Úgy kezdődött, hogy elmentem kineziológushoz. Most mindegy hogy miért, nem a zsidók miatt na. (Négy és fél évnyi lányos rinyálás itt, ne olvasd el.) Szóval csinálta ezt a kuruzslós nyomkodást, amitől majd megoldódik minden – lelkileg per fizikailag. Házi feladatot nem adott, minden megoldódik, kész, ennyi. Egyetlen dolgot kivéve.
Mesélnem kellett magamról, és ezt a “zsidó dolgot” mellékesen jegyeztem meg. Ő pedig megjegyezte, hogy ez nem annyira mellékes, és legyek szíves ezzel foglalkozni. Ő nem mondja meg, hogy hogyan, nem is biztos, hogy ide tartozik, ő amúgy is katolikus, de… Azt mondta, találkozott már néhány ilyennel, aki magát “zsidónak” vallotta, akinek az ősei ezért vagy azért hátat fordítottak a vallásnak, és a szerencsétlen leszármazottak most birkóznak meg ezzel. Igazából nem nagyon érdekelt a téma addig, amíg jobban bele nem gondoltam, hogy azért ez tényleg mekkora szemétség, mind a felmenőktől, mind az Örökkévalótól. És hirtelen sajnálni kezdtem magam – a kineziológusnál ez normális -, hogy Ő miért hagyott el engem, és igazából bele kéne kiabálni ezt az egészet számonkérőleg az arcába… “És a te Istened – ide ért, pont amikor elképzeltem magam a pusztában, ami egyébként elég röhejes kép volt – olyan, hogy le kell rendezni vele, ruhát szaggatva és üvöltve.”
Ezután négy napig gondolkoztam – kép mondjuk: köveket rugdosok magam előtt, gondolkozom -, hogy akkor ezzel most mi legyen. Valóban nem foglalkoztam ezzel igazán soha. Beértem némi szalonzsidózással, meg elkönyveltem ezt valami jópofa “izének”, zsidó nők jók az ágyban stb. És most akkor hogyan foglalkozzak ezzel? Legyek zsidó vagy mi? Elkezdtem mindenfélét, olvasást, tanulást, családfázást , beszélgetést, és közben rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. És úgy döntöttem, megosztom a történeteket, itt.
Legújabb kommentek a JP-n: