Valaki hisz az imák erejében, valaki nem. A tudományos kutatások megoszlanak a hatásukról. Én azok közé tartozom, akik hisznek az erejükben. Ezt az éneket szoktam énekelni, ha túszok kiszabadításáért fohászkodom:

אחינו כל בית ישראל
הנתונים בצרה בצרה ובשביה
העומדים בין בים בין ביבשה
המקום ירחם ירחם עליהם
ויוציאם מצרה לרוחה ומאפלה לאורה
ומשעבוד לגאולה השתא בעגלא ובזמן קריב

Áchénú kol bét Jiszráél
Hán’tuním bácárá uvásivjá
Háomdím bén bájám uvén bájábásá
HáMákom j’ráchém áléhem
V’jociém micárá l’ráchává uméáfélá l’orá
Umisiábud l’g’ulá hástá báágálá uvizmán kárív.

Testvéreinken, Izrael egész házán, aki bajban és fogságban vannak,
tengeren, szárazföldön, könyörüljen meg az Örökkévaló,
és mentse ki őket a szorultságból tágasságba, sötétből világosságra, elnyomatásból megváltásra,
ebben az évben, hamarosan, mielőbb!

Ezt minden hétköznapi Tóraolvasás után szokás mondani hagyományos közösségekben. Fel is turbózhatjuk egy kis beatbox –szal:

A szerző rabbinak tanul Londonban.

Ron Jones egy átlagos történelemtanár volt egy kaliforniai középiskolában. Diákjai egy egyszerűnek tűnő kérdést tettek fel neki. Hogy lehetséges, hogy az átlagos németek a második világháborút követően azt állították: nem tudtak a tömegmészárlásokról?

Ron ledöbbent, mert nem tudta a választ. Egy kisérletbe kezdett, hogy az autokratikus gondolkodásmódot feltérképezze.

Néhány nap alatt egy új ideológiát mutatott be, amelynek jelszavai az “erő a fegyelemből”, “erő a közösségből”, “erő a tettekből” és “erő a büszkeségből” voltak. Legnagyobb megdöbbenésére a diákok néhány nap alatt feladták önmagukat, szabadságukat, hogy megalakítsák a “Harmadik Hullám” mozgalmat. Minden nagyon hamar valósággá vált. A diákok egymást kezdték megfigyelni, terrorizálták a “fegyelmezetleneket”, és jelentéseket írtak azokról, akik nem vették elég komolyan a mozgalmat. Jones mint vezető kezdte a valóságérzetét elveszteni. Véget kellett vetni az egésznek. Egy menetet rendezett, melynek jelszava az “erő a megértésből” volt. Közölte a diákokkal, hogy egy átverés áldozatai lettek. Valamint, hogy ostobán “feladták a szabadságukat, a fegyelemért és a felsőbbrendűségért.” Végezetül náci felvonulásokról, koncentrációs táborokról és háborús bűnösök pereiről mutatott nekik sokkoló képeket. A végén a következő felirat jelent meg: “Mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Senki nem állíthatja, hogy nem vett rész benne.”

A történet megtörtént eset, a belőle készült mű kötelező olvasmány Németországban.

A könyv most jelent meg magyarul az Athenaeum kiadónál, az új, német mozifilmet októberben mutatják be.

Az Egyesült Államokban huszonnyolc év alatt (1970 és 1998 között) négyszázszorosára nőtt a pornóipar forgalma. Ma Kína a vezető évi 27.4 milliárd dolláros internetes pornó forgalmával. Kína, Dél-Korea és Japán együttvéve a világ internetes pornó forgalmának (100 milliárd dollár) több, mint háromnegyedét termelik ki. Körülbelül 100 000 website-on található illegális gyerekpornó, ezeknek forgalma elérheti az évi 6 milliárd dollárt.

A Budapesti Zsidó Színház és a beszédes nevű Anti Porn Empire közös produkciójában a fenti tények már problémaként jelennek meg. Ha ez lejön egyáltalán az embereknek, mert úgy tűnik, nem mindenkinek esett le a tantusz. A Gecy című színdarab ugyanis az Ember Tragédiája pornóváltozatának filmreviteléről szól.

A nem létező, és soha meg nem születő állami költségvetésű pornófim már most nagy indulatokat kelt. A fiktív pornófilm zseniális werkfilmjeit a Youtube-ról le lettek véve, gyanítom azért, mert a szélsőjobb rájukszállt. Most már csak a “pornós stáb” blogbejegyzései maradtak, és néhány kevésbé szórakoztató videó:

http://geciprodukcio.blog.hu

“Kedvenc” hatesitejainkon kivételesen nagyon szórakoztató azt olvasni, ahogyan valóságnak veszik a werkfilm kasztingjeleneteit. Janklovics Peti zseniális alakításából emiatt annyi jött le sok embernek, hogy “négymilliós napi állami költségvetésből dolgozó zsidó pornómágus”. Sőt, külön elemzést is olvashatunk elméjéről, és arról, hogy a “zsidók magyar műveket lopnak, hogy pornót forgassanak”. Szerintem ennél nagyobb dicséretet kevés művész kaphat, hiszen a hatás tökéletes: sokak számára azzá vált, akít alakít, és a mű azzá, amiról szól. Kár, hogy nem veszik le az iróniát, és azt, hogy amit látnak, az csak egy torz tükörképe, vagyis lehetséges kritikája a valóságnak.

Így történt ez Peter Lorre-val is, akinek a náci Németországot kellett elhagynia élete alakítása miatt. A következő jelenetet, a gyilkos hiperzseniális megformálását, és monológját az “M”-ben a nácik arra használták, hogy bebizonyítsák: Peter Lorre a zsidó gyerekgyilkos prototípusa.

Ezt a jelenetet egyszer az életben mindenkinek látni kell:

A mostani hetiszakasz címe Bálák. Az előző szakaszban a már harminckilenc éve sivatagban vándorló nép győzelmet győzelemre halmoz ellenséges népek ellen. Bileám, a pogány pap története áll a középpontjában az e heti résznek. Moáb királya, Bálák követeket küld hozzá, hogy átkozza meg a közeledő izraelitákat, “mert hatalmasabb, mint én”. Bileám közvetlenül Istennel beszél, hogy tanácsot kérjen ez ügyben. A válasz nemleges, de Bálák nem adja fel, ezért újra megkörnyékezi még előkelőbb követeivel Bileámot. Így a pap elindul szamarán. Ekkor érünk a Biblia egyik legérdekesebb történetéhez.

Bileám szamara ugyanis meglátja az Örökkévaló angyalát, utasa viszont nem. A szamár megáll, mert “jobbra kerítés, balra kerítés”, előtte angyal. Bileám eszetlenül ütni kezdi az állatot. A szamár megszólal:

“-Mit tettem neked, hogy megütöttél engem immár három ízben?

-Mert gúnyt űztél belőlem; ha kard volna kezemben, most megöltelek volna.

-Nem vagyok-e a te szamarad, amelyen nyargaltál, amióta vagy, mind a mai napig, vajon szoktam-e így cselekedni veled?

-Nem.”

(4Mózes 22:28-30)

A szamár ebben a történetben okosabb, mint az ember. Bileám képtelen kilépni szűk látásmódjából, és csupán az erőszakos megoldásban hisz. Ha tényleg kard lenne a kezében, ölne is. A történetben viszont az angyalnak van a kezében kard, és így Bileám, az erőszakban hívő ember a földre borul, amikor észre veszi.

A szombati események alátámasztják, hogy ez a gondolkodásmód máig igaz sok honfitársunkra. Tudjuk, hogy rasszizmus és kirekesztés mindig volt ebben az országban, még az aranykornak hazudott években is. A mostani szituáció viszont elkeserítő. Valószínűleg berendezkedhetünk hosszú távon a “tüntetés-ellentüntetés” éveire.

