Ayala Bar az első designer ékszer, aminek bármely kollekciója tetszik, mit tetszik, legszívesebben megvenném…ha tehetném. Ayala Bar ugyanis nem adja olcsón egyedi tervezésű ékszereit. Mivel azonban az alapanyaga lényegében bizsu, azaz nem nemesfém és nem féldrágakő vagy drágakő, ezért megfizethető marad. Ahány nőt ismerek el van olvadva tőle. Mi a titka? Azt hiszem az, hogy benne van a beduinok nehéz és túlzsúfolt ékszerkultúrája, a közelkelet összes színe és textile, és a kifinomult, aprólékos zsidó ötvösművészet, meg persze a gyönyörű hímzett tórafüggönyök, meg bajtlik és egyéb a férfiaknak is kedves régi designok.

A design lelke pedig nem más, mint Ayala, egy gyönyörű izraeli nő, akinek ízlése is és üzleti érzéke is rendkívüli. Nem csak a design újul meg évről évre, de az üzleti köre is. Emlékszem tavaly például még csak néhány helyen lehetett Budapesten ilyet venni, de ma már jóval több helyen elérhető.

Az én kedvencem a Rododendron Art and Design Galéria, ahol idén tavasszal a legszebb, már-már túlméretezett, érzéki Ayala Bar nyakékeket leltem fel. És ha már itt tartunk, a galériában ma nyílik új kiállítás, ami flódni. check it out.

Az első flash animációk május elején jelentek meg, amikben találóan kifigurázza a Magyar Gárda büszke végtagjait, (Tavasz, tavasz). Nagyon humoros “5 x 6 méter” című filmje pedig saját bevallása szerint: Animációs dokumentumfilm. A magyarság mértékegysége. Alapja tüntetésen készült hangfelvétel, amely megtalálható a Hírszerző videói között. Harmadik filmjében Uri kap gellert, miközben messiásost játszik az összmagyaroknak. Találó karikatúrák.

De a legújabb, ami ma jött ki, a geszti körkép előzetese a “Vigyázz nemzet! Itt a ló magic!” című flash animáció, kevesebb dokumentum jellegű hangfelvétel van benne (leszámítva a kva anyázást), viszont találó sűrítménye (isa, por es homu) annak a többmilliárdos pr kampánynak amit gesztipéterék a magyar nemzeti identitás megmentésére hogynemongyam feltaláltak. És amelynek élvezetében e hét végén leszen részünk.

Ahogy a film is mondja: Szeresd Magyarországot! A nemzetnek szüksége van rád. Feltéve, ha van lovad.

Valami azt súgja, mintha a jp hajgöndörödős pr kampányával némi közös hangot találna a film néhány felhorkanása pl: “Sokáig csak drága kondigépeket használtam. Amióta a ló magicet használom, sokkal magyarabbnak érzem magam!”

Reméljük az össznyergelészeti felfordulásban több hősmagyart látunk majd, mint ősmagyart, mert ha nem, akkor jaj nekünk lovatlan disszimilánsoknak, ismét olaj leszünk a tábortűzre!

Ari Folman izraeli dokumentumfilm rendező, ismét komoly lépést tett a dokumentumfilmes dobogó teteje felé. Új filmje egy animációs dokumentumfilm: Waltz with Bashir. Idén Cannes-ban már vetítették a versenyfilmek között, de a premier csak június 5-én lesz Izraelben. Szerintem elképesztően jó film lehet, bár csak a trailert láttam.

Folman már több sikeres dokumentumfilmet készített, 1991-ben, a “Comfortably Numb” című vizsgafilmjét az első Öböl-háború idején Tel Avivban túlélni próbáló ismerőseiről forgatta, ami komoly filmes díjakat kapott Izraelben. Néhány sikeres TV dráma után kötött ki az animációnál. ” The Material that Love is made of” című film sorozatában kezdett alkalmazni kezdőképsorokként animációt. Ez olyan jól sikerült, hogy elhatározta, következő filmjét animációban készíti el.

Egyébként az animációs dokumentumfilm Magyarországon a 70-es években már olyan sikeres volt, hogy a televízió “A Hét” című műsora rendszeresen adott közre szocio animációkat, vagyis adott témában meginterjúvolták az utca emberét, és azt átrajzolva, a lényeges karakter elemeket erősebben tudták kommunikálni. Ennek volt nagymestere Kovásznai György, akinek két híres animációs dokumentumfilmje a Habfürdő (1979) és a Riportré (1982).

Persze ahogy a technológia fejlődik az animációs műfaj is változik. Így Folman új animált filmje – amit először videóra forgatott – teljesen filmszerű, tehát a kameramozgás, a tempó, a vágások pontosan úgy működnek mint egy film esetében. Ami az animáció különlegessége: hogy a fiktív részeket, a belső képzelődéseket ugyanolyan minőségben hozza, mint a “valóságban” felvett képsorokat. Ezért nagyon jó választás a “Waltz with Bashir” animációs technikája, hiszen a film az emlékezésről szól, arról, hogy egy kontrollált polgári életet élő középkorú izraeli férfi rájön, hogy 25 évvel korábbi katonaságbeli emlékeit teljesen kizárta az aktív memóriájából, nem emlékszik a háborús borzalmakra. Az eltemetett emlékek birodalmába pedig belül vezet az út, és ezt a belső utat zseniálisan adja vissza az animáció. Ari Folman tehát elhatározza, hogy felkeresi régi bajtársait, akikkel az 1982-es libanoni háborúban harcolt és meginterjúvolja őket. Meg kell találnia az elfelejtett igazságot önmagáról. Meg kell fejtenie az emlékezetében felbukkanó démoni, szürreális élményeket. Az interjúk során pedig egy alapos körképet kapunk a mai 40 év körüli izraeli férfiak háborúhoz fűződő viszonyáról.

Folman szülei megjárták Auschwitzot, és ez meghatározza alkotói figyelmét. Egy nyilatkozata szerint ez vezette, hogy megcsinálja ezt a fimjét. “Képtelen vagy figyelmen kívül hagyni, hogy honnan jössz, ha Holocaust túlélők a szüleid, ez benne van a génjeidben. Bizonyos értelemben ez az egész életedet befolyásolja. Ez egy mély történet. Az egész létezésed a túlélésről szól. Ez benne van ebben a filmben.” Fiatalabb korában megpróbált elmenekülni e nehéz örökség elől. “Most már belátom, hogy bármilyen mészárlás, akár Bosznia vagy Irak, az nem csupán mészárlás, hanem olyasmiről szól, ami mindig is benned volt.”

Shadai és Orosz Péter posztjai után nem tarthatom magamban, hogy épp a hetedik nap civilizációs jelentõségén törtem magam is a fejemet. Nem magamtól. hanem azért mert Hammer úr felhívta a figyelmemet egy bizonyos Eviatar Zerubavel nevû szociológusra, akinek felleltem a témához fûzõdõ alapmûvét: The seven day circle. Ja és 1985 óta kapható! Szóval internetezõ idõérzékkel azt is mondhatnám, már rég megírták…

A kérdések, amik a témához vezetnek: Honnan származik a hét napos hét? Miért találták ki? Van-e ennek valami asztrológiai alapja? Miért szoktak a rádió vagy TV programok heti rendszerességgel ismétlõdni ugyanabban az idõpontban és miért nem mondjuk 9 naponként? Miért hétfõn követik el a legtöbb öngyilkosságot és a legkevesebbet hétvégén? Miért szoktunk kevésbé hatékonyan dolgozni péntek délután? Miért számít fontosabbnak egy szombat esti randi egy szerda estinél? Miért érezzük szombat este a legmagányosabbnak magunkat, ha egyedül vagyunk otthon?

Teljesen természetesnek tûnik, hogy a munka-, társasági-és családi életünket heti rendszerben osztjuk be, sõt azon belül az is mélyen belénk ivódott, hogy a hét melyik napján mit érdemes elintézni, mikor lehet kikapcsolódni.

Milyen fontos, hogy reggel felfogjuk, hogy aznap milyen nap van! (Már megint hétfõ vagy végre szombat). A hét elfogadása tulajdonképpen maga a társadalom világában való részvétel.

Mindeközben a legszebb a dologban, hogy míg a nap és a hónap a természet adottságait tükrözi, addig a hétnek semmi köze a természet mûködéséhez. Ez egy civilizációs találmány, ami kizárólag az emberi / társadalmi élet rendszerességét hivatott keretezni.
De kit illet a találmány jogdíja?

Hányszor gondolkodtam már azon, hogy a zsidó, a keresztény és az iszlám vallás heti ünnepnapjai éppen egymás után következnek! Péntek, szombat vasárnap – miért egymást követõ napokra esnek? Miért nem esnek egy napra? Ezt leginkább Jeruzsálemben lehet érezni, ahol péntektõl vasárnapig átélheted a “3 napos ünnepet” :)

Ez a poszt “a hét kezdete”, mostantól minden héten tényfeltárok egy kicsit az ügyben.
Szép hetet!

