyet s mást. Avatatlanul. Némileg keresetlenül is.

Szukot eredetileg a sávuottal (a hetek ünnepével, azaz a zsidó pünkösddel, a zsengék bemutatási ünnepével) kezdődő betakarítási időszak végének vigassága volt. Az ünnep maga annyiban peszách (a zsidó húsvét) ellenpontja, hogy ez az ünnep is imitációra, az ünnep mögötti igazságok játékos színrevitelére épül, mert hogy a vallás alapvetően játékos valami: spontán lenne ő, ha hagyná(n)k. Ahogy a széder estéjén eljátsszuk, lelkileg és testileg is átéljük, hogy magunk vonulunk ki Egyiptom földjéről, tehát válunk szolgákból szabadokká, úgy szukotkor a sivatagi vándorlás, a honfoglalás előtti pusztai kóborlás időszakát éljük újra. A mimézist megkönnyítendő lombsátrat építünk, helyesebben tórai parancsolat értelmében kell építenünk, s egy hétig ebben laknunk. Zsidóként azt visszük színre tehát, hogy jövevények (azaz voltaképp gérek) vagyunk. Civilizációkritikus korunkban ebbe a történelmileg visszapillantó játékba érdemes becsempésznünk újabb, aktuális tartalmakat. A szukánk lehet ökoszuka, megemlékezhetünk pl. az ember és a természet megbomlott harmóniájáról, az emberiségnek a teremtéssel és a történelemmel szembeni felelősségéről is.

A sátorban történő lakást lehet szó szerint, és lehet spirituálisan is venni. A vallásos hagyomány a kettőt ötvözi. Súlyt fektet arra, hogy a lombsátorban legalább étkezzünk, mert ez a lakás (lakozás) egyik fontos ismérve, de aki igazán komolyan veszi a lombsátorban való lakás parancsolatát, az legalább délután szunyókál is benne, a legbátrabbak tényleg ki is költöznek, ha erre az időjárás lehetőséget ad (fölfázni, kérem, nem vallási érdem!). Vannak olyanok, akik a lombsátorban szeretkeznek is. Ez szökőévben, amikor az ünnep már későn köszönt be (idén pl.), bátor tett. A kalandturizmus kategóriájába tartozik. (A kalandot nem úgy értem…)

Az ünnep második jellegzetessége az ünnepi csokor, a luláv (vagy lülef). Róla részint szimbolikus üzenete, részint pedig lelkesítései szándékaim miatt beszélek. Négy fajta növényből kötik: etrógból (citrusfa gyümölcséből), lulávból (pálmaágból), hádászból (mirtuszból) és árávából (fűzfából). A csokor közkeletű magyarázata szerint a gyümölcs jó illatú és ízű, a pálmaág jó ízű gyümölcsöt termő fáról van, de a fa gyümölcsének nincs illata, a mirtusz ága jó illatú ugyan, de gyümölcse nincs, a fűzfának pedig se illata, se gyümölcse, azaz se íze, se bűze. E négy fokozat a hagyományos értelmezés szerint a vallás és az egyén viszonyában is megfigyelhető: van, aki megtartja a parancsolatokat és tanulja is a Tórát, van olyan, aki ismeri a Tórát, de nem tartja a micvákat, van olyan, aki tatja a parancsolatokat, de a tanulást elhanyagolja, ahogy van olyan is, aki sem a tudásra, sem a parancsolatok teljesítésére nem törekszik. A hagyomány allegorézisében belőlük áll össze a nép, azaz a csokor. I-sten úgy rendelkezik, belőlük mindből kell az ünnepi csokrot összeállítani: sajátos módon egyik típus sem fontosabb, s egyik sem értéktelenebb a másikánál, ők együtt a választott nép (ezen ne is csodálkozzék senki soká: a hit paradoxon). A csokrot a reggeli ima dicsőítő zsoltárokat mondó részében (a hálélban) szokás a négy égtáj felé, majd  fölfelé és lefelé rázni. Most hétfőn, az ünnep utolsó félünnepi napján ér véget a luláv rázásának és a sátorban lakozásnak a micvája. Aki tehát teheti, főképp ha eddig nem tette, hétfőn menjen el valamelyik körzetbe, s rázzon lülefet, üljön egy kicsit a sátorban és egyék ott valamit (a körzetek mohikánjai segítenek a szukotba tévedő marslakóknak [©Marx György]). Estig ezt akkor is megtehetjük, ha a reggeli imát lekéstük (érdemes az esti imára annyival előbb menni, hogy még napnyugta előtt tudjunk ülni egy kicsit a szukában, s elmajszolni, mondjuk, egy banánt).

Hétfő este beköszönt szukot utolsó napja, smini acáret, mely az izraeliek és a reformok számára, lévén az ünnep utolsó napja, egybeesik azzal a szimchát Tórával, vagyis a Tóra azon örömünnepével, mely a szórványban élő ortodox, neológ és konzervatív zsidók számára majd csak egy nappal később kezdődik. Az esti gyertyagyújtáskor szokás a család halottaiért is gyújtani egy-egy emlékmécsest. Az ünnep utolsó (előtti) napján délelőtt ugyanis házkárát (jizkort, mázkirt) tartanak, vagyis halottakért szóló imát mondanak. Kedd este jön el az ünnep utolsó napja (izraelieknek, reformoknak — mint említettem — már egy nappal korábban, smini áceretkor). Ez a tóra ünnepe. A rabbik elrendelték ugyanis, hogy ha egy közösség a Tóra olvasását befejezi, akkor rendezzen ünnepséget, és kezdjen bele a Tóra olvasásában újfent, kifejezvén így, hogy a Tóra tekerése, forgatása sosem szakad meg. Mivel újabban a legtöbb helyen (kivétel reform és konzervatív hitközségek többsége) nem az eredeti hároméves tóraolvasási ciklus van érvényben, hanem az egyéves, ezért úgy rendezik, hogy a szukot utolsó napja és a Tóra olvasásának befejezése ill. újrakezdése minden évben essenek egy napra. Ilyenkor (a reggeli imán) szokás a tóraszekrényből kivett tóratekercsekkel táncolni. A közösségek hosszan vonulgatnak körmenetekben a tórákkal, mindenkinek jut tehát lehetőség arra, hogy kezébe vegye a tóratekercset és hordozza (vigye és megtartsa). (Magyarországon a reformoknál a nőknek is van erre módjuk, a konzervatívok tudtommal délelőtt nem tartanak istentiszteletet, a neológok és az ortodoxok pedig még nem egalitáriánusok, viszont ami késik, nem siet.) Ezen a reggelen az összes körülmetélt zsidó férfit szokás fölhívni a tóra elé. A végén egy jelképes fölhívást még a gyerekek is kapnak: kiterjesztenek föléjük egy imaleplet és megáldják őket Jákob atyánk áldásával (fiúkat, lányokat vegyesen). Ilyenkor kezdik újra olvasni a Tórát. Szokás liberális helyeken a gyerekeknek meg is mutatni a tóratekercset, magyarázni nekik róla, valamint édességgel tukmálni őket (ami azt illeti, a szénhidrátok kiskorúak testébe történő könnyelmű bevitele már az esti istentisztelet alatt megkezdődik, mert hogy a csokiztatás neológ helyeken a liturgiai szerves részévé vált az elmúlt másfél évszázad során, amit élelmezés-egészségügyi szakemberek — amúgy teljes joggal — káros vallásos buzgalomnak tartanak). Ez tényleg örömünnep. Kezdő zsinagógalátogató is jóval kötetlenebbnek érzi, érezheti, mint más alkalmakat. Nem rossz gondolat tehát régen tervezett első zsinagógalátogatásunkat éppen szimchát tóra estéjére (kedd estére) vagy reggelére (szerda reggelre, délelőttre) időzíteni. Érdemes szerda délelőtt kiskorúakkal templomba látogatni. A számukra különösen nagy élmény tud lenni a templomban ricsajozó többi kiskorú zászlót lobogtató, lufit dobáló kavalkádja. Nagyon flódnik. (Úgy értem, meg lehet őket zabálni.)

Te tudod, nyájas olvasóm, saját felelősségedre kattintottál ide, én jó előre figyelmeztettelek. Csak hát veled született vagy szerzett makacsságodnál fogva nem hajlasz a bölcsebb figyelmeztetésére. (Veled is szépen állunk, mondhatom.)

Most már elárulhatom: a zsinagógai naptárról, méghozzá az idei (tehát az 5769-es) Deutsch Róbert és Frölich Róbert főrabbik szerkesztette neológ zsinagógai naptárról (az ún. לוח-ról) lesz szó. Másképp föltéve a kérdést: Lehet-e (egyes esetekben) jogosan dicsérni a „neológiát”? Lehet-e azt mondani: It’s flodnish. Nos, meg merem kockáztatni: lehet. Nem túl gyakran, való igaz, de épp a ritkaság növeli az ilyen mondatok jelentőségét.

A zsinagógai naptárak, legyenek digitálisak, vagy papír alapúak elengedhetetlen kellékei a mindennapos zsidó vallási életnek. Elhunyt hozzátartozóink halálozási évfordulóit, szeretteink zsidó születésnapjait is ilyen zsinagógai naptárak segítségével tartjuk számon. De a לוח más is, több is mint holmi papír alapú dátumkonverter. Bárki is adja micvatartásra a fejét, olyan bonyolult hagyománytörténés kellős közepén találja magát, melyben képtelenség eligazodni hathatós és praktikus iránymutatás nélkül. A leggyakorlottabb hívő is elbizonytalanodhatik ugyanis néha, s ilyenkor a legegyszerűbb egy gyors pillantást vetni a zsinagógai naptárba. A לוח ugyanis nem csak a Tórából minden adott hétre kirendelt szakaszt (a párását hásávuá-t, ill. szidrát) és a prófétai részt (háftárát) hozza hétről-hétre, ill. nem csupán a civil és a zsinagógai időszámítás szinopszisát adja meg. Havi bontásban hozza azokat a napokat is, melyek különlegesek és ebből fakadóan a szokványostól eltérő lefolyásúak. Néhány tömör mondatban figyelmeztet is ezekre az eltérésekre. Példaként álljon itt egy idézet: „Február 21-én, Sábász [Rebelében, mi a csudáért is nem „sábosz”? Ha már archaizáltok, akkor úgy szép {értelmes}, ha végigrégieskeditek az egész szintagmát!] Sökólim, két Tórából olvasunk”. Úgy is mondhatni, a לוח templomi kalauzként működik. A honi zsinagógai naptárak jó szokása, hogy egyéb információt is hordoznak, pl. a zsidó intézményrendszer (körzetek, temetési egylet, civil szervezetek, közhasznú alapítványok) címeit és más elérhetőségeit is. Sajnos a vidéki körzeteknek ez szinte az egyetlen lehetőségük arra, hogy a vallásos zsidó érdeklődésének homlokterébe férkőzzenek: a naptárban őket is fölsorolják. Megtudható innét a zsidó iskolák címe és telefonszáma éppúgy, mint a kóser éttermeké.