Számomra azért is elszomorító a helyzet, mert egyre több olyan ember van, aki zsidó identitását kizárólag anti-antiszemitaként és anti-rasszistaként éli meg. Zsidó programot a kurucinfóra lenne a legelőnyösebb meghirdetni, mert így jut el a legtöbb érintetthez.

Ne felejtsük el, hogy a gyűlölet az emberben állandó. Mindig is volt, van, lesz kirekesztés. Ez az “örök rossz” manifesztálódott szombaton.

Azonban vannak örökké fennálló, felemelő, erőt adó, pozitív dolgok. A szivárvány, ami a tolerancia, és egyben az Örökkévalóval kötött örök szövetség jele: elpusztíthatatlan. Ugyanakkor örök a Tóra, a vallás, és a világi kultúra. Ne feledkezzünk meg az utóbbiakról még ezekben az időkben sem.

–
Az animáció a G-dcast sorozat első darabja, melyben Rabbi Andy Shapiro Katz kommentárját hallottátok.

Volt egy európai is, egy kis országból. Én.

Első állomásunk Hajj Ibrahim Abu El-Hawa otthona volt az Olajfák hegyén. Ibrahim bácsi egy nagyon kedves, beszédes arab. Tagja a Jerusalem Peacemakers csoportnak, akik rengeteget tesznek a vallásközi párbeszédért a Szentföldön. Elbeszélése szerint a családja ezernégyszáz éve él különböző megszállások alatt a hegyen, és ő még most sem polgára a világ egyetlen államának sem. Bárhova megy a világban, piros kafije-ben és fehér tógában látható.

Hajj Ibrahim Abu El-Hawa a.k.a. Ibrahim bácsi

Számomra ő az arab történetmesélő klasszikus példája. Kiszínezett, szórakoztató történeteit nagy gesztusokkal és arcmimikával kísérte. Sokunknak a nagypapánkat juttatta eszébe, és könnyeket csalt a szemünkbe, amikor arról mesélt, hogy Amerikában tanuló fia nem jöhet vissza meglátogatni őt. Kihangsúlyozta, hogy senkire nem haragszik, csakis az adminisztrációra.

A következő része a kirándulásnak már nem volt ennyire mesés. Ashraf Khatib a PFSZ „tárgyalás-segítő csoport”-jának (Negotiation Support Unit) tagja. Bemutatta a palesztin politikai álláspontot Jeruzsálemről, aminek lényege a zöld vonalon (1967 előtti határon) túli területek visszaigénylése. Elvitt minket az August Victoria Kórház mögé, ahol gyönyörű kilátás nyílik a Jeruzsálemtől keletre lévő területekre. A Máálé Ádumim zsidó telep, a körülötte fekvő arab falvak és a biztonsági kerítés összemosódtak a háttérben, és egészen kicsinek látszódtak. Higgadtan és tárgyilagosan beszélt a jeruzsálemi arabok nehézségeiről. Ez főleg az ellenőrző pontokon való átjutásokban, és a csökkentett egészségügyi, szociális, infrastrukturális szolgáltatásokban nyílvánul meg.

Ashraf Khatib

Lementünk egy Abu Dis nevű faluba, amit a kerítés kettészel. A falon a világ különböző tájairól érkező hippik és balos fiatalok által készített graffitik szórakoztatják az arra sétálót. A rendőrség dzsipje ötpercenként húz el, hogy ellenőrizze a fal mentén lévő történéseket. Mellettünk is megállnak, és udvariasan kérdezik, kik vagyunk. Egyik barátom kicsit mogorván felel, mire az elsősegély bőröndöt cipelő medikus lány enyhe pánikba esik és azt mondja:

-Amerikai turisták vagyunk! Amerikai turisták vagyunk!

Medikus lány enyhe pánik után.

