Szeretek temetőbe járni.

Szeretem a csendet, a békét, az időtlenség érzetét. Szeretem a köveket a sírokon, szeretek elmélázni az örökkévalóságon. Szeretek családi történeteket felfedezni a sírokon és sokszor kitalálni is (ki nem költött már komplett családregényt egy országos felügyelő vagy egy vasúttiszt sírját látva?). Szeretek visszaemlékezni gyerekkorom vasárnap délelőtti sétáira, amikor nagyapám bepakolt a Skodájába, kivitt magával a temetőbe és mesélt, tanított. Nekem ott elevenedett meg a Biblia - Ádámot és Dávidot, Sámsont és Esztert máig a fejem fölé boruló lombsátor kelti életre -, ott tanultam meg ünnepek értelmét, ott tanultam meg első héber szavaimat.

Gyerekfejjel, bőven benne a ‘80-as évek közepében, varázslatos hely volt a Kozma utcai temető, nyáron is árnyékos utcácskáival, borostyánnal benőtt fáival és sírjaival, titokzatos feliratokkal, amiket akkor még nem tudtam kibetűzni. Csodavilág volt nekem. Persze volt némi ódon dohszaga, mint az egész országnak akkoriban, a lepukkant ravatalozó nem ütött el a lepukkant belvárostól, a betonkarikás kutak pont olyanok voltak, mint a játszóterek betonpadjai és beton pingpong-asztalai, egyszóval természetes volt számomra és nem éreztem ezt az ódon dohszagot.

Azóta eltelt több, mint 20 év, felnőttem. Azóta észreveszem a nyakig érő gazt is.
A sírok mellé odahányt építési törmeléket.
A műanyag zsákok maradványait, palackokat.

Azóta látom, hogy van ember és gép is a temetőben
De kevésbé meglepő módon ő azzal van elfoglalva, hogy az új parcellát tartsa karban, azt a bejárat-közeli új parcellát, ahol a sírhelyet drágán lehet eladni, nem úgy, mint a hátsó sarokban kialakított új parcellát, ahol olcsók a sírok, cserébe nyakig ér a gaz és a szemét.

És mégis, ezekkel az anomáliákkal együtt is varázslatos hely a Kozma utcai temető.