Mivel a zsinagógai naptárban a naptárt kiadó mozgalom önértelmezése (in concreto annak hiánya) csak nagyon áttételesen érhető tetten, ezért a neológ לוח-ban is ritkák az értelemzavaró, ill. érzelemborzoló mozzanatok. Azért akad ilyen is. Amikor a naptár pl. a hitközségek közül a civil szervezetek közé száműzött egyik reform közösség rabbiját (Kelemen Katalint) nem hajlandó rabbinak nevezni (128. o.), ehelyett levallásivezetőzi, holott az illető ugyanazt a rabbiképzőt, pontosabban annak jogutód intézményét végezte, mint annak idején Lőw Lipot szegedi neológ főrabbi, vagy néhány évtizede az a Salamon Tamás, akit pedig a neológ rabbiképző nyilvánosan is elismer rabbiként, akkor alighanem a MAZSIHISZ möchtegern monopolizmusából fakadó szűkkeblűségnek egyik eklatáns példájába botlunk. Hasonló sors jut amúgy Oberlander Baruchnak is, őt évek óta egyszerűen „kifelejtik” hitközsége vezetői közül (107. o.). Igaz, „cserébe” Herczog Lászlót rabbivá léptetik elő (Dessewffy utcai zsinagóga, 118. o.), nyilván azt remélvén, hogy az égiek csak az ortodox rabbik számát ellenőrzik, s ha a szám helyes, akkor nem köll majd elszámolniok a naptár tartalmáról az égieknek. Csak remélhetjük, hogy a 78. oldalon nem azért nevezik a שים שלום imát שלום שים-nek, mert a reformmal szembeni averziók a Szim Salom nevének leírását már ima címeként sem tűrik meg. S ha már — lévén kritkiai orgánum — az erények tárgyalása után a kis emberi gyarlóságoknál tartunk, az is bájos, hogy a szerkesztők helyenként heroikus küzdelmet folytatnak a magyar nyelvvel (jelentem, egyelőre a szerkesztők állnak nyerésre). Az pl. igaz, hogy Schweitzer József nyugdíjba vonult, mint ahogy az is igaz, hogy országos főrabbiként megőrizte a hivatalát, de ettől a hivatala még nem válik „Nyugalmazott Országos Főrabbi Hivatal”-lá (102. o., [Rebelében, jövőre illenék vagy egyszerűen „Országos Főrabbi Hivatal”-t írnotok függetlenül az országos főrabbi nyugalmazott voltától, vagy pedig jelzős szerkezetet használnotok, pl: „A Nyugalmazott Országos Főrabbi Hivatala”!]).

Nagy előnye viszont a naptárnak, hogy reklámok helyett imák vannak benne. Ez főképpen akkor hasznos, ha az ember gyászszertartásokra vidéki hitközségekbe megy, vagy [ez a reklám helye] Judapesttel kirándulni. Ilyenkor elég a naptárat magunkkal vinni. Megtalálható benne a gyászimákon túl az asztali áldás, az úti, a délesti és az esti ima teljes szövege is. Sajnos nem a legszebb tipográfiával. (Hasznos volna olvashatóbb, talpas betűtípust választani.) Hiányzik (nekem legalábbis nagyon) a „Halld Izrael” és az Állóimádság mondásának végső időpontjait tartalmazó táblázat (ez az ortodox לוח-ban bizony benne volt). Vidéki zsidóknak különösen fontos a 73. oldalon található táblázat, mely a Budaprestre vonatkozóan megadott imaidők korrekciós számítási képleteit tartalmazza. Ez a figyelmesség a vidéki zsidósággal való szolidaritás csöndes, de annál fontosabb gesztusa. Nyilván ezt hangsúlyozza Schäffer László vidéki zsinagógaépületeket ábrázoló, fekete-fehér fényképsorozata is, mely nagyban hozzájárul a kis könyv esztétikus megjelenéséhez.

A neológ rabbikar amúgy három éve szakított azzal a korábbi gyakorlatával, hogy az ortodoxiának a Bné-Brák-i Groszberg Slómó szerkesztette zsinagógai naptárát terjessze maga is. Már az első לוח is bővebb, praktikusabb volt sok szempontból a lecserélt ortodoxnál, kötése és héber tipográfiája viszont egyenesen csapnivaló. A tavalyi, a sorban tehát a második neológ לוח mind kötését, mind pedig a héber betűtípusokat tekintve tetszetős, ill. szebb kiadvány lett. Az ideit pedig a valamivel díszesebb fedél és a határidőnaptárként is használható naptárba bejegyzett ómerszámlálás teszi hasznosabbá a tavalyinál. Kötése példaértékűen masszív, láthatóan a mindennapok strapáira tervezték (a hitélet élet, pöcsétes, koszolós, leejtegetős). Történelmi a pillanat, amikor leírom a tényt: a לוח alapján a neológia fejlődőképes. Az is kiemelendő az idei naptárban, hogy közli néhány határon túli, magyar kötődésű hitközség elérhetőségeit is. Az EMIH szintén nagyon színvonalas לוח-jával egybevetve további előnye a neológ naptárnak, hogy zsebbeillőbb, s a honi askenáz szokásjogtól eltérő minhágokat [rögzült templomi szokásokat] nem közöl. A לוח javuló tendenciáit figyelembe véve, azt kell mondanom: A MAZSIHISZ לוח-ja bizony flódni.

Néhány héttel említett írásom itteni megjelenését követően, kaptam azonban egy értesítést Lisa Katz levelezési listájáról, mely pironkodásra késztet, mert meghazudtolja a szuperlatívuszom. Meg is akartam írni, csak egy éhbérből és kvázi minimálbérből élő főiskolai oktató tengernyi elfoglaltsága miatt nem jutottam hozzá, de most, hogy otthon felejtettem azt a szöveget, melyet pedig már régen le kellett volna fordítanom, s így önnönmagamat tétlenségre kárhoztatván lóbálhatnám csápjaimat a Bécs felé száguldó EC presszókocsijában ásványvizet szopogatván, mégiscsak megírom. Bíz’ megírom én! Szóval kaptam a virtuális térből egy intést, miszerint bizonyos fokig tévedtem (hülye eufemizmusok: jelentem alásan, hamis állítás bűnébe estem). Az eset szimptomatikus lehet a középkori, tévesen ortodoxként elképzelt zsidóságra vonatkozólag. Ezért röviden megírnám.

1590 és 1670 között, tehát jóval a zsidó fölvilágosodás, a hászkálá (השכלה), és az újkor előtt élt az iraki Moszulban, tehát a keleti zsidók, s nem az európai, többségében askenáz zsidóság közt, egy Aszenat Bárzáni nevezetű zsidó asszony, akinek édesapja, Smuél Bárzáni híres, városról-városra vándorló rabbi volt, aki ahol csak tehette, jesivát alapított. Nem a kor Bacher Vilmosával, Zacharias Fra(e)nkelével, Abraham Geigerével van tehát dolgunk. Kurdisztánban olyan hírnévnek és autoritásnak örvendett, mint majd’ kétszáz évvel később a pozsonyi Chatam Szofér (modern és kevésbé modern, ill. pre- és posztmodern ortodox olvasóinkat most meg is kérnénk, személyes biztonságuk érdekében a rájuk váró igen magas gyorsulási együttható miatt csatolják be biztonsági öveiket).

Az apának, bármennyire is termékeny volt, úgy értjük, rabbinusi életműve, nem voltak fiai. Vagy ahogy egyik korhely író barátom mondta volt, “I-sten, ez a tréfás kedvű vén svihák” csak leány gyermekekkel áldotta meg. Az apa nem esett kétségbe. A Smá azon parancsolatát, miszerint kötelesek vagyunk I-sten igéire tanítani a gyermekeinket (szó szerint a fiainkat ולמדתם אתם את בניכם לדבר בם), kiterjesztette a lányaira. Főképpen Aszenatra. Smuél rabbi Mikrára, Misnára, Gemárára, majd későbbi háláchára (is) tanította a lányát. Jól jellemzi, hogy miként vélekedett lassanként tóratudóssá cseperedő lányának szellemi adottságairól, hogy egyik legnagyobb tudású tanítványához adja feleségül, ám (macsók, kövessétek a modern, a pre- valamint posztmodern ortodoxok példáját, s csatoljátok be biztonsági öveitek!) az ilyetén helyzetekben szokványos hagyományoknak megálljt parancsolva a házasságlevélben kiköti, lánya nem végezhet házi munkát: minden szabadidejét tóratanulásra kell hogy fordítsa. S lássatok csodát! A férj, maga is nagyra hivatott tóratudós, egy a család oltárán történő önfeláldozás hevületétől fűtött rebecent megszégyenítő önmérsékletet tanúsítva teljesíti is a házassági szerződés rá vonatkozó önkorlátozását (föladja azon jogát, hogy egy odaégett vagy el nem készült rántotta miatt elváljon a feleségétől, s — még belégondolni is minő borzadály — tán még mosogat és pelenkát is mos.)

Amikor apja meghal, a moszuli közösség nem emel kifogást az ellen, hogy a jesiva feje (ros jesivá) Aszenat legyen. Ekkorra ugyanis messze földön ő a legnagyobb tóratudós. Ő, az asszony, az anya, Smuél rabbi lánya. (Kíváncsi vagyok, Tfilát Smuél marad-e a címe ezek után az EMIH szidurjának…)

Ha hivatalos fölkenetés nélkül is esetleg (a fölkenésről, a szmicháról nem szól a fáma), de egyértelműen rabbii méltóságban és feladatkört teljesítve élte le életét Aszenat Bárzáni, Smuél rabbi lánya. Nem Regina Jonas volt tehát az első női rabbi. Aszenat Bárzáni lám megelőzte. (Mivel továbbra is fönnvagyok Lisa Katz levelezési listáján, nem merem leírni többé, hogy pl. A. Bárzáni lett volna az első női rabbi.)

Hogy mi ebből a tanulság? Hát ez: Csatoljuk be minél többen azt a sokat emlegetett biztonsági övet, és tanuljuk, tanulmányozzuk, majd cselekedjük is meg azt a zsidó vallási hagyományt, mely — lám — szerteívelő vonalvezetésével időről-időre újrarajzol mindennemű vonalasságot, legyen az ilyen olyan “ortodox”, pszeudoortodox, “neológ”, pszeudoneológ, “conservative” vagy “reform”!

Éljen a hagyomány, a hagyomány inkonvencionalitása!

A kérdés valódi dimenziója abból fakad, hogy szemben a többi, szintén פורים-nak, tehát sorsfordításnak nevezett eseménnyel, így pl. az 1684-es Buda Purimmal szemben, a Biblia Eszter könyvében megírt eseményei során a zsidóknak bizony harcolniok kellet az életükért, azaz úgy maradhattak életben, hogy az életükre törõkkel fölvették a harcot, és õket harcban legyõzték, ne kerteljünk: megölték.

Makacsul tartja magát ugyanakkor a honi antiszemitizmus egyik centrális toposza, mely szerint a zsidók a purim ünneplésével valójában politikai inkorrektségre ragadtatják magukat. Hadd idézzem egyik — önmagát nem antiszemitának gondoló — on line is termékeny ideológusukat:

A történet körülbelül rendben is lenne, akkoriban, két és félezer éve világszerte ilyenek voltak az erkölcsök. […]

A XXI. században senki sem gondolhatja komolyan, hogy egyetlen nap alatt, békeidõben egyszerû kormányrendelet alapján, az egyéni bûnösség egyenként, tisztességes bírósági eljárásban való megállapítása nélkül csak úgy legyilkolhatnak bárkik hetvenötezer embert azon az alapon, hogy azok az ö “vesztöket keresték” ill. hogy az “ellenségeik”.

Ilyesmi, ha mostanában elõfordul (mert sajnos elõfordul), akkor emberiségellenes bûncselekmény, a nemzetközi jog szerint üldözendõ, nem évül el. Van pár ilyen ügy a hágai törvényszék elõtt.

A Púrimot nem csak az ultra-ortodox zsidók ünneplik, hanem gyakorlatilag mindenki, aki magát zsidónak tartja. Nem is igazán vallási ünnep, hanem mulatság. Viszont aki ünnepli, nem nagyon mondhatja, hogy nem is tudja, mirõl szól, hiszen a Megillát mindig felolvassák és ezt speciel nem is muszáj héberül. Lehet olyan nyelven, amit a hallgatóság jól ért. [A szerzõ itt téved, az általa amúgy leszólt reformokon kívül mindenki héberül olvassa föl a Megilát.]

Odáig világos, hogy egy elmaradt pogrom miatt lehet, sõt kell is örvendezni. Na de hogy senkinek eszébe sem jut, hogy két pohár bor között megemlékezzék a — túlnyomórészt nyilván ártatlan — áldozatokról is, az különös. Márpedig nem jut eszébe senkinek, ez nem képezi a szertartás részét.

A szerzõ bár részletesen utánajár az eseményeknek, a Biblián túl egyéb forrásokat is ismerni látszik, két történelmi körülményrõl konokul hallgat. Elhallgatja azt a tényt, hogy csúfos halála elõtt az antiszemita fõminiszter (Hámán) elérte a királynál, adja parancsba, hogy birodalmának minden részén, így Judeában is, Babilóniában is, sõt még Egyiptomban is, végezzenek ki minden zsidót. A parancs minél effektívebb végrehajtása érdekében pedig saját hûbéreseit és szövetségeseit meg is szervezte, az öldöklésre föl is készítette. A motiváció ugyannakkor csak Hámán esetében ideologikus. Hûbéresei a zsidók vagyonára akarják rátenni a kezüket, ehhez pedig a zsidókat családostul kell kiirtaniok. A király parancsa ún. visszavonhatatlan királyi parancs, tehát magának a királynak sem áll módjában visszavonni, még akkor sem, amikor Hámán már leleplezõdött és a király ki is végeztette. A perzsa uralkodónak csupán arra van lehetõsége, hogy egy olyan második parancsot adjon ki, mely lehetõvé teszi a zsidóknak azt, hogy katonai céllal gyülekezzenek, és önvédelmi egységeiket megszervezzék. Jellemzõ, hogy a király a zsidóknak azt a „jogot” is megadja, hogy az ellenük föllépõk családját is kivégezzék, vagyonukat is elkobozzák, ám õk ezzel a „jogukkal” nem élnek. A király második parancsa elegendõnek bizonyul arra, hogy a politikailag tájékozottabb helyi vezetõk elálljanak a zsidók elleni pogrom támogatásától, s így kivonják magukat a zsidók önvédelmi akcióinak hatáskörébõl, de arra már nem volt elegendõ, hogy Hámán hívei is jobb belátásra térjenek. Vagyis nem igaz az az állítás, hogy bírói eljárás nélkül, akár ártatlanok is áldozatul estek: csak és kizárólag az elsõ parancs értelmében a zsidók ellen fegyvert fogó, fegyveresen fölvonuló személyek ellen irányul a magukat hadászatilag a semmibõl megszervezõ zsidók katonai akciója. A fegyverre kapó antiszemitákat a politikai tájékozatlanságon túl az is motiválhatta, hogy az elsõ parancs értelmében és a helyi uralkodó elit hallgatólagos támogatásával az A-terv végrehajtható, értsd: a zsidók vagyona megszerezhetõ.

A zsidók tehát nem bosszút állnak, hanem fegyveresen védekeznek, és gyõzelmet aratnak. Susán, vagyis a fõváros királyi negyedeiben (a „várban”) ötszáz hámánistát ölnek meg. Egy nappal késõbb Susán városában, tehát a királyi negyeden kívül, holott ott él több ember, már csak háromszázat. A kivégzettek mindegyike harcképes férfi. Azaz a családjukat nem bántják, amit a Biblia úgy fejez ki, hogy „zsákmányra nem tették rá kezöket”. Szinte az egész korabeli ismert világot magába foglaló perzsa birodalom egész területén összesen hetvenötezer hámánistát ölnek meg. Tudni illik azonban, hogy a Biblia számai gyakran orientális hiperbolák, azaz kerekített és túlzó számok, a hirtelen gyõzelem nagyságát mutatják, nem tényleges összesítés eredményei. Ha a susáni áldozatokat összeadjuk, nem kapunk ezret. Hámán udvartartása Susánban koncentrálódott, hiszen a kegyúr itt élt, innét irányította klánját. Több mint hetvenöt ilyen vagy ehhez hasonló koncentrációban hámánistáknak otthont adó településnek kellett volna lennie tehát szerte a birodalomban ahhoz, hogy a hiperbolikus szám történelmileg egzakt adat lehessen. Ennek nagyon kicsi az esélye.

Már eddig is volt róla szó, hogy a purim a sors legyõzhetõségének ünnepe, nem a legyõzött ellenség fölötti diadalé. Mutat-e önmérsékletet az ünneplésben a purimi hagyomány?

Aki ismeri a zsidó liturgiát, annak föltûnik, hogy purimkor nem mondunk hallélt, azaz elmarad azon dicsõítõ zsoltárok mondása, melyek minden ünnepen, így chanukkakor is elhangzanak. Azokon az ünnepeken, amikor a zsidók ellenségeinek halála is része az eredeti, az ünnepben földolgozott történelmi eseményeknek (pl. peszách félünnepein), rövidített, ún. fél hallélt mondunk. Azért nem teljes hallélt, mert az ellenség halála is elvesz az örömünkbõl. ürdemes tehát fölfigyelni arra, hogy purimkor a hallél teljesen elmarad. Nem igaz tehát a fönt idézett szerzõ azon állítása, hogy két pohár bor között nem emlékszik meg senki az áldozatokról. Bizony a hallél elhagyásával megemlékszik róluk minden vallásos ember, s bûnösségük dacára elvon az ünnep fényébõl. Más szóval purim a megmenekülés ünnepe, nem pedig a gyõzelembõl fakadó diadalérzésé. Tehát, ahogy nem kell senkinek szégyenkeznie azért, ha Buda vagy az ország törököktõl való visszafoglalását ünnepli, holott az sem volt vértelen történelmi eseménysor, ugyanolyan természetes, hogy a zsidóknak sem kell szégyelniök a purimi eseményeket. A politikai korrektség kissé történetietlen szempontrendszere itt, félõ, noch dazu nem más, mint elhallgatott körülményekre és féligazságokra alapított heccbeszéd meglehetõsen átlátszó retorikai eszköze.

A címben föltett kérdésre adandó válaszunk tehát az, hogy ünnepelhetõ a történelem, ha tanulsággal szolgál, és az önmérséklet zsinórmértéke szerinti az öröm. A purim ilyen ünnep. üljük meg, ahogy a hagyomány ránk örökítette! Hallél nélkül, csak Hámánt átkozva.

Gondolom, a dörzsöltebb ügynöktársak már sejtik, az alábbiakban a צדיקים נסתרים fogalmával illetett, abszolút fedett ügynökökrõl van szó. A héber kifejezés rejtett igazakat jelent. A zsidó néphit szerint a világ azért áll fönn, azért nem jut Szodoma sorsára, mert akad minden nemzedékben harminchat (6×6; 2×18) igaz ember, cádik, akirõl senki sem tudja, hogy õmiatta áll fönn a világ, még õ maga sem, de I-sten számon tartja õket. �?érettük nem jutottunk még pusztulásra, õnekik köszönhetõ, hogy nem olyan gyors a klímaváltozás valójában, mint amilyen gyors de facto. Ezzel pedig a zsidó néphagyomány meg is alkotta az abszolút fedett ügynök fogalmát. Az igaz ember ugyanis annyira az (ig-az, azaz cádik), annyira belülrõl fakad az õ igazsága (cedek ucdáká), annyira öncél és így reflektálatlan valami, hogy a cádik maga sem sejti, hogy õ az, ami. Ennek közvetlen elõnye, hogy az ellenséges titkosszolgálatok sem tudják kiszedni belõle. Hiába vallatnák ugyanis a sátán ügynökei, akik a világ pusztulásában érdekeltek, a harminchat igaz ember gyanújába keveredetteket, azok nem tudnák fölfedni abszolút fedett kilétüket, mert az, aki bevallja, igen, õ a harminchatok egyike, az valójában nem is cáddik (a chászidizmus rajongóitól, attól tartok, ezen a ponton el is kell búcsúznunk, õk e mondat láttán nyilván más csatornákra kapcsolnak). A lamedvavnyikságát bevaló ügynöktárs valójában nem is a harminchatok, hanem a (6.655.036.930 – 36)-ok egyike.

Ez tehát a néphagyomány. Most azonban nézzük meg, mi a hivatalos véleménye egy ügynökképzõnek!