Utána a Damaszkuszi kapu közelében lévő arab étteremben ettük a házi humuszt ebédre. Lehetett kóser ételt is kapni a csoport vezetőitől, ők a nyugat-jeruzsálemi Tal Bagelből kapták a kis élelmiszercsomagjukat, amit szintén az étteremben fogyasztottak el. Amikor a megnyerő stílusú Ashraf elbúcsúzott tőlünk, kezet ráztam vele.

-Sok szere.. –nem tudtam befejezni, mert rájöttem, hogy nem lenne szerencsés nekem az, ami neki az lenne.
-Örülök, hogy találkoztunk. – mondtam inkább.

A többi esemény az American Colony Hotelben történt. Az épület és a kertje leírhatatlanul gyönyörű.

American Colony Hotel

Itt minchát, délutáni imát mondtunk, férfiak és nők által vegyesen alkotott minjenben. Aztán megérkezett az első előadó, Walid Salem. Ő a Center for Democracy and Community Development nevű szervezet egyik vezetője. A jeruzsálemi arabok jogi státuszáról beszélt. Körülbelül kétszázezer emberről van szó, ebből ötvenezer az, akik a kerítés ezen oldalára kerültek. 1967-ben, amikor Izrael annektálta Jeruzsálemet, a területet hivatalosan Izraelhez tartozónak tekintette (ellentétben Júdeával és Számáriával), de nem kötelezte az ott élőket, hogy vegyék fel az izraeli állampolgárságot. Azonban mind a húszezer, aki igényelte, azonnal megkapta. Így a többiek nem lettek kényszerítve arra, hogy bármelyik államhoz tartozónak vallják magukat. Államtalanok („stateless”) lettek, habár mind jordán, mind izraeli utazási dokumentumokkal is rendelkeznek. Amikor megkérdeztem, hogy ő miért nem vette fel az izraeli állampolgárságot, kifejtette, hogy amíg Izrael nem kényszeríti rá, nem lesz izraeli állampolgár. Mindannak ellenére, hogy Jordánia és még a Palesztin Autoritás is elutasítóan viselkedik a jeruzsálemi arabokkal szemben, ám Izrael (sic!) viselkedik a legelfogadóbban velük.

Számomra így még bonyolultabbá vált a történet, hallva Ashraf és Walid előadását arról, hogy hogyan lehetne Kelet-Jeruzsálemet a leendő Palesztina fővárosává tenni. Tisztában vannak avval, hogy így életszínvonaluk csökkenését kell elviselniük, de mivel jobban kötődnek arab testvéreikhez, így képzelik el a jövőt.

A csoportos beszélgetésekre más, „hétköznapibb” jeruzsálemi palesztin lakosok jöttek, hogy megismerjük az életüket. Sajnos ezt a részt sokan nagyon másként képzeltük el. Az arab hölgyek, akik a mi csoportunkban voltak, rettenetes áldozatként mutatták be magukat. A rossz moderálás, a nagyon általánosító és túlzó kijelentések („minden izraeli gyűlöl minket, nem lehet hidzsábban utcára menni zaklatás nélkül”) nehézzé tették a párbeszédet. Azért is lepett meg ez a mondat, mert a nyugat-jeruzsálemi Talpiotban rengeteg hidzsábos (fejkendős) hölgyet látni, akik semmivel sem töltenek több időt a piacok és a bevásárlóközpontok biztonsági kapuinál, mint akárki más. Természetes lakosai a városnak. Akkor lett nagyon feszült a légkör, amikor megkérdeztük, hogy szerintük miért nem lehet kipában Kelet-Jeruzsálembe a késelés veszélye nélkül menni, és hogy tanítják-e a Holocaustot az iskolában. A válaszok: ha kipád van, az araboknak azt jelenti, hogy fegyvered van (mert telepes vagy). És azért nem tanítanak a Soáról, mert nem tartozik a palesztin történelemhez.
A feszültséget oldandó, utolsó kérdésként ezt tettem fel:
-Mit éreznek közösnek magukban és az izraeliekben?
-Egy helyen élünk.
-Mindkét kultúra családközpontú.

A beszélgetés hiteles részei számomra a személyes történeteik voltak, amikben nem éreztem általánosításokat és túlzó részeket. A csoportunkban lévő távolságtartóbb hölgy csak arabul beszélt, egyszerűen gyönyörű dallamossággal. Látszott rajta a hétköznapi nehézségekből kialakult erő és határozottság. Megértettem fájdalmát és megalázottságát, de politikai keménységét és egyoldalú látásmódját nem. Akikkel mi itt találkoztunk, valószínűleg nem számítottak nehéz kérdésekre, mert máskor a legtöbb ilyen „békéltető” csoportban totális megértésre talál áldozat-narratívájuk. Ugyanakkor éreztem, hogy az ilyen párbeszédnek van értelme, mert kimondjuk a fájdalmainkat és meghallgatjuk még a számunkra nem tetsző dolgokat is. Csak ennek a feszültségnek a megteremtése hoz feloldozást.
Iszonyú fáradtan és kicsit összezavarodva értem haza késő este a Katamonban bérelt lakásomba. Üdítő volt élőben, valós személyektől hallani az arab nézőpontokat, mégha a politikai részeivel nem is értek egyet.

Az én személyes véleményem szerint – ami teljesen független az Encounter vagy tagjainak nézetétől – a konfliktus lényege a kommunikáció hiányában van. Az arab kultúrában a verbalitásnak különösen nagy szerepe van. A történetmesélés, az alkudozás, a vendégfogadás alapvető hétköznapi tevékenységek. A bizalom legnagyobb kifejezése az, hogy a felek leülnek, meghallgatják egymást, még akkor is, ha teljesen ellenkező érdekeik vannak. Azt gondolom, hogy ha ez a fajta bizalom megteremthető, akkor szinte bármilyen politikai megoldás elképzelhető: Jeruzsálem felosztása vagy annektálásának tisztázása. Ezek a részletek (területi viták, politikai problémák) szinte másodlagosak a kommunikációs szakadékkal szemben. A mélyen húzódó problémáról elfeledkezünk, amikor azt gondoljuk, egy ilyen konfliktust meg lehet oldani csupán politikai lépésekkel.

Keleti oldal, nyugati oldal
David ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke 1949-ben jelentette ki, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa. Az állam főbb intézményei itt foglalnak helyet. A nyugati fele már a függetlenségi háború után, 1948-tól kezdve izraeli kézen volt. A keleti városrész, az Óvárost magába foglalva, jordán fennhatóság alatt volt a hatnapos háborúig (1967). Az 1948-1967 között fennálló fegyverszüneti vonalat „zöld vonal”-nak hívják. Az izraeliek által épített biztonsági kerítés nem mindenhol követi ezt a vonalat, így például Jeruzsálemnél is több kilométerre keletre húzódik tőle. A város egyesítésekor, 1967-ben, de facto a fővároshoz csatolták az akkor elfoglalt Kelet-Jeruzsálemet. A “Jeruzsálem törvény” 1980-ban kimondta, hogy a város “teljes egészében Izrael fővárosa”. Ez a törvény külön kitért a zarándokhelyek védelmére, szabad látogathatóságára, és a város különleges prioritására fejlesztések szempontjából.
Idén június 2-án tartják (zsidó naptár szerinti ijjár 28-án) a Jeruzsálem Napot, amin a város egyesítésének 41. évfordulóját ünneplik.

—
Psymon rabbinövendék, jelenleg a Pardes Intézet hallgatója Jeruzsálemben.

Tudjuk, hogy a zsidó vallási mozgalmak válságban vannak. A tagszámuk az Egyesült Államokban például évrõl évre csökken. Az eddig áthatolhatatlannak tûnõ falak kezdenek átlátszóvá válni. A szigorúbb irányzatok (ortodox, konzervatív) követõi nem tudnak felérni a vallási törvények összes elvárásához. A liberálisabb (reform, liberális) irányzatok pedig minden harminc évben újraírják szinte a teljes ideológiai rendszerüket, a kornak és az igényeknek megfelelõen. Az ideológia, vagyis a politikai vallásosság (”irányzatosdi”) gerince véleményem szerint elvesztette hitelességét.

Mindezzel szemben a vallás a legszemélyesebb élményt kell, hogy nyújtsa. A közösséggel és az ürökkévalóval teremtünk kapcsolatot, ez nem megy másképp, mint teljes önátadással. Ha elbújunk egy gondolkodásmód mögé, akkor máris vesztettünk ezen intim kapcsolatok intenzitásából. ürthetõ, hogy sokan így nem elégedettek a helyzettel.

A fiatal amerikai vallásos gondolkozók nagy része már nem ideologizálja meg cselekedeteit. „Ez a szokásom és kész”. A közösségek kezdik meghatározni saját szokásaikat, irányításuk nem a nagytekintélyû rabbiktól és szervezetektõl függ. Az utóbbi idõben több olyan alulról szervezõdõ („grassroot”) amerikai és izraeli kis közösség alakult, akik tojnak az irányzatokra, a közöttük lévõ ideológiai harcra, és a folyamatosan „az én irányzatom abban különbözik…” hangoztatásába. Zsidók akarnak lenni, minden maszlag nélkül. Van két dolog, ami azért közös mindegyikben. A nõk a férfiakkal egyenrangú résztvevõi a rituáléknak, és az imarend teljesen hagyományos módon folyik.

Egy rabbiképzõ is alakult Bostonban, ami irányzattól független rabbikat képez. Így már megvan a veszélye az intézményesedésnek. A romantikus korszak végén rádöbbenhetünk, hogy ezek a kezdeményezések csupán egy újabb irányzat szárnybontakozásai.

Reméljük nem így lesz. Szeretném azt hinni, hogy az irányzat-nélküliség minden vallásos zsidóban megvan. Ha szembenéz önmagával, látja, hogy nem azonos irányzatával, közösségével, rabbijával, ideológiájával. Nem bújhat mögéjük. Csakis önmagát képviselheti, senki mást.

Psymon a progresszív irányzat rabbinövendéke.
Fotók: Laya Millman

Kapcsolódó:
Shul Shopper

A Pardes tanárai elsõrendûek Izraelben és az Egyesült Államokban is. Személyes tapasztalat: hihetetlen intenzitással, és igényességgel tanítanak, nincs egyetlen felesleges perc sem az óráikon. A programhoz tartozik: szûkös, de teljes ellátásra elegendõ ösztöndíj az arra rászorukóknak. Valamint ingyen hébertanfolyam, rendszeres kirándulások az országban, és persze Jeruzsálem, ahol a hallgató kilenc teljes hónapon át lakhat. Szeptember eleje óta tanulok itt, és csak egyetlen nagyobb hátrányt találtam: “amerikai buborék”-ban kell élni, így nehéz izraeliekkel találkozni, vagy modern hébert tanulni. Sajnos az utóbbi évek étkezési trendjei miatt számomra több a kelleténél a vegetáriánus és sokszor fûszerezetlen étkezés, de valakiknek ez biztosan bejön.

Nem ajánlom ezt a helyet azoknak, akik a tanulást önmagában nem tartják értékesnek. A Pardes viszont ideális hely azok számára, akik ki akarnak venni egy évet a mókuskerék életükbõl, és csupán zsidó tanulmányokat akarnak folytatni. Már csak azért is, mert az eredeti zsidó szövegek tanulmányozásának garantáltan antiszemita-para csökkentõ hatása van…

Kattintsatok a Pardes honlapra is.