—
Kapcsolódó:
Shadai: Információs megváltás
Orosz Péter: Shabbat shalom mindenkinek, aki hülye, és szombaton is bekapcsolja a számítógépét

Csak azt nem értjük, miért nem sikerül Budapesten egy jó kis éttermet csinálni, finom hagyományos zsidó receptek alapján és igényes új/kortárs minõségben. Aki hallott ilyenrõl, adjon tippet, hol érdemes ilyet keresni…

Tegnap este megnéztem a Sirályban a Bp-i Zsidó Színház legújabb elõadását, amire a JP bejegyzése miatt kaptam kedvet, na meg persze azért is, mert a Tartuffe és a Cseresznyéskert érdekes, izgalmas elõadások voltak. Szóval kredit is volt:) de most elfogyott! Kész! a tegnapi elõadás lesúlyjtóan ostoba és unalmas volt. Maga a darab egy felületes dialógusokból összeállított puzzle, ami nem lenne baj, ez mint mûfaji konstrukció akár pontos tükre is lehet a szétesett, értékválsággal küzdõ, felületes romkocsmatöltelékek mindenestéjének.

Ha ezeket a dialógusokat valóban a barátaiktól hallották, akkor nagy szarban vannak, mert a mai fiatal generáció spleenes és üres seggfejeivel haveroznak. Az ilyen meg inkább kocsmázzon és ne csináljon színdarabot értelmiségi kocsmában.

Másrészt, az a generálszósz amivel ebben a darabban leöntötték a kocsmázó ifjúságot, hamis mûparadicsomszósz. Ennek a generációnak nem minden tagja ilyen még a romkocsmákban sem. vannak olyan ellenkezõ nemûek között zajló párbeszédek, amik értelmesek. Nagyon. üs vannak akik fiatalon is értik, érzik, merre vannak az értékes kapcsoatok és párbeszédek. De ezek nem nagyon látszottak a darabban. Jobban mondva az elsõ felvonásban, mert a 2.-at már nem volt kedvem megnézni, olyan rossz volt az elsõ. Tudnillik a rosszfejek párbeszédeit párhuzamos nyelvi kritika nem kísérte és a közönség nevetésére csak közhelyekkel hajaztak.

Ez az elõadás azért volt igazán kiábrándító mert kiderült, hogy a társulat csak akkor van elemében, ha fricskázva elõad egy klasszikus darabot, de ahhoz nincs agyuk, hogy egy mai, friss saját darabot jól megírjanak és jól eljátszanak. Mert nem elég a jó téma, a kortárs környezetet kritikus, irónikus, szatirikus nyelvezettel és struktúrával kéne megjeleníteni, pengeéles nyelvvel, nem pedig tompa fejjel.

- Stimm Elma
www.zsirpapir.hu

A két csaknem-lifegõ vége között ez a betonkonstrukció a föld alatt húzódik, amelybõl csak az üvegtetõcsúcs látszódik – felülrõl. Egy hídon át érkezel a bejárathoz, ahol egy 12 méter magas háromszögû falra (az épület eleje) vetítik a Holokauszt elõtti zsidó élet képeit (Michal Rovner eredeti felvételekbõl vágott kortárs mûvészeti animált videófilmje) és induláskor végigtekintesz a 180 méteres fõtengelyen, amin keresztbe kasul kell járkálnod a kétoldalt elhelyezkedõ kiállítóterek megfigyeléséhez. Miközben újabb és újabb akadályok szelik keresztbe a tengelyt – ezzel is rákényszerítve a galériák közötti haladási irány betartására, vagyis a Soah teljes áttekintésére. (Külön bejegyzést érdemelne a kortárs mûvészeti alkotások és az eredeti dokumentáció vegyítésének kifinomult elõadásmódja.)

Az épület tervezõje Moshe Safdie nagyot álmodott, és sikerrel meg is valósította, hogy a kiállítás kronologikus-tematikus tengelye egyúttal téralakítása segítségével értelmezést/üzenetet is hordozzon.

Az épület belépéskor lejteni kezd, majd a középponttól, vagyis a Holokauszt legreménytelenebb idõszakának bemutatásától finoman emelkedni kezd. Mire 4-5 órás szívfacsaró kiállításnézésen (túlélõk interjúi, eredeti tárgyak, felvételek, Varsói Gettó fõutcájának élethû rekonstrukciója stb.) túljutsz, elérkezel a Nevek Termébe (Hall of Names) ahol minden egyes áldozat nevérõl, személyérõl megemlékeznek, akirõl pedig még nem tudnak, de te tudsz ilyen illetõrõl, írhatsz róla ott helyben egy formanyomtatványt, aminek köszönhetõen a te általad ismert Holokauszt áldozatot felveszik az áldozatok jegyzékébe!

A Nevek Terme után az épület “csúcspontja” jön, ami nem más mint a vége: ekkor veszed észre, hogy a végére érve fölfelé vezet az út, egyszerre a hegy által szinte összenyomott föld alatti prizma alakú térbõl egy világos, fénnyel teli prizmába érsz: az épület lezárása egy 12 méter magas üvegfal, amelybõl kitekintve a hegy alatt elterülõ csodálatos zöld jeruzsálemi völgyre látsz. Ebben a pillanatban tudatosítja benned az épület, hogy Jeruzsálem maga a remény megtestesülése. Egy ország, ami soha nem fogja elutasítani a menekülésre kényszeritett zsidók befogadását. Egy országnyi menedék, ahol a zsidóknak van mivel védekezni, ha meg akarják ölni õket!

www.yadvashem.org

Tanya Ury képzõmûvész. Német zsidó családból származik és Angliában nõtt fel, jelenleg Kölnben él. Olyasmirõl beszél legszívesebben, ami a középkorú generáció számára az elmúlt két évtizedben fontos téma volt és ami a harmadíziglen immár “fejben” átélõ-túlélõknek már túlbeszéltnek tûnhet.

Amirõl Tanya beszél, nálunk is téma, nyilván nincs annyira kibeszélve. (A múltkor egy apám-korabeli mûvész ismerõsöm azt mesélte, hogy az õ szülei-miként a barátaié is – csak az utolsó éveikben kezdtek beszélni arról min mentek keresztül és a gyermekeik addig nem is merték õket faggatni.) Tanya Ury története ismerõsen cseng (perszehogysajnos) annak a generációnak érdekes szócsöve, akik utsó pillanatban kapták el a családi történetet: el és meghurcolt német zsidó család Angliába vándorol ki, majd a II. vh után visszatér Németországba és részt vesz az újjáépítésben. Tanya elmeséli édesanyja történetét.

Ezen gondolkozom: hol van a határa annak hogy a holokauszt alattomos “2.generációt” nyomasztó utóhatásait újra átélhetõvé tegyék? Hol érezzük azt, hogy a szörnyûségek elmondása, megjelenítése a visszájára fordul, akárcsak egy gyógyszertúladagolás. Mi válthatja ki a gyógyszer-rezisztenciát?

Csak azért citálom ide Tanya “Almagránát” címû – az almagránátot egyébként igazán nyálelválasztó gyümölcsnek tartom – fotósorozatból, videóból és szövegekbõl álló mûvét, mert most (késõ van, de nem vagyok álmos) úgy érzem épp a küszöbén járok annak, na hogy is mondjam elég direkten, úgy érzem, én egy generációval idébbrõl másképp érzékelem a holokauszt utóhatásairól szóló metaforák erejét.

Olyan jó lenne, ha többet tudnánk meg arról, kinek mitõl döglött vagy szívszaggató hatású egy ilyen témájú kép, szöveg, vagy video? ün csak találgatok, hogy hol lehetne tetten érni a direktség kiherélõ fokozatát.

Pomegrenade consists of a photograph of red-stained hands, de-pulped pomegranates and red-stained white linen; also to be seen are the 2 digitally handwritten texts in red and black, in the form of a pomegranate or hand grenade, displaying Sylvia Ury’s story, although it is Tanya who tells her late mother’s tale. As a child Sylvia fled with her Jewish parents from Nazi Germany to England. As a young woman, after travelling with her mother to visit relatives in Palestine, she decided to stay and fight in the War of Independence.

The word play of the invented word pomegrenade is more overt in the German language, where “Granatapfel” (pomegranate) is an “apple grenade”; the apple from the tree of knowledge and the expulsion from the Garden of Eden are implied here.

For the DVD version of Promised Land, several series of photographs taken with a drive camera function are displayed within the space of a few seconds: pomegranates are de-pulped, by a woman (the artist), whose face is not in view. Dressed in white, sitting in front of a table with a white tablecloth, she wipes her red-stained hands against her white blouse.
Tanya Ury