Ábájé (Szanhedrin 97b; Szukka 45b) eredetileg csak azt tanítja, hogy harminchat azok száma, akik részesei minden nemzedékben az isteni dicsfénynek. E gematriai következtetésre komoly hermeneutikai aktus után jut. Azt az írásverset értelmezi, mely szerint boldogok azok, akik benne bíznak (mármint I-stenben, Jes/üzs 30:18). Benne, héberül [itt] לו tehát, ל-ו, ami a betûk számértékét alapul véve épp harminchat. Márpedig az a boldog, akin az Isteni Jelenlét fénye ragyog, az pedig csak caddikokon ragyog, következésképpen a harminchatok igazak. A hermeneutikai kör ezzel bezárult. A népi bölcsesség itt vette föl az értelmezés fonalát. Ugyanis, ha Noé igaz ember volt, s nem pusztította el az özönvíz, mert I-sten az õ kedvéért megkegyelmezett neki, családjának és minden élõ állatnak, továbbá, ha Szodoma megmaradt volna, ha tíz cádik lett volna a falai közt, a mi nemzedékünkben élõ igazakból pedig, lám, akad harminchat is, akkor a megmenekülés hatóköre nyilván nagyobb, mint egy város, s magába foglalja az egész világot. (Más bolygón is élhetnek harminchatok, tehát ez hatványozódhatik is, egész galaxisok maradhatnak meg a harminchat a tízszer ixediken igazak miatt, ahogy azt is tudhatjuk, hogy szupernovarobbanások környékén nincs meg mind a harminchat igaz.)

Az abszolút fedett ügynök eszménye azért különösen szép mozzanata a zsidó hagyományfolyamatnak, mert az ilyetén ügynökökkel szemben semmilyen etnikai elõfeltétel nem fogalmazódik meg. Bizonyos elméletek szerint egyetlen zsidó sincs köztük, mások, fõleg jiddis nyelvû források viszont ezt antiszemita ill. kozmopolita-liberoglobalista híresztelésnek tartják, s legalább elméletben megengedik, hogy a harminchatok közt akár egy-egy zsidó is lehet. A chaszidok ennél is továbbmennek, õk saját rebéjiket azonosítják ezzel a harminchat igazzal, ezzel nagyjából meg is határozva a chaszid dinasztiák maximális számát, egyszersmind ad finitum és ad absurdum gondolva a mítoszt, hiszen, az eleve nem lehet cáddik, akirõl ez tudható, hiszen akkor nem rejtett igazról, tehát nem a harminchatok egyikérõl van szó.

Ezért nem is kezdeményezünk Shadai-jal szavazást. Nem kérdezzük meg, szerintetek melyik kortársunk tagja a harminchatoknak. (Szerénytelenül állíthatom: ün biztos nem vagyok a harminchatok egyike, legalábbis nincs róla tudomásom. Most viszont, hogy így mondom, el is bizonytalanodom egy pillanatra, hogy is van ez? Nem tudom magamról, jiddis források szerint a vallási hovatartozásommal sincs baj, csak arra kellene vigyáznom, hogy ne jusson a tudomásomra, tehát ebben a gondolatmenetben most meg is kellene állnom… Szerintetek megállom?)

Sábát Sálom, chodes tov!

Az iskola építészetileg gyermekközpontú, esztétikus, ugyanakkor zegzugos: szerethetõ, belakható, nagy és kis terekkel megvadított.

Az iskola vallásos. Konzervatívan liberális, liberálisan konzervatív (páros és páratlan napi bontásban). A fiúknak kipában kell járniok. A menzát Lõwy Tamás káserolja. A büfét is.

A tanári karról nem tudok mondani se jót, se rosszat. Egyszerûen nem ismerem még. Benyomásaim vannak csupán egy vasárnapi sportnapról. Pl. ez: Harmincas férfi. Szája körött szinte állandó, csibészes mosoly. Az õ versenyszáma sportszeletevészet: késsel, villával, kicsomagolatlanul. (Annyi az egymás után megversenyeztetett osztály, s annyira természetesen versenyez együtt a növendékeivel, hogy a magamfajta bölcsésznek is megengedett a következtetés: édes szájú lehet.) A gimnazista korú fiúk és lányok körüldöngik. Idõnként be is szólnak neki, keményen, a pubertás hormonlöketein szörfözve. Ilyenkor frappánsan helyre teszi õket, ironikus mondatokkal restaurálva a tanárszerephez elengedhetetlen tekintélyt. Csupa játék. Gondolatritmus. Kanti értelemben is véve: Er sprudelt vor Witz. No meg, csupa figyelem. Gyermeki figyelem, mely kivész a felnõttek zömébõl, de benne, lám, megvan. Fogalmam sincs, mi a neve. Azt sem tudom, mit tanít, csak az a nyilvánvaló a számomra, hogy jól, mert az I-sten is tanárnak teremtette. A fiam bámul rá, mint valami jelenésre. Az is. (Jelenése van, Bácsalmásy mûvész úr!)

A fiam idén elsõs. Egy osztály van. Két tanító néni. Az egyik (neve legyen: “A”) magyaros, a másik (neve legyen: “B”) matekos. Az osztály java része — a fiam is — a Benjámin �?vodából került az osztályba, bár kivételek is vannak.

A fiam szeptemberben hetekig öt centivel a föld fölött röpdösött. Kimondottan boldog volt az iskolától.

Néhány hét után, kis csalódással a hangjában, megjegyezte: Papa, már hetek óta járok az iskolába, de még semmit sem tanultunk a dinoszauruszokról. (Itt az ideje a tankönyvrevíziónak!)

Jellemzõ jelenet: Egyik hétköznap én megyek a fiamért. Többedmagammal lépkedünk föl az emeletre összeszedni a szakkörrõl leszállingózó kölköket. Anyuka szól a fiának: “Na, fiam, gyere, megyünk haza!” Mire a fiú: “Már megint? Ne má’!” ünkéntelenül is összenézünk. Olyan rossz azért nem lehet a suli, ha már hazajönni se akarnak.

Október közepén nyílt nap. ün megyek be. Rajtam kívül még vagy tíz szülõ, néhány nagymama.

Elsõ óra: magyar. Tanulják a betûvetést, szótagolást. A nyílt nap filozófiája nem annyira az, hogy megmutassák, miként haladnak elõre új anyagban, mint inkább az, hogy bemutassák, mi mindent sajátítottak el már együtt. “A” néni biztos kormányosként vezeti az órát. Uralja az osztályt: mindenkirõl tudja a gyengéit, erõsségeit. Majd’ az összes gyerek keze állandóan a levegõben. Kisiskolás tudásszomj és teljesítményvágy. No, meg egy tanítónõ, aki érdekessé teszi azt, amit tanulniok “kell”. “A” néni szüretel. A szemünk láttára gyûjti be az elsõ hetek termését. Mindenkire szinte egyenletesen figyel (ez fárasztó, bár csak ritkán látszik meg rajta). A fiamat hanyagolja, csak akkor szólítja föl, amikor az osztályból senki nem tudja a helyes választ (ez rendben is van így, a fiú sokkalta tehetségesebb, mint az apja, nem is kell nagyon szerepeltetni ahhoz, hogy tudjon. Lehet másokra, a lemaradókra fordítani az idõt.) Jól kezeli a váratlan szituációkat is. (Pl. elír valamit a táblán, majd szivacs helyett kézzel töröl, mire a fiam kissé megrökönyödve kérdõre vonja: “De hát nem szivaccsal kellene táblát törölni?” Derültség a szülõi páholyban, csak én vagyok feszült. “A” néni mosolyogva: Hogy neked mennyire igazad van! Látod, így jár az, aki elsiet valamit.”) Az óra legvégéig együtt halad az osztály. Készségfeladat. Az egyik kislány lemarad. A fiam viszont idõ elõtt készen van. “A” néni erre odaküldi “segíteni” (ketten persze kétszer olyan lassúak). Azaz a hetvenes évek ethosza munkál a szívekben: Segíts a másikon, ha abban a helyzetben vagy, hogy segíthetsz. Cedáká, gemilut chászádim, mondja a hagyomány. A fiamnak meg jót tesz, hogy mozoghat egy kicsit az órán. Ezt “A” néni is látja. Föl is állítja az egész osztályt. Tornáznak egy-két percet.

Következõ óra: Matek. Fiam hozza a jó képességû, szorgalmas, de matematikailag mérsékeltebben tehetséges gyerekek teljesítményét. Nem az a két lábon járó aritmetikai készség, bár néha az összeadás gyorsításaként magától szoroz. Az elõzõ órán egy-két passzívabb gyerek hirtelen fölélénkül. A másodperc tört része alatt mondanak végeredményeket. (Az ötös számot tanulják éppen.) Egyikük spontán fölfedezi a páros és páratlan számok közti különbséget, melyet — “B” néni számára kissé érthetetlenül — definiál is. A prímszámok rejtélye nyilván csak azért nem tárul föl még elõttük, mert ez a 0 és 5 közötti skálán kevéssé releváns kérdés még. Ezek a matematikai érzékkel jócskán megáldott, bölcsészettudományos affinitással viszont meg nem vert gyerekek káprázatosak! Mind mérnök lesz, bankár vagy világkörözés alatt álló szélhámos. (Csak a fiam lesz — a dolgok jelenlegi állása szerint — paleontológus.)

Jók a szakkörök. Ráadásul vagy ingyenesek, vagy még pedagógus szülõknek is kifizethetõk. Polgár apuka csillagsakkja is ilyen. Fél év alatt látom, mennyit iskoláz a fiamon. A hagyományos sakkban is fejlõdik (három éves kora óta játszik), már meg-megszorongat a hét és fél évével. Csillagsakkban pedig három-négy hete esélyem sincs már. Három-négy lépésbõl kapom a mattokat. A fiam ilyenkor ingatja a fejét. Nehezére esik még elgyászolni a mindentudó és mindenható apa illúzióját, pedig lassan itt ennek is az ideje.

Vallásóra. Nem tudom, mi zajlik ott (az a kendõzetlen igazság, hogy mint vallásos embert, nem is nagyon érdekel, abban az illúzióban leledzem, hogy a zsidó otthon, a közös gyertyagyújtások és kiddusok, a davenoló apa képe úgyis meghatározók). Azt viszont látom, hogy a fiam lázasan Izrael-térképeket fest, minden szomszédos ország nevét beírva. Kikeressük a lexikonból a kultúrspecifikus szimbólumokat, ezeket akkurátusan be is rajzolja. Estére kész egy gyönyörû, színes zsírkrétával rajzolt Izrael-térkép. A piramisok a Sínai-félszigeten állnak, de mit lehet tenni, ha a lapra ennyi fért föl Egyiptomból? Este sporthírek: Izrael-Magyarország 7:4 (a fiam apja kisgyermekkora óta idült sportapátiában szenved, lám, fogalma sincs milyen sportágban). Fiam arcán komor fellegek gyülekeznek. Nem meri megkérdezni, de elértem a dilemmáját: Ebben a helyzetben kinek is kell szurkolni? Szóval — alighanem — a vallástanár is teszi a dolgát…

Péntekente atyai szent feladat: Lányunkat begyûjtöm az oviban, együtt átzarándokolunk a Scheiberbe, megvárjuk, míg befejezik az elsõsök az ebédjüket, s összekaparjuk a hét végére jócskán kaotikus elemeire hullott fiút. A lányommal kimódoltunk egy igazi, rajtam mint atyán hétrõl-hétre a legnagyobb halachisták szigorúságával bevasalt szertartást: Míg az aulában várnunk 20-30 percet az elsõsökre, a büfében veszünk egy dupla csokis rudat. Az aula üres. A lányom középre áll és cédébádézni kezd (kering, mint egy dervis, ám nem nagyon esik el, mert kengyeles gyerek volt kiskorában: abszolút az egyensúlyérzéke.) Kacag. (Hova, hova oly sietve, mondd, boldog gyermekkor?) Míg a lányom köröz saját boldogsága körül, szemlézem az ablakpárkányra kitett programismertetõket. Van itt minden, ami zsidó tematikájú alkalom. Köztük a Marom és a Pilpul közös chanukkai kiadványa. Néhány erõsen öntörvényû, örömlány kinézetû hölgyemény szivarra gyújt egy chanukkai gyertyatartó szolgagyertyájáról: halachikus tökély, így köll ezt csinálni, fiúk, lányok! Csak a dohányzás tilalmát, azt tudnám feledni! De ezt most hagyjuk! (Apropó, ebben a füzetben jelent meg Sturovics Andi tollából egy kiváló halachikus traktátus. Ajánlott olvasmány! A kép néha bevillan bannerként itt.) A Scheiberben ez is jó. Mármint a programfüzet-fölhozatal. A budapesti zsidó mikrokozmosz a Scheiber makrokáoszában. Idõközben szertartásosan elõveszem a zsebembõl az imént vásárolt a dupla csokirudat, odadom a lányomnak. Tudja, a fele a bátyjáé. Megjelenik a fiam osztálya (jönnek az ebédlõbõl, helyileg a pincébõl, kéz a kézben: kollektív intimitás). A lányom rohan a fiam után. Ahogy a mi kis halachánk elõírja, átadja a fiúra esõ csokis rudat. Ekkor már a tanteremben vagyunk. A fiam kettétöri a szeletet, s “B” nénihez penderül: “Ezt neked adom, tessék”. “B” néni mosolyog. A hermeneuta apuka értelmez: Egy gyerek szeretetét nem lehet mással megvenni csak személyes hitelességgel és becsülettel. A kisgyerekek ugyanis nem alakoskodnak: õszinték, egyenesek. Márpedig “B” néni a fiamtól megkapta a lehetõ legnagyobb állami kitüntetést: a “fél csokis rúd érdemjel arany fokozata — legyünk stílszerûek — a csillaggal”-t.

Iskolai gyertyagyújtások. Havonta egyszer az egész iskola megjelenik az aulában. Egybeterelik a nyájat. Verõ Tomi rabbi és Zucker Imi kántor duója. Lazák. Szemlátomást élvezik a gyerekek közegét. Zucki kisugárzása most talán nagyobb, s fõképp más, mint a templomban. Több benne a mûvészi játék, kevesebb a technika. Nem értek a zenéhez: De sokkal több a hangjában a mosoly. Nem csodálom: Belátni az egész iskolát. Elöl a kicsik, hátul a culák. Két különbözõ okokból ölelni való nemzedék. Tomi mikrofonnal a kezében Mátiszjáhu-fílingesen „repp-ked”, közben azt énekli, hogy “Sábát sálom!”. Néha menet közben egy-egy diák orra alá nyomja a mikrofont (erev sábbát van még néhány óráig). A kölkök állják a sarat. üvöltenek is a mikrofonba, ahogy a torkukon kifér: Sábát sálom! Mindenki boldog. Ez nem színjáték. Tényleg mindenki belelazult a sábbáti zmireszbe. A kicsiknek nem asztalt tettek ki, hanem szõnyeget. A hermeneuta apuka ezt úgy interpretálja, van még e honban halvány remény arra, hogy nem vész ki ész és szív uniója. Az alsó három osztály le is heveredik a szõnyegre. A lányom is odaszalad, az elsõsök közé térdel. Az osztály felét ismeri az oviból. Arcára kiül az otthonosságba oldott szinte kéjes öröm. Valamelyik elsõs elkezd ugatni, a lányom nyávog, a fiam – jidis nevének megfelelõen — oroszlánként bömböl, Tomi “Sálom áléchem”-et énekel. Igazi vegyes kórus. Mindenki boldog. Tán még a hermeneuta apuka is, noha volna itt egy pár dolog, amit nem ért. De a lényeg számít: A kicsiknek befogadhatóvá teszik az alkalmat. Engedik, hogy gyerekek legyenek még egy kicsit. Ez pedig nagyon fontos. Gyerekzsivaj nélkül szinte minden zsinagógai áhítat hullagörcsbe merevedõ bigottság, ha szabad orientális hiperbolára ragadtatnom magamat (vö.: Berésit 21:17) .

üsszefoglalva. Sok mindent hallottunk a Scheiberrõl. Rosszat is, jót kevesebbet. Eddig viszont egyértelmûen domináltak a jó élmények. Remélem, hogy az iskola szellemiekben, szakmaiságban együtt növekszik majd a fiammal és a lányommal. Az igazgatónõt ismerjük. Szakmailag is. Kiváló valaki. A Radnóti miatta is volt az, ami.

Amikor tehát az alábbiakban a két legnagyobb nem ortodox áramlat, a reform (”progressive judaism“) és a konzervatív (”conservativ movement“, maszorti, nyugati “neológ” zsidóság) sokrétû együttmûködésébõl szemezgetek, akkor egy “neológ” hitközség aktív tagjaként voltaképpen kritikát is gyakorlok, erkölcsi szembenézést is folytatok saját lehetõségeink elmulasztásával.

Az együttmûködés közösségi útjai

A neológ (maszorti, conservative) és a reform zsidóság közti együttmûködés kollektív módjai közül a legradikálisabb, mert a legátfogóbb kétségtelenül az, ha egy konkrét áramlathoz tartozó hitközség — érezve saját hiányzó alternatívái hiányát — önmagán belül hoz létre egy alternatív csoportot, általában egy imakört, egy úgynevezett minjánt. Erre példa a Sydneyben lévõ, valamivel kevesebb, mint 3000 lélekbõl álló Emanuel Zsinagóga. Ez a múlt század harmincas éveitõl létezõ hitközség eredetileg a reform mozgalom közössége volt, tehát a ma létezõ legerõsebb zsidó vallási áramlathoz tartozott. Azt gondolhatnók, a mozgalom, s ezen belül az adott közösség sikerei méltán vezetnek elégedettséghez. ünelégültségnek ugyanakkor nyoma sincs: Az utóbbi években az elöljáróság azt érzékelte, hogy a tagságnak a vallásosság más útjai iránt is komoly igénye van. Ezért saját jól bevált reform imakörük mellett létrehoztak egy maszorti minjánt is. Alkalmaztak egy újabb rabbit, Paul J. Jacobsont, aki az USA egyik legnagyobb, hovatartozása tekintetében amúgy reform, rabbiképzõjében, a Hebrew Union College-on végzett, ott kenték föl, tehát honi, nyugaton szinte értelmezhetetlen szóhasználattal “reform szmichája” van. Jacobson ugyanakkor már rabbinövendékként — egy a két mozgalom rabbiképzésében beindult új kezdeményezés keretében, az “elsõ fecskék” egyikeként — conservative kilében gyakornokoskodott, tehát belülrõl ismeri mind a reform, mind pedig a conservative hitközségek életét, mûködését, s tegyük hozzá sietve: együtt-mûködését. Jacobson rabbi nem csak az amerikai reform rabbikar tagja, hanem egyszersmind a conservative (maszorti) rabbikaré is. �?j hitközségének maszorti részlege az õ vezetésével mûködik, természetes szimbiózisban az eredetileg reform hitközség reform részlegeivel. (Amúgy közel sem õ az egyetlen példa arra, hogy reform rabbiképzõt végzett, reform szmichával rendelkezõ rabbi lép be a maszorti rabbikarba, bizony van erre több példa is. Mivel a conservative movement nem tekinti önmagát [és na üsse kõ, esetleg még az ortodoxiát] kizárólagosan legitim áramlatnak, ezért mindegyik áramlat egyetemi szintû rabbinikus képzõintézményében végzett és fölkent tagját elismeri rabbinak, tehát rabbinikus autoritásnak. Természetesen minden, ilyen egyetemi diplomával rendelkezõ rabbi kérheti fölvételét a maszorti rabbikarba. Mindössze kötelezõnek kell ismerniök magukra nézve a mozgalom halachikus elveit, s ezen felül hitet kell tenniök három sarkalatos alapelv mellett:

1. soha, semmilyen körülmény között sem ismernek el apai leszármazás alapján valakit zsidónak;
2. nem celebrálnak zsidó és nem zsidó közötti házasságot;
3. nem térítenek be bét din, milá (körülmetélés) és/vagy tvilá nélkül.

Ha valaki e három pont valamelyikét megsérti, kizárják a rabbikarból és nem lehet conservative kile rabbija [ugyanez a szabály érvényes az angliai konzervatív-reform mozgalom rabbikarában is]. A maszorti rabbikar, a Rabbinical Assembly becslésem szerint mintegy 28-30%, Európában még ennél is nagyobb hányada reform rabbiképzõt végzett, “reform szmichával” rendelkezõ rabbikból tevõdik össze. Európában a legismertebb példa talán Jonathan Wittenberg rabbi, aki a mostantól kezdve magyarországi szerepet is vállaló Maszorti Európai Bét Dinjének egyik állandó tagja. De említhetném David Soetendorpot is, aki 33 éven át vezette a bournemouthi konzervatív-reform hitközséget, mielõtt a Hatch End Masorti Synagogue rabbii székét elfoglalta volna. Olyan eset is ismert, amikor a maszorti rabbikar tagja konzervatív-reform hitközség rabbija, sõt az Európai Reform Bét Din élén álló konzervatív-reform rabbi is tagja a conservative rabbikarnak.)

Az együttmûködés egy teljesen más dimenziója és formája, ha egy conservative és egy reform hitközség egyesülnek. Az USÁ-ban az ilyen fúziók az utóbbi idõben azért nem ritkák, mert a maszorti modernizálódása és a reform konzervatívabbá, obszervensebbé válása párhuzamos, egymást erõsítõ és egymás irányába ható folyamatok, melyek mögött fölsejlik egy néhány évtized múltán kikristályosodó esetlegesen egységes nem ortodox judaizmus képe is. Az ilyen egyesülésre példa Salt Lake City közel négyezres Kol Ami zsinagógája. A sábát mááriv imát a reform, a sábát sácháritot pedig a conservative liturgia szerint végzik. A közösség kásrut dolgában a szigorúbb, tehát a conservative normát követi. Ugyanez áll a státuszkérdésekre, pl. a betérítésekre.

Akad olyan hitközség is, mely már több mint húsz éve tagja mindkét mozgalomnak. S vannak persze a kettõs tagságra más, újabb példák is.

Mûködnek rendszeres, vegyes imakörök. Akár tõlünk nem is oly messze, Németországban is.

Számtalan olyan eset is akad természetesen, amikor új, korábban zsidók által nem lakott területeken, frissen odaköltözött, vegyes, tehát conservative, reform és rekonstrukcionalista hátterû emberek alapítanak új, nem ortodox kilét. �?k gyakran egyik áramlathoz sem csatlakoznak, de a Kol Ami példájának megfelelõ módon alakítják ki mûködésük alapelveit: mindenki megvalósíthat valamit a mozgalmára jellemzõ jidiskájtból, de úgy, hogy az a többiek számára elfogadható, járható út legyen.

A nem ortodox áramlatok közötti együttmûködésre jellemzõ, észak-amerikai példa az is, amikor a nem ortodox közösségek közös mikvéket építenek, felügyelnek, tartanak fönn.

Másutt, pl. Nagy-Britanniában közös temetõket és temetkezési egyleteket alapítanak.

Nem egy észak-amerikai államban közös rabbikart létesítenek, melyek közös fönntartású bét dineket is jelentenek. Hasonló, betérítéseket is magába foglaló, állandó együttmûködésre eddig európai példa csak Németországban van. De nyilvánvaló, hogy a kooperáció e fajtája a közeli jövõben terjedni fog, hisz kölcsönösen gyümölcsözõ.

Az együttmûködés egyik kétségkívül legfontosabb szintje és terepe a rabbiképzés. A két mozgalom közös rabbiképzõ programokat tart fönn. A londoni reform Leo Baeck College pl. conservative rabbik tucatjait képezte és képzi. Ehhez arra is szükség volt, hogy a rabbiképzõ zsinagógáját a konzervatív-reform áramlat maszorti zsinagógaként mûködtesse. Dél-Amerikában, ahol az egyetlen nem ortodox rabbiképzõt a conservative movement tartja fönn, természetes dolog, hogy a Buenos Aires-i rabbiképzõn végeznek a kontinens spanyol ajkú reform rabbijai is. A rabbiavatások alkalmával mindkét mozgalom világszervezete képviselteti magát. S a világszervezeteket képviselõ vezetõk tüntetõleg egymás mellett ülnek, egymás után köszöntik az egybegyûlteket, méltatják a fölavatók és a fölavatottak munkáját.

Mivel mindkét mozgalom cionista lelkületû, és támogatják híveik alijázási szándékát, ugyanakkor az Izraelben kvázi államvallásként mûködõ nemzeti ortodoxia egyik mozgalmat sem ismeri el a rabbinizmus legitim ágának, s mindkettõt (a “neológiá”-hoz hasonlóan) eretnekségnek tekinti, megtagadván rabbijaiktól az esketési, a temetési és a státuszmódosítási jogokat (nem fogadja el a betérítéseiket és válóleveleiket), ezért Izrael Államban a maszorti és a progressive movement között a másutt is meglévõ szívélyes viszonyon túl, sorsközösség is fönnáll. A reform polgárjogi szervezetével együtt támadják a Legfelsõbb Bíróság elõtt a nemzeti ortodoxia monopóliumait, annak államvallás jellegét. Közös sikerük, hogy a LB kimondta, az állam (s így az állampolgárság) szempontjából a nem ortodox mozgalmak betérítései is érvényesek, a reform és maszorti (+ “neológ”) betérõket is zsidóként kell az állam nyilvántartásaiba fölvenni, valamint állampolgárként vándorolhatnak be az országba. A reform által alapított jogvédõ szervezetnek sok maszorti tagja is van. Az izraeli nem ortodox közösség azon tagjai számára, akiknek a zsidó státusza ortodox szempontból nem igazolható, konzervatív fölfogás szerint viszont igen (conservative, rekonstrukcionalista, reform és “neológ” betérõk pl.), a maszorti létrehozott egy Keren háBrit nevezetû körülmetélési alapítványt. Andrew Sacks rabbi, az izraeli maszorti rabbikar egyik vezetõje kitanulta a mohélmesterséget, s õ metéli azok gyerekeit, akiket az ortodoxia ilyen vagy olyan okból nem fogad el. Így a reform betérõk gyerekeit is, ha a szülõk betérése a halacha elõírásainak megfelelõen zajlott, de metél AIDS-beteg csecsemõket is, s más bonyolult esetekben is közremûködik.

Izraeli közösségeik erõsítésére az észak-amerikai conservative és reform mozgalom közös fundraising szervezetet tart fönn.

A két mozgalom rabbikarai most már többé-kevésbé rendszeresen találkoznak is egymással, közös konferenciákat tartanak, ahol a helyi együttmûködés hogyanjait is megtárgyalják.

Arra is van példa, hogy a nem ortodox áramlatok a liberális ortodoxokkal összefogva közös középiskolát tartanak fönn.

A reform és a conservative mozgalmak Izrael küszöbön álló évfordulóját is igyekeznek együtt ünnepelni

Az együttmûködések az egyén szintjén

Mivel a legradikálisabb (amerikai) reform és a legkonzervatívabb (konzervadox) maszorti fölfogás között sincs áthatolhatatlan akadály, hisz a reform éppen legradikálisabb formáiban a lehetõ legliberálisabb, a maszorti gondolkodást pedig áthatja a másik álláspontjának tisztelettel a vallási fölfogások alternatív (egyszerre lehetséges) voltából kiinduló nem ex kathedra jellegû vitája, ezért egyének százai, ezrei kötõdnek akár egy idõben is reform ill. conservative hitközséghez, ami az egyéni szintû együttmûködés minden bizonnyal legaktívabb és leggyümölcsözõbb módja.

Amerikában ugyan problémát jelenthetne, hogy a maszortiból kiszakadt rekonstrukcionalista áramlathoz hasonlóan az amerikai reform is elismeri bizonyos körülmények között az apai leszármazás biblikus elvét, melyet a maszorti viszont (az európai és izraeli konzervatív-reformhoz hasonlóan) elvet, ebbõl mégsem fakadnak megoldhatatlan problémák, mert a conservative movement az apai ágon zsidó, zsidó neveltetésben részesült, s ezért az amerikai reform hitközségek túlnyomó többségében zsidónak számító személyeknek, ha átmenetileg vagy tartósan maszorti (vagy konzervatív-reform) hitközséghez kívánnak csatlakozni, megadja a gyorsított betérés lehetõségét (lévén szó gyermekkoruktól obszervens vallásos emberekrõl).

Nem jelent megoldhatatlan, az együttmûködést akadályozó nehézséget a conservative judaizmus számára az amerikai reform zsidóság oly sokféle betérítési praxisa sem. A maszorti halachikus mozgalomként csak olyan betérési folyamatokat tud ugyan elfogadni, melyek megfelelnek a vonatkozó talmudi elveknek és a Sulchán Áruch elõírásainak, ugyanakkor és halachikus jellegébõl fakadóan nem teszi függõvé az adott gijur érvényessége tekintetében, hogy az eljáró rabbik melyik áramlathoz tartoznak, mert a maszorti egyrészt nem kérdõjelezi meg más áramlatok rabbijainak rabbikus tekintélyét, legföljebb kollegiális vitában áll velük, másrészt halachikus folyamatok jogérvényét nem az eljáró személyekbõl ill. azok mozgalmi hovatartozásából, hanem az adott rabbinikus tevékenység halachikus jellemzõibõl (vagy azok hiányából) vezeti le. A halacha ugyanis a számára szent dolog, s mint ilyen nem felekezetpolitikai fegyver. Az európai és az izraeli reform bét dinek mind konzervatív statútum alapján mûködnek, tehát maguk is a konzervatív halachaértelmezést vallják mérvadónak, ezért ezeket a maszorti mozgalom “csont nélkül” elfogadja. Az amerikai reform rabbik egy lassan csökkenõ hányada ugyanakkor nem mindenben tartja magát a gijur kapcsán sem a halachához, s elõ- elõfordul, hogy elhagyják a gijur klasszikus folyamatának egy-egy elemét. Az ilyen esetekben a maszorti rabbikar (hasonlóan az európai és izraeli konzervatív-reformhoz) nem tudja elfogadni a betérést jogérvényesnek, de akadályt sem gördít az ilyetén, nem halachikus módon betért elé: ha konzervatív (maszorti vagy konzervatív-reform) hitközség tagja kíván lenni, akkor a betérési folyamat elmaradt elemet akár azonnal pótolják, a többit elfogadják jogérvényesnek (ilyenkor a maszorti rabbik úgy fogalmaznak, hogy a betérés megkezdõdött, de sajnos nem fejezõdött be: a maszorti rabbikar Váád Háláchájának, azaz Kánonjogi Bizottságának vonatkozó, a conservative/maszorti rabbikar eljárásrendjét meghatározó döntvényét lásd itt). Így a betérés már lezajlott részelemeinek elfogadásával individuális (rabbi-rabbi) szintû együttmûködés jön létre.

Az individuális együttmûködés gyakori és teljesen természetes formája, hogy reform életciklusesemény, pl. egy házasságkötés során a maszorti kántor együtt szolgál egy reform rabbival (vagy fordítva). Az angliai konzervatív-reformról készült filmen pl. jól látható (06:51-07:10), ahogy a konzervatív-reform Assembly of Rabbis egyik vezetõje, Tony Bayfield együtt esket Stephen Cotsennel az angliai maszorti mozgalom fõkántorával. (üsszehasonlításképpen: A “neológ” rabbikar [vagy az ügyvezetõ igazgatóság?] ugyanezt Magyaroszágon — mondanom sem kell, szigorúan az egyéni szabadságjogok messzemenõ figyelembe vétele mellett — állásvesztéssel fenyegetve tilalmazza. Persze az is igaz, hogy a Mazsihisz alapszabálya szerint Mózes [Mose rábbénu!] sem tölthetne be vezetõ tisztséget hitközségnél. Nagy szerencséje, hogy nem volt magyar zsidó! Itt esélye se volna labdába rúgni. Maradnánk Egyiptomban…)

A szemezgetésemnek vége. Mindenki döntse el maga, hogy szerinte mi mértékadó, azaz normális hozzáállás: az igény szerinti együtt-mûködés, vagy a külön-külön bekövetkezõ mûködésképtelenné válás.

A Mazsihisz „hivatalos” válasza azóta is kettõs retorikai stratégiát követ. Egyfelõl pártállami idõket idézõ atyáskodó gesztussal nehezményezik, hogy miért nem fordul az ifjúság a bölcs öregekhez tanácsért. Másfelõl úgy tüntetik föl, mintha a flódniküldõ akció az antiszemitizmus ellen folytatott küzdelmet gyengítené, lévén az antiszemitizmus elleni harcnak is csak egyetlen helyes útja, s ez épp az övék. E véleményt még a Mazsihisz-szel szemben független értelmiség jeles és mértékadó képviselõje is osztja. A Mazsihisz elnöke pedig — mellesleg a magyar szélsõjobb szóhasználatát kölcsönözve — a „flódnistákról” már egyenesen mint árulókról beszél. A Mazsihisz honlapján az elnökség ebédelutasító gesztusát mintegy utólagos népakaratként legitimálni hivatott hozzászólások részint továbbviszik a pogromveszély vízióját, karakán tettként, vagy — mint ahogy a Szombat egyik fórumozója a minap ironikusan fogalmazott — egyedüli zsidó virtusként tüntetve föl a köztársasági elnök ebédmeghívásának elutasítását. A magyar jogrend hiányos voltáról, sõt már-már weimari jellegérõl értekeznek. Így érvel Naftali Krausz ultraortodox bulvárújságíró idevágó, a Mazsihisz vezetõsége által a fügefalevél és a védõpajzs sajátos kombinációjaként maga elé tartott, mellesleg a judapest.orgon posztolók zsidóságát megkérdõjelezõ, mert hogy megidézõjelezõ cikke is. Idézném egyik idevágó mondatát:

Magyarországon ma dühöng a demokrácia. Amit Németországban és Ausztriában a törvény tilt — a holokausztot tagadni, a zsidókat szidalmazni és gyalázni — , azt Pesten szabad és törvényes megtenni.

Krausz itt három dolgot tesz. Egyrészt a diktatúrák egyik epithetonjával illeti a demokráciát, retorikai eszközzel mosva el a kettõ közti oly éles határt, ásva alá, ha nem is a jogrendet, de annak tiszteletét. Másrészt megfeledkezik megemlíteni a magyarországinál jóval liberálisabb amerikai joggyakorlatot, ill. azt, hogy ennek dacára virul arrafelé a zsidóság, többek között saját chaszid áramlata „fõhadiszállásának” hitközsége is. Harmadrészt szép csokorba gyûjti a német és a magyar jogrenddel kapcsolatos honi félreértéseket.

A német (és nyomában mutatis mutandis az osztrák) büntetõjog a Soával kapcsolatosan három dolgot is tilalmaz (vö. StGB 130. §, 3. pont.). Tilos a Soát nyilvánosság elõtt helyeselni, tagadni vagy bagatellizálva beszélni róla. Ezt öt évig terjedõ fegyházbüntetéssel sújthatják, amit a bírói gyakorlat komolyan is vesz. Három évig terjedõ szabadságvesztéssel ill. pénzbírsággal fenyegeti ugyanezen paragrafus negyedik pontja azokat, akik nyilvánosan vagy valamely gyülekezés során a társadalmi békét az áldozatok méltóságát sértve azáltal veszélyeztetik, hogy a nemzetiszocialista önkényuralmi rendet elfogadhatónak nevezik, dicsõítik vagy igazolni próbálják. Jellemzõ, hogy a törvény minderrõl a Volksverhetzung elnevezésû paragrafusban rendelkezik. A szó nehezen ültethetõ magyarra szabatosan: A nép uszítás, heccelés útján történõ meghasonlásának elõidézését jelenti. A német jog ezzel is kifejezésre juttatja: a kisebbségek nemzetalkotó entitások, a Volk, azaz a nép részei. (A nyelvi megfogalmazásra azért érdemes figyelnünk, mert a náci propaganda egyik centrális fogalma a nép [Volk] ill. a népi [völkisch] volt. A német zsidóság a nemzethez [Nation] tartozónak vallotta magát, a náci szóhasználat ezt a német-zsidó hitvallást, s a mögötte álló társadalmi szerzõdést törölte el a fogalomváltással. A 45 utáni német alkotmányos jogrend fogalmisága tehát a náci nyelvhasználat megszégyenítésével szolgáltat igazságot: a nácik kedvenc fogalmát emelik alkotmányos kontetxtusba a nácizmus által üldözöttek védelmében.) A paragrafus elsõ két pontja is a lakosság „részeiként” szól a kisebbségekrõl, melyek ellen sem az erõszakra történõ fölhívást, sem pedig az azokat alkotó egyének méltóságát sértõ, szándékosan rosszindulatú kijelentést nem tûri el, s e tevékenységeket három hónaptól három évig terjedõ szabadságvesztéssel sújtja.

üsszehasonlításul megjegyzendõ, hogy a magyar Büntetõtörvénykönyv is hasonló szankciót helyez kilátásba. A BTK 269. §-ának b) pontja szerint, ha valaki valamely nemzeti, etnikai, vallásos csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyûlöletre uszít, három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ. A magyar törvényi megfogalmazásból viszont sajnálatos módon kimaradtak a konkrét történelmi vonatkozások. Bár ennek hiányában is el lehetne ítélni az uszítókat, ha a magyar bírói joggyakorlat alkotmánytudatosabb volna (nem csak a német bíróság nem mentette volna föl a zsidók kirekesztésére újságcikkben fölszólító ifj. Hegedûs Lórántot, de egy az alkotmánybíróság vonatkozó indoklásait szem elõtt tartó magyar bíró sem). A 2003-as szigorí­tási kí­sérlet, mely a 2007. évihez hasonlóan szintén az alkotmányjogász köztársasági elnök (akkor épp Mádl Ferenc) kérte alkotmányossági normakontrollon bukott meg, nem a német mintát vette alapul, hanem olyan megfogalmazással próbálkozott, melyrõl az Alkotmánybíróság — a jogalkotói szándék respektálása mellett — kimondta, hogy az alkotmányellenes. (Sem a Mazsihisz akkori elnöksége, sem az országos fõrabbi úr nem reagált erre azzal, hogy visszautasí­totta volna a köztársasági elnök ebédmeghívásait.) Nem árt talán megemlíteni, hogy a BTK 155. §-a elsõ pontjának b) alpontja szerint valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak, a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okozó személy tíz évtõl tizenöt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ.

Azaz, mint egy évek óta Magyarországon élõ német ismerõsöm mondta, nem a törvényi rendelkezések hiányoznak, hanem — utalva az uszítást folytató lelkészt fölmentõ bíró hajánál fogva elõcibált érvelésére — a bírói gyakorlat elszántsága.

A törvényi rendelkezés Németországban is csak utólag képes olyan bûneseteket szankcionálni, melyek nagy nyilvánosság elõtt, az elkövetõ személyének ismertsége mellett történnek. A neonáci szervezkedések suttogó propagandájával, a külföldrõl, általában az USÁ-ból fönntartott honlapokkal szemben a német joggyakorlat is tehetetlen, az antiszemitizmus terjedésének megfékezésére önmagában tehát alkalmatlan. Sokkal nagyobb a jelentõsége az NSZK-közvélemény érzékenységének, mely nem a törvénybõl, hanem a törvényt létrehozó alkotmányos szellemiségébõl fakad. Abból a közmegegyezésbõl, melyet az alkotmánybírósági normakontrollért megorroló Mazsihisz-elnökség idehaza oly könnyedén negligál. Ebbõl a szellemiségbõl következõen Németországban nem kérdéses, hogy pl. az egyházak azonnal elítélik-e egy félkatonai szervezet létrehozását, vagy hogy fegyelmi eljárást indítanak-e ilyen szervezet zászlóit megáldó, szellemiségét hirdetõ egyháziak ellen. A Zuschlag Jánosok Németországban nem maradhatnak kegyeletsértõ kijelentésük után hónapokig az SPD tagjai, ahogy a CSU is kizárja a soraiból a Semjén Zsoltokat. Ha pedig Angela Merkel ajánlana párthívei figyelmébe náci katonákat hõsnek nevezõ sajtóorgánumot, akkor a kancellárasszony röpülne, nem csak a tisztségébõl, de a pártjából is. Németországban ugyanis demokratikus párt tagja antiszemitagyanús, vagy akárcsak félreérthetõ, magyarázatra szoruló megfogalmazásokra nem vetemedhetik: a karrierjébe kerül. Azonnal. Ohne wenn und aber. Ez alól még a szövetségi parlament elnöke sem kivétel. Az sem kétséges egy percig sem, hogy egy Molotov-koktéllal megtámadott zsinagógát keresztény aktivisták gyertyás, virrasztó sorfala állja-e körül szinte perceken belül. Bizony testükbõl vonnak védõgyûrût a polgárok zsinagógák köré, ha kell. Viszont ezzel egyúttal azt is beismertük, hogy a soátagadást börtönnel szankcionáló Németországban elõfordult már az, ami Magyarországon még nem: Antiszemita támadás ért zsinagógákat, hitközségi (épp egy maszorti) óvodát.

Vagyis sokkal nagyobb a jelentõsége annak, van-e társadalmi közmegegyezés az adott káros jelenség, pl. az antiszemitizmussal, vagy a cigánygyûlölettel szemben. Ha léteznék ilyen szolidaritáson alapuló konszenzus, akkor a Magyar Református Egyház már a kezdetek kezdetén sem viseltetett volna opportunista, álkorrekt béketûréssel a Hegedûs család politikai és erkölcsi ámokfutásával szemben, magyarán nem bízta volna a püspöki rangban álló apára az apa szellemi örökébe lépõ fiú kisebbség elleni uszításának ügyét, s nem ügyetlenkednék ma sem, hanem pogányságként bélyegezné meg azt, ami pogányság. Tenné ezt hitébõl fakadó egyértelmûséggel és félreérthetetlen elszántsággal. Ekkor ifj. Hegedûs Lóránt klerikofasiszta újságcikkének ügyben eljáró büntetõbíró se ûzött volna nagy eséllyel gúnyt hivatalából. Saját társadalmi köreiben lett volna ugyanis arcát pirító szakmai szélhámosság tautologikus magyarázatot találni arra, hogy az uszítás miért is nem uszítás. S ha a magyar bíróságok az elmúlt évtizedek diktatúrájának árnyékában képtelenek a szólásszabadság és az emberi méltósághoz fûzõdõ alapjogok közti helyes viszony megállapítására, az egyház még mindig szolgáltathatott volna e téren igazságot, válhatott volna mértékadó és mértéket megtartató instanciává. Merthogy a belsõ szolidaritás nélküli, meghasonlott erkölcsû társadalom az antiszemita csoportok sikerének valódi titka.

De térjünk vissza a német viszonyokhoz. Sem a törvényi környezet, sem a társadalom etikai immunrendszere nem képes megfékezni az 1990 óta újjáéledõ antiszemitizmust. A Fal ledöntése után nem csak Brecht sírjára pingálták oda, hogy büdös zsidó (Sau-Jude), nem csak Berlin egyik legforgalmasabb közterén (az Alexander Platzon) engedtek szabadon egy az egyik oldalán festett Dávid-csillagot, a másikon Ignatz Bubisnak, a német Zentralrat akkori elnökének nevét viselõ disznót, de bizony megsokasodtak a tettleges antiszemita atrocitások is. Azaz az antiszemitizmus köszöni, jól van, a magyarnál szigorúbb német jogrendhez is komolyabb nehézségek nélkül tud alkalmazkodni. Megvan hozzá a találékonysága. Az ilyen arctalan antiszemita megnyilvánulásokkal szemben a német jogrend is tehetetlen, ahogy a neonáci körök antiszemitizmusával szemben is. Egyre több náci aktivista vonul ugyanis börtönbe (pl. Lutz Giesen), vállalva nyíltan náci érzelmeit. Bizony létezik a neonáci börtönromantika. Ne felejtsük: a führer is ült. Azaz a gyûlöletbeszédellenes jogszabályok Németországban sem bizonyultak elégséges eszköznek a valódi, a mindannyiunkat fenyegetõ antiszemitizmus elleni harcban. A sikeres védekezéshez sokkal nagyobb szükség van a társadalmi szolidaritás ezernyi megnyilvánulására. üppen ezért a német-zsidóság szervezett képviselõi, értelmisége, újságírói, mûvészei nem csak a rendõrségtõl ill. az ügyészségtõl követelnek erõteljesebb beavatkozását (pl. több utcai járõrt), azaz nem csupán ölbe tett kézzel várják, mit hoz a holnap, hanem tevõlegesen szövögetik a többségi és a kisebbségi társadalom közötti szolidaritás kölcsönös megbecsülésen és véleménycserén alapuló szálait: A hazainál sokkal élénkebb keresztény-zsidó párbeszédet folytatnak. A Zentralrat der Judenbe minden létezõ áramlatot befogadnak (azaz nem kezelik saját kisebbségeiket kirekesztõ módon). Muzulmán-zsidó párbeszédbe kezdenek. Politikai vitaesteket rendeznek. Iskolai foglalkozásokat tartanak. A közvéleményt fölrázó filmet készítenek. Röviden: nem papolnak, hanem teszik a dolgukat.

Így áll Regina Jonas szemérmes, óriási hollómadárhoz hasonlatosan az örökkévalóság és a konkrét történelmi idő szorításában, valamikor 1939. január elseje és 1943. november hatodika, tehát Berlinből történő elhurcolásának napja között. Sem Theresienstadtban, sem Auschwitzban sem készült róla több fölvétel. Egyáltalán, mintha valami precíz égi kéz, talán épp a sajátja, törölte volna el életének személyére vonatkozó nyomait. Alig tudhatni róla valamit.

Sziléziából bevándorolt, szegény, ortodox családba született 1902-ben. Még a bát micvá kort sem éri el, amikor beteges édesapját elviszi a tüdőbaj. Az ortodox apa harmadosztályú temetés kap, azt is hitelbe. Rabbi nem mond rá heszpedet, kántor nem énekel fölötte zsoltárt. A félárva lányt és bátyját édesanyja alkalmai munkákkal és asszonyi leleménnyel, de mindig az ortodox hitközség alamizsnáira szorulva neveli föl. Regina a Kaiserstrassén működő ortodox középfokú leányiskolába jár. Nem jeleskedik különösképpen a világi tárgyakból. Annál inkább érdekli a vallás. Osztálytársai azon sem csodálkoznak, amikor elárulja, belőle rabbi lesz. üsztönösen érzik, azt mondja, amit csontjaiba vájt a sors. Falja az ókori és középkori forrásokat. Az első világháború éveiben másik városnegyedbe költöznek. Új gyülekezetének (Rykestrasse) rabbijával, egy a berlini (modern) ortodox rabbiképzőt kijárt, majd a liberális (reform – neológ) rabbiképzőben, a híres Hochschule für die Wissenschaft des Judentums-on fölkent Max Weyllal tanul intenzíven. Már a Weissensee-i líceumban érettségizik épp tíz évvel a hitleri hatalomátvétel előtt. Egy évig tartó kiegészítő tanulmányok után őt és bátyját is tanárként alkalmazza a konzervatív (= neológ) Isidor Bleichrode rabbi, aki ez időtájt egyszersmind az Annenstrassén működő zsidó vallási középiskola rektora is. Bleichrode neológ ugyan, de egyszersmind nyitott is részben a reformzsidóság képviselői, részben a kor kihívásai iránt. Ő pl. az első, aki ifjúsági istentiszteleteket szervez. Az is elterjedt róla, hogy (reformzsidóknak) „nem tesz föl kellemetlen kérdéseket”. �? biztatja Reginát is, hogy végezze el a Hochschule für die Wissenschaft des Judentums-on a vallástanár szakot. Ekkor az egész, a mainál jóval nagyobb Németországban mindössze két zsidó fönntartású felsőfokú intézmény fogadott vallástanárnak nőket: A boroszlói Jüdisch-Theologisches Seminar, mely konzervatív (neológ) intézmény volt, és a berlini Hochschule für die Wissenschaft des Judentums, mely a konzervatív és a reform irányzatok számára képzett vallástanárokat és rabbikat.

Reginának olyan tanárai vannak, mint a legendás Leo Baeck és a szintén ismert talmudista, Eduard Baneth. Regina ekkor már nem annyira vallástanár, mint inkább rabbi akar lenni. Ezek azok az évek, amikor a reformzsidó világszövetség (WUPJ) berlini találkozója során (1928) először tartott német földön drósét nő (Lily Montagu), s ekkor kerülnek az első nők a berlini hitközségi elöljáróságokba is. Baneth kénytelen annyira komolyan venni Regina ambícióit, hogy megengedi, vallástanári diplomamunkáját szentelje annak a kérdésnek, megengedik-e a halachikus források nők rabbivá szentelését. A természetesen még mindig ortodox szemléletű Regina, aki szombaton a zsebkendőt karjára kötve hordozza, a legnagyobb műgonddal és lelkiismeretességgel végzi el e feladatot. Nem használ liberális, a hászkálá szelleméből fakadóan magától értődő érveket, végig konzisztensen, szárazon, ha így izgalmasabb: unalmasan, vallásjogilag konzisztens és immanens módon érvel. Szakdolgozata mindmáig az egyik legteljesebb munka ezen a téren. Baneth négyessel jutalmazta a 88. gépelt oldalnyi munkát, melynek végkövetkeztetése, hogy nincs akadálya nők rabbivá szentelésének. Regina Jonas tehát már a harmincas évek közepén eldöntötte azt a vitát, melyet a reform mozgalom majd csak a hatvanas évek végén, a konzervatív pedig a nyolcvanas évek elején fog megvívni. Még mielőtt azonban eltökélhetné magát, hogy másik két rabbikollégájával rabbivá szenteli-e Regina Jonast, a nagy mentor Baneth meghal. A legendás Leo Baeck pedig nem meri megtenni azt a lépést, mellyel amúgy egyetértene. Ehelyett (ekkor 1931-et írunk) engedélyezi, hogy Regina részt vehessen a rabbiszakot végző férfiak óráin. Baecknek ez a magatartása lehetőséget teremt arra, hogy Regina később, ha akad erre vállalkozó rabbi, ún. privát szmichát kaphasson. Ez abban különbözik a jesivákban és rabbiképzőkön elnyert szmichától, hogy nem intézményes tanulmányi időszakot zár le, hanem egy nagy tekintélyű rabbi, vagy rabbitanács vizsgáztat le egy erre alkalmasnak tűnő jelöltet, aki a több órán, néha napokon át tartó vizsga eredményes abszolválása után megkapja a fölszentelő áldást. Az ortodoxok elfogadják a privát szmichát (föltéve, hogy ortodox rabbik adják), a konzervatívok és a reformok viszont nem, mert attól tartanak, hogy így megkerülhetővé válnék a rabbinikus felsőoktatás intézményrendszere.

Regina számára a hánykolódás évei következnek. Vallástanárként dolgozik a hitleri hatalomátvételt követő egyre nehezebb és zavarosabb időkben. S mindeközben várja, reméli, hogy akad rabbi Németországban, aki rabbivá szenteli. 1935-ben végül Max Dienemann, a liberális rabbitanács egyik ügyvezetője vállalkozik a szóbeli vizsga megtartására. Karácsony másnapján Orách Chájim 87-106 és 151-154 súlyponttal került sor a vizsgára. Rá egy nappal új időszámítás kezdődik Izraelben: tévét elsején Dienemann kiállítja R. Jonas számára a rabbidiplomát. A világ első rabbinője – lelki értelemben – ezen a napon született. Kabalisták nyugodtan fölkaphatják a fejüket: e nap ros chodes.

A szmichá híre gyorsan terjed. A (németországi) neológia és a reform általában pozitívan reagál, Joseph Carlebach ortodox rabbi a Der Israelit-ben viszont nem rejti véka alá a rosszallását. Nem a vallásjog alapján érvel, hanem a szokásjog alapján.

Jonast hosszú belharcok árán az Oranienburger Strassén álló Neue Synagoge (Újzsinagóga) alkalmazza rabbiként. Ez a kor leghaladóbb zsidó közössége Berlinben. Az elöljáróság egyik tagja, Karl Botzen kiváltképpen sokat harcol Regina Jonas állásáért. (Az ő édesanyja operaénekes volt és szenvedélyes vitákat provokált arról, miért ne lehetnének nők kántorok.) Bájos Botzen ebből az időből származó levelezése. Kétfrontos harcot folytat ugyanis. A berlini hitközség vezetősége felé szenvedélyesen védi Jonast. A rabbinőnek pedig kérvényeket ír, hogy ne szüntesse meg a kile bevett szokásait, ne tiltsa be az orgonát stb. Merthogy az első „reform” rabbinő – lehet-e ennél valami természetesebb – bizony ortodox.

Prédikációi maradandó nyomot hagytak a hallgatóságban. Ebben az időben már a hitlerei fekete leple feszül a berlini közösség fölé. Jonas nem emigrál. Félti betegeskedő édesanyját, aggódik a rábízott lelkekért. Még Theresienstadtban is lelkek pásztora, személyes beszélgetésekben traumákat segít földolgozni, chanukaestélyeket szervez, a makkabeusokról tart szenvedélyes, tüzelő drósét. A gyerekekkel purimspielt szervez. A gázkamrába vezető úton is az, aminek született: rabbi.

————————————————————————————————————————-

Egykori zsinagógáját ma egy félig reform, félig konzervatív egalitárius minján lakja. Az ottani rabbi nem más, mint a rabbii tisztségbe hosszú küzdelmek után beiktatott, jeruzsálemben fölszentelt, az európai maszorti mozgalomban igencsak tevékeny, a hazai neológ rabbikar fiatal képviselőivel is kapcsolatot tartó, kezdeményező Gesa Ederberg. (Ne tévesszen meg senkit a magyarosan csengő név! Neki sincs Y-kromoszómája. Van viszont férje és két gyermeke.)

Regina Jonas vallási fölfogását tekintve sincs egyedül immár. Az ezredforduló táján ortodox rabbi privát szmichában részesítette Eveline Goodman-Thaut, aki éveken keresztül a jeruzsálemi szanhedrin egyik hivatalos (női) tanácsadója volt.