Ott tartottunk, hogy nagymama felnőtt. “Telt múlt az idő. Lassan kezdett elegem lenni Anyukából. Férjhez akartam menni. Kereskedelmi iskolába jártam, utána volt három év gyakorlat, az alatt nem kaptam fizetést – drogista gyakornok voltam. Aztán segéd lettem az Ács drogériában a Váci úton egy évig. Az Ács felesége nagyon utált engem, féltékeny volt, pedig ez az Ács egy elég öreg ember volt, és igazán a feleségének semmi oka nem volt erre. Egyszer Puk kölnit csempészett a ridikülömbe, mintha loptam volna. Na akkor elegem lett, otthagytam. Akkoriban már nem nagyon lehetett zsidónak elhelyezkedni. Anyuka üzlete akkor még megvolt, ott dolgoztam. Utáltam. Drogéria után krumplit mérni…

Ez a Kossuth Lajos utcában volt, Erzsébeten. Volt a Grünhut nagykereskedés, tőlük vettünk konzerveket a boltba. Volt az öreg Grünhutnak egy fia, a Laci. Nős ember, a felesége, Irén, Anyukához járt panaszkodni, hogy nem bírja elviselni az apósát. Szekálta, agyon dolgoztatta. Később el is váltak. Anyuka kitalálta, hogy ez a Laci fiú félvér (anyukája keresztény volt), meg jóképű, és milyen jó férj lenne, házasodjunk össze. Jellemző volt Anyukára. De ezek a dolgok nem így működnek. (Zs: És amúgy a Grünhut ebben benne volt?) Hát hogy a fenébe ne lett volna! Nézd meg a képeket. Húsz évesen elég szép lány voltam.

Végül összeházasodtunk, katolikus templomban volt az esküvőnk. Hát az is borzalom volt – majd emlékeztess, hogy elmeséljem Anyuka összes stiklijeit, ez is egy volt azok közül. Valami ronda, kék szoknyában, szóval valami szegényes ruhában kellett esküdnöm. Egyszer írt nekem Laci egy levelet – kár hogy nem tettem el -, amiben azt írta, hogy hozománytól függetlenül lett szerelmes belém. De nem volt egy jó házasság. A Lacinak kibírhatatlan dolgai voltak. Csak egy példa. Közösen olvastunk egy könyvet, sokat beszélgettünk róla, közös élmény volt. Erre fogta magát, és egy nap elment egyedül színházba megnézni. Nélkülem. És több ilyen is volt.

Aztán jöttek a nyilasok. Apuka három napig nem kelt föl az ágyból, olyan beteg lett. Ő inkább meghal, de nem él egy ilyen világban. Azt azért tudni kell, hogy soha nem volt beteg. Néha, amikor Anyuka szekálása elől lement a pincébe fát vágni, kimelegedett és megfázott. Akkor Anyuka adott neki kalmopirint, húslevest meg teát, három nap múlva jól volt. Amikor meghalt, kilencven évesen, az orvos kérdezte, hogy hol van a kartotékja. Apukának nem volt kartotékja, mert sose volt orvosnál. Hát amikor jöttek a nyilasok, teljesen megbetegítette magát. A gyönyörű felesége zsidó volt. Nem akart ilyen világban élni.

Fél év házasság után Lacit elvitték munkaszolgálatosnak.

Volt neki egy barátja, a Müller Pista, együtt voltak a munkaszolgálatban, együtt találták ki, hogy nem mennek a vonattal másnap Németországba. Mondta nekem, hogy van ez a Müller, szintén Erzsébeti, a felesége nem engedi be a házba – az anyósa nyilas -, nem lenne-e baj, hogy ha ő is jönne. (Közben volt a Pista feleségnek, Ilonkának valami barátja, vele csalta Pistát. De igazából csak „visszacsalta”. Aztán végül el is váltak.) Ott bújtattam őket Anyukáék lakásában, a fürdőszobában. Ott lehetett fűteni. Odatoltunk egy szekrényt az ajtó elé. Néha kijöttek. Az óvóhelyre nem voltam hajlandó lemenni. Azt mondtam:
- Ha valami bajotok lesz, akkor én mitévő legyek… – így fogalmaztam: bajotok lesz. De nem lett bajunk. Én mindig búra alatt voltam. Egyszer egy bomba elvitte a fél házat, a csillár is leesett, engem a Pista lökött odébb, akkor se lett semmi bajom. A csillár is világított tovább. Nem romlott el, visszaraktuk.

