Lion, a jamaikai raszta Hampstead egyik Starbucks kávézója mellett lopja napjait. Cigivel seftel, az elsõ márciusi sugarakra megszabadul ingétõl, kétkazettás magnóval a vállán reggae-t hallgat. Lion profi homeless, nem koldul tehát, hanem él az utcán. Lion természetesen kiköpött Bob Marley, ám természetesen csak olyanok szemében, akik rajta és Bobon kívül más jamaikai rasztát nem ismernek. A bejegyzés folytatódik! ››
Author Archive for reb lázár wolf
Mi is nevezünk magyar zsidó “revivalnek”?
Kevéssé akadémikus definicióm szerint a zsidó ifjúság odaadó érdeklõdését, hogy kiderítse, mely napokon ihat “zsidóként”. Ilyenkor tehát a zsidó fiatal nem csak úgy dönti magába a kóser szilvát, de ehhez mintegy szakrális funkció kötõdik. Megszenteli a megszentelendõt, emlékezik az emlékezendõre. S részegsége is egyfajta szent részegséggé lényegül át imígyen. Röviden: a zsidó fiatal kutatja a jeles napokat, amikor is nem anyira iszik mint egy disznó, hanem ivászatával õsei sorába csatlakozik be, és a hagyomány részese lehet. Purim ünnepe kiváló alkalom e nemes feladat végrehajtására, tekintve hogy maga a (zsidó fiatal számára nem különösebben fontos en bloc, ámde jópofa beszólásokat is tartalmazó) hagyomány szólítja föl, hogy igyon addig, míg Hámánt Mordechájtól már meg nem tudja különböztetni. Ám legyen!
Mindenekelõtt azonban tudnunk is kellene, ki a manó volt Hámán és Mordecháj. Csak hogy idõvel ne tudjuk megkülönböztetni õket ugyebár.
Eszter könyve az ürökkévaló és társai szerzõi csoportosulás több kötetes munkájának azon csaknem egyedülálló darabja, melyet sem korunk feministái, sem cionistái nem kívánnának átírni.
Feminista szív elolvad látván, hogy Eszter miként alakítja nõiségét politikai eszközzé, miként vezeti Ahasvérost, korának szangvinikus ám érzõ szívû despotáját mintegy a farkánál fogva. A feminista szív örömmel nyugtázza, hogy Eszter bizony már nem a ‘60as évek maszkulin, melltartóégetõ feminizmusának nyelvén szól hozzánk, hanem egy posztmodern ideológiát képvisel. “In a different voice”, Eszter nem megtagadja nõiségét, hanem felhasználja. Jellemes példa, mikor is Ahasvéroshoz kívánna szólni, amit, naná, egyszerû királynõként nem tehetne meg, csakis ha a király szólítaná. S mit tesz Eszterünk, legbombázóbb öltözékével kiáll az udvar közepébe, ellejt a király elõtt aki nemét meg nem tagadva természetesen legott hivatja.
S hogy állunk cionistáinkkal? ?k hasonlóképpen tapsikolnak látván, hogy a mû eleji Eszter, a megvetendõ asszimiláns, aki a cél (királynõnek lenni!) érdekében és nevelõapja, Mordecháj tanácsára eltagadja zsidó voltát, a késõbbiekben, amikor a vészhelyzet eljövel, amikor zsidókat kell menteni (alternatíva: amikor a leginkább kéne kussolni, nehogy kiderüjön, mink is zsidók volnánk, minket is lehetne pogromolni), felvállalja zsidóságát, kiáll a király elé és meggyõzi, mégsem kellene lepogromolni a népségét. Asszimiláció-disszimiláció: sikersztori!!
S mivégre a nagy erõfeszejtés, avagy ki a történetben a kérdéses Hámán? Nos Hámán maga a nagy antiszemitizmus. ? sustorogja tele Ahasvéros király fülit, hogy a zsidókat pogromolni kéne, mert keménnyakú nép volna. S mindezt miért? Nos mindez talányos. Azt tudjuk, hogy Hámán, a kvázi-belügyminiszter kinevezése után mindenki az udvar körül meghajlongja magát neki, kivéve bizonyos Mordecháj, s hogy Hámán fülébe jut, ez a Mordecháj ezt nem más okból teszi, hanem mert zsidó. Ám hogy ebbõl miként következnék, hogy Hámán legott az összes zsidót volna kedves kiirtatni, ez kevéssé fér a mai olvasó fejibe.
Ám a dolog nézhetõ akként is, hogy itt a mindenkori zsidó konszenzus (már amennyiben van ilyen) legdédelgetetetteb eleme, az antiszemitizmus értelmetlen volta vagyon elénk tálalva. Hogy mért utálják a szegény zsidókat, minket? Talány… Hisz mink nem csinálunk semmit (rendben, szociális mobilitásunk tagadhatatlan…), maximum nem hajlongunk. Ennyi. Dehát a vak is látja, hogy ez csak ürügy. Egyszóval ezek utálnak minket, ahogy vannak, mink meg ártatlan báránykaként vagyunk csak a világban benne. Ezek meg már pogromolnák az ártatlan báránykát (aki nem hajlong). Régiantiszemitizmus, újantiszemitizmus: egykutya. Bûnbakok vagyunk mink, semmi több.
Ám a helyzet nem marad ennyiben, amint azt az olvasó sejtheti is. A dolgok ugyanis Mordecháj fülébe jutnak, aki értesíti is Esztert. Eszter a letûnt királyné (Vásti) utódja, az udvar Miss Babilon versenyén került kiválasztásra, s most Ahasvéros b neje. Mordecháj gyõzködésére belátja, hogy nem lehet elleplezni zsidóságunkat, föl kell azt vállalni, le kell beszélni a királyt a pogromkodásról. S lõn. A figyelemreméltóan konzisztens király felhagy tervével. A Mordechájnak ácsolt bitón végül Hámán lóg, a belügyi góré pedig Mordecháj lesz. (s az ország sora innentõl még jobbra fordul.)
Helyesebben pogromkodásra azért sor kerül, de ezt Purimspiel keretében gyerekeink jelmezbáljából inkább cenzúrázzuk. Történetünk epilógusából ugyanis megtudjuk, utóbb a zsidók pogromkodták le a “hámánitákat”, vagyis a férgese mégiscsak elhullott. Ennek pártállásunktól függõen örüljünk vagy ne örüljünk.
S mit teszünk még Purim ünnepén? Olvassuk a Megilát a zsiniben, ajándékokat osztogatunk, Hámán-táskát zabálunk, eszünk-iszunk-mulatunk.
a szükséges állami holokauszt-giccs kudarcát láthatjuk a másfél órás filmen. minden adott volna pedig. nyálas zene (prokofjev rómeó és júlia átézések, rahmanyinov zongverseny akkordok…), pre-holokauszt zsidó zsánerképek (ún polgári idill) versus naturalisztikus láger-festés (sebben zsezsegõ tevek – fel is szisszen a jónép), sötét-fény hajde-innovatív dialektikája, pislákoló, de ki nem húnyó zsidó heroizmus.
valami mégis hibádzik.
ez a valami nyilvánvalóan az idõnként felcsendülõ idióta köves-monológokban ölt leginkább, bocsánat, kizárólag testet. ezek a monológok, ellentmondva minden zsánernek, giccsnek, zavaróan nem-normálisak. nyelvtanuk zöttyög, mondanivalójuk intuícióellenes. idegesítõ szövegek. ezeket bizonyos kertész imre írta sorstalanság c. regényében.
a sorstalanság c. állami holokauszt-giccs, pechjére, egy nobel-díj apropóján született meg. a sorstalanságnak nevezett ún holokauszt-regényt kellett megfilmesíteni, mer azt eszi a publik. (magyar) holokauszt mint olyan nem kifejezetten, magyar nobel mint olyan annál inkább fûlik a honi gyomorhoz. eme – amilyen szükségszerû, oly szerencsétlen – egybeesés okán tehát a film készítõi idõnként kénytelenek bizonyos jelét adni, hogy nem a könyv apropóján, hanem a könyvbõl készítették filmjüket. itt idézni kell. s míg a jelenetek, vagyis a képiség síkján a könyv gondolatai zavartalanul simíthatóak le a holokauszt-giccs szintjére, a monológokkal mindezt nem lehet megtenni. õk alanyi jogon beszélnek ugyanis, ha már szót kaphattak.
a feszültség természetesen a giccs és kertész könyve között van. a regény-sorstalanság konvenció-, reprezentáció- és kultúraellenes. a film ezzel szemben konvencionális, hangsúlyozottan reprezentál és üzenete, ha van neki, természetesen mi más lenne mint hogy az élet megy tovább, a heorikus pillanatok megvannak a lágerekben is és akkor majd erre alapozunk. hajrá.
utóbbi így is volna rendjén. az állami holokauszt-film ne gondolkoztasson el, ne legyen filozofikus, ne legyen nehéz. hanem üssön. giccs legyen tehát. ez a film ennek akár meg is felelhetne. vagyis csaknem minden (ld fentebb) adott ahhoz, hogy az értelmiségi fanyalogva, a nemértelmiségi pedig megütközve álljon fel. és ez így jól is lenne, tekintve hogy ki nem szarja le az értelmiségit.
csakhogy itt van az a fránya könyv. s minthogy a giccs e könyvben elõre haladva egyre hangsúlyosabban van kifigurázva, érthetõen a filmben elõrehaladva egyre kevésbé szól be a könyv köves gyurija. ami mûvészi a filmben, az leginkább éppen az a tapintható igyekezet, amivel a könyvet kisimítani igyekszik. egy példát ide: kövest tetemek között látjuk, nézi az eget. az ég felhõs ám egy idõ után kiviláglik mögülük a fény. istenasszociációink támadnak. innen kövest egy valószínûtlenül tiszta kórházba viszik, érthetetlen módon jól tartják ennek következtében túlél. minden jól vagyon.
a könyvben ellenben istenasszociációink fogadjistenjeképp azt hallhatjuk, hogy kövest a felbukkanó fény az auschwitzi orvos képére emlékezteti. õ mondja. ennyit a transzcendenciáról.
nem vagyon minden jól.
de a célnak megteszi.
tipikus london.
tipikus reb lázár wolf és tipikus cejtl ülnek tipikus kocsmában. (typical pub.) tipikus barnasörök, habzanak.
kezükben valamely zsidrák lapoznivaló Jewish Reneszánsz in Weimar Democracy (kb) címmel. Tipikus.
jobbról atipikus angol (helyesebben: tipikus svéd) hajol bele egyre inkább cejtl ölébe. ám kiderül, hogy kevésbé érdekli cejtl öle, mint hogy kiszúrja a lapoznivalóban a szót: Jew.
megvolt elsõ (és második) ún zsidó élményem itten.
betévedtem a leicesteri progressziv/reform/liberális zsinibe. (a helyiek szerint van valami különbség e három között)
péntek este fel 8 körül még nem törtent semmi a nemes egyszerûséggel The Synagogue elnevezesû helyen, ami egyébkent egy jelentõs méretû nappalival megáldott lakóház inkább, ám mikor épp távolodtam volna, megjelent egy kocsi, kitotyogott belõle egy néni, s fellélegezhettem hogy nem maradok spiritualis élmény nélkül.
rákérdezvén h mikor kezdünk ismét szembe kellett néznem gyanús
külsõmmel, a néni rákerdezett h zsidó vagyok-e. a kérdés retorikájáról majd még máskor értekezem, mert érdekes az egybecsúsztatása a legitim vallási érdeklõdésnek (anyád?) és a nevetséges paranoiának (szándékozod felrobbantani magad belül?).