A Losonczyhoz jártam kenyérért. Tudta, hogy kell nekünk több, adott nekem hátul öt darab két kilós kenyeret, azt cipeltem haza. Igen komplikált volt akkoriban ennivalót szerezni, főleg három embernek. Volt jegyem, na de csak egy embernek való. De mindig összejött valahogy. Ilonka is hozott ennivalót néha. És hozta a kis Gyöngyikét – a gyereküket. Miközben Pista és Ilonka a fürdőszobában beszélgettek, én odaadtam neki a Tündérbabát. Játszottam vele, mert nem volt szabad, hogy megtudja, hogy az apja ott van a fürdőszobában, hogy el ne locsogja valakinek.

Jöttem hazafelé Csepelről, volt ott egy német katona, tankcsapdákat csinált, fa karókat hegyezett, a lehullott forgácsokat elkértem tőle. Odaadta. Danke schön. Volt kenyerünk, lett tüzelőnk is. Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit. Legalábbis a Pistával. A Grünhut mindig mondta, hogy legalább halkabban röhögjünk.

A sárga csillagot nem tűztem ki. A szomszédok pedig véletlenül valahogy nem jelentettek fel. Aztán olyan is volt, hogy láttam egy nőknek szóló plakátot, hogy aki 30 év alatti, az jelentkezzen. Bementem a sorozóirodába, ahol egyedül voltam, csak a pult mögött ült egy nő. Rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”. Mondom, búra…

Anyám rokonainak angóra holmiijait (kesztyű, sál, pulóver, nagy érték volt az akkor) rám bízták, mondván, hogy nagyobb biztonságban lesznek egy kereszténynél. A bőrönddel aztán megállítottak az állomáson, valami spicli azt mondta egy rendőrnek, hogy én zsidók vagyonát menekítem. A rendőr rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”.

Laci a felszabadulás után három napig nem bukkant fel. Barátait kérdeztem, hogy ugyan hol van. Hálásnak kellett volna lennie, azt meg utálta. Pedig hálás lehetett, mert végsősoron megmentettem az életét. Ő utált hálás lenni. (Közben ott volt a Müller, az hálás volt. Vele a házasságunk egész más volt. Kölcsönös megbecsülésről szólt. De ott még nem tartunk.) Szóval valami vendéglősnél volt, akinek volt egy lánya. Ott ült, kártyázott, a barátja pedig be volt bugyolálva a kabátjába. Azt a kabátot mindig felakasztotta, vigyázott rá, igen nett ember volt. Erre most meg valaki beletakarózik… Azt mondtam neki, hogy a rendőrségtől keresik. (Jelentkezett rendőrnek vagy polgárőrnek.) Egy idő múlva hazajött. De akkor már nem kellett.

A háború alatt a Bodonczy család tizenhároméves kislányára vigyáztam, mert mikor szirénáztak, az üzlettel kellett foglalkozniuk. Megkértek, hogy törődjek vele. Együtt mentünk az óvóhelyre. (Amíg Laci munkaszolgálatos volt.) Hálásak voltak, cserébe velük ebédeltem. A férfi öccse, Lacás is ott evett. Szerette volna a kis lovaskocsija oldalára a nevét felírni. A kirakatrendező tanfolyamon megtanultam a negatívbetű készítést, és gyönyörűre sikerült. Lacás próbált udvarolni. Nekem nem lehetett. Barátságféle szövődött.

A háborúnak vége lett. Én elváltam Grünhuttól. Lacás megkérte a kezemet, én igent mondtam. Kedves, jó modorú, jólszituált volt, konzerv-üzeme volt Óbudán, meg lakása. Én lebegtem a levegőben. Ideges voltam. Miért ne mennék hozzá? Az is az őrangyalom műve volt, hogy elnapolták a válás kimondását. Így maradt idő kiismerni Lacást. Bemutatott a családjának, ezek pincérek, kocsmárosok, kávéház-tulajdonosok voltak. Megkínáltak rántott hallal. Éhes voltam. „Háború után mindenki éhes.” Tálaltak. Kések, villák. Néztek. Nekiállok halat enni, természetesen kézzel. Finom. Megmérettettem. Észre sem vettem, hogy vizsgáztattak. Aztán Anyuka jött terepszemlét tartani a jövendőbelimnél. Lacás felemelte a lova lábát, megvizsgálta a patkót. Nem mosott kezet. Ő is megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

És még időben lezsidózott. Már nem emlékszem, mire mondta, hogy „erre is csak egy zsidó képes”. A háború után nem volt szokás zsidózni. Ez elég volt, hogy felbontsam az eljegyzést. Még annyit, becsületére legyen mondva, hogy amikor Pistát – második férjemet – elvitték, ő volt az egyetlen, aki megkérdezte, nincs-e szükségem valamire.”

__________

Majd folytatjuk, addig is hadd kívánjak boldog mindenféle ünnepeket ezzel a kis hanukarácsonyi csendélettel, ami a nagymama előszobájában fogadott tegnap:

Feltettem a kérdést a nagymamámnak, mint az utolsó női zsidó felmenőmnek, hogy mégis hol tűnt el a vallás a család életéből. Innentől kezdve hétvégéken keresztül beszélgettünk. Viszonylag az elején kiderült, hogy valahol a dédanyámnál múlt el a zsidóság… De azért csak hallgattam tovább, és le is írtam, mert bár nagy részét hallottam ennek, de így egyben volt az igazi. Szóval megosztom (megosztjuk) veletek ezt a mesét, mert ez is része az én történetemnek.

“Anyuka 1900-ban született, a háború végén tizennyolc éves volt. A háború alatt szerelmes volt egy románba, aki náluk volt elszállásolva, de ő a háború végén hazament. Anyuka még szerelmes volt. Ekkor jelent meg Apuka, harmincöt éves volt, nőtlen. Meglátta Anyukát, aki akkor jött vissza a korcsolyázásból, arca kipirulva – azonnal beleszeretett. Megkérte a kezét. Anyuka ment Róza nénihez feldúlva tanácsot kérni, hogy mit tegyen. Ő zsidó volt, Apuka keresztény. Akkoriban zsidó zsidóhoz ment, nem volt szokás a vegyes házasság.

- Ez egy rendes, komoly, jóravaló ember - mondta Róza néni. – Ki tudja, ezzel a szerelmeddel mi van, vagy mi lesz valaha. Ez a mai világ nem olyan egyszerű. Menj hozzá.

Hozzá is ment. Mind a ketten lemondtak a vallásról. Apuka eredetileg pap akart lenni, de szegény özvegy anyjának nem telt rá, hogy papnak taníttassa. Anyuka viszont a legateistább ember volt, akit valaha láttam. Hetedik gyerek volt a családban. Otthon, ha tartották is a vallást, ő nem vett semmiben részt. Ő csak úgy volt, mindig útban, a legkisebb. Neki nem esett nehezére lemondani a vallásról… Apuka annyiban maradt keresztény, hogy soha egy káromkodás nem hagyta e a száját. Egyszer Anyuka megpróbálta elvinni zsinagógába. Levette a kalapját. Úgy kellett rá visszagyömöszölni. Nagyon nem volt való oda a zsinagógába.

Nőttem növögettem. Lehettem olyan hat éves, amikor Anyuka azt mondta:
- Nézd, én zsidó vagyok, apád keresztény. Te magad tizennyolc éves korodban olyan vallást választasz, amilyet akarsz.
Ennél rettenetesebb dolgot nem lehet elkövetni. Ilyet mondani egy hat éves gyereknek!

Igen ám, csakhogy én ezt komolyan vettem. Elhatároztam, hogy körülnézek a hitvilágban. Nyolc éves lehettem, Ilonka barátnőmmel vasárnaponként református templomba jártam. Akkoriban halt meg kishúgom, Évike diftériában. A pap a testvéri szeretetről beszélt, én úgy éreztem, nekem szól. Nyilván nem arról beszélt, hanem átvitten a testvéri szeretetről, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem szól, és nagyon sírtam. Évike meghalt diftériában, én pedig skarlátot kaptam. Ilyen idők voltak, sok gyerek betegedett meg – és halt meg. Emlékszem, ágyban feküdtem, és Anyuka héberül kezdett imádkozni, énekelt is. Mintha egy kis imakönyv is lett volna nála. Amit akkor éreztem – nagyon nehéz érzéseket megfogalmazni, főleg ilyen messzi idő távlatából –, hogy mondjam, visszataszító volt. Nem szerettem azt a héber imádkozást. A fal felé fordultam, ne imádkozzon itt nekem. Tudva egyébként is, hogy mennyire ateista.

Jött az elemi iskola Pesterzsébeten. A tanító néni tudta, hogy reggelente kiszolgáltam a boltban tanítás előtt. A fiú polgárival szemben volt a bolt, a fiúk jártak be reggelente:
- Magdika, jónapot, kérek egy rajzlapot.
- Jónapot, cserkészkolbászt kérek zsömlével!
Szóval úgy estem be minden reggel a tanításra, de nem kaptam ki. Délutánonként hittanra kellett járni. Valahogy a többieknek a keresztény hittan tanítási időben volt, a zsidó hittan délután. Elég sok pofont kaptam a hittan miatt. Délután háromkor, a legnagyobb játék közepén – Ilonka barátnőmmel babáztunk például -, menni kellett.
- Mindjárt három, miért nem indulsz már hittanra?! – mindig föl lettem pofozva, és lettem zavarva hittanra.

Ott a Spitzer bácsi, aki nem rabbi volt, csak egy öreg zsidó, mesélt mindenfélét. Héberül kellett volna olvasni, azt én nem tudtam. A többiek tudtak. Tudták az összes történetet, Ádámtól és Évától, összefüggéseiben értették az egészet, én meg csak ott ültem, és nem értettem. Emlékszem, mesélte a Jákob lajtorjáját, na attól teljesen ki voltam készülve, hogy nekem ilyen hülyeséget kell hallgatnom. Aztán sikerült is Anyukával valahogy megállapodni – talán pont a Jákob lajtorjájánál -, hogy kevesebb legyen a hittan…

Aztán polgári, tíz-tizennégy éves korom között. Amíg a keresztény gyerekeknek hittan volt, addig nekünk, zsidóknak lyukasóra. Ott ültünk az üres előadóban mi, a hét zsidó lányok, és ami részletes disznóságot meg lehetett, azt mi megbeszéltük. Felvilágosítás folyt, amit a témáról tudni lehetett, azt én ott megtudtam. Egyszer bekéredzkedtem a katolikus hittanra. A „tiszi” nagyon kedves volt, az amúgy nagyon szigorú iskolában valószínűleg enyhíteni akarta a szigort. Azon a hittan órán a fő téma a bableves volt. Semmi másról nem volt szó, csak a bableves minőségéről. A zsidó hittan se tetszett, de a bableves minősége se. Nem is mentem oda többet.

Aztán ott voltak a nyarak Nagykőrösön, Aranka néniéknél. Ők zsidók voltak, tartották is a vallást. Ott láttam először szombat esti imádkozást. Aranka néni fején csipke volt, a barhesz szépen letakarva szép kézimunkával, és finom, libából készült ételeket ettünk. Először Nagykőrösön voltam zsidó templomban. Csak egészen soká, nem is felnőtt, hanem idős koromban tudtam meg, hogy a zsinagóga nem is templom, hanem inkább közösségi ház. Szóval nem tudtam, és nagyon nem tetszett nekem, ahogy folyt ott az üzletelés – egy templomban.

Jött a katolikus templom, ahol annyira nagy lett bennem az áhítat, hogy sírógörcsöt kaptam. Sopronba vitt minket a Vöröskereszt nyaralni – az iskola rászoruló gyerekeit. (Elmondom, kik voltak ezek a nagyon rászoruló gyerekek. Veszler Éva – egyike a hét kis zsidó lányoknak –, nagy edényüzletük volt. Diamant Klári – azóta alijáztak -, nekik divatüzletük volt. Szepezdy Kiss Krisztina – ő nem volt zsidó – ő volt a legjobb tanuló az osztályban, apukája magas rangú köztisztviselő volt. Drahos Erzsi – na ő volt az egyetlen tényleg rászoruló, munkásapukával.) Vasárnap mentünk a kápolnába imádkozni. Mindenféle vallású gyerekek voltak ott, ahogy volt strandolás, úgy volt vasárnap a kápolna. Tizenhárom évesen kicsit dilis voltam. Mondjuk ki nem volt, de én eléggé. A gyönyörű kápolnában azért kaptam sírógörcsöt, hogy miért nem lehetek én ennek tagja. Miért vagyok én ebből kizárva? Félig nevettem, félig sírtam. A tanár néni kikísértetett: nem lehet ilyen cirkuszt csinálni, vezessék ki.

Tizenhárom-tizennégy évesen ami könyvet meg lehetett szerezni a témában, azt én elolvastam. Zarathustra, buddhizmus, Shíva, egyiptomi fáraók – mindent elolvastam. Na addigra a volt az én fejemben akkora káosz, hogy na!

1938. Anyuka elhatározta, hogy megkeresztelkedünk. Ha már ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apuka katolikus. Meg is történt. Valahogy aztán kellett templomba is járni. Talán, hogy lássanak minket templomba járni. Hordták körbe a perselyt. Mondja erre Anyuka:
- Én ugyan meg nem csókolom ezt!
- Ez rosszabb, itt pénzt kell adni – súgtam oda neki.
- Dehogy adok! – Na ilyen katolikus lett Anyuka.

Anyukával elmentünk megnézni a Jude Suss című filmet, ami egy náci propagandafilm volt. Valaki azt mondta: „milyen jó film, érdemes megnézni!” Na az nem zsidó volt. Anyuka félt, hogy megvernek minket. Sietni kellett haza. Ilyen idők voltak. A szomszédok nem voltak biztosak benne, hogy is állunk mi. Azt tudták, hogy Apuka katolikus. De azt nem, hogy velük mi van.

Tizenöt évesen szerelmes lettem. Na az egy mocskos strici volt. Azt mondta:
- Nehogy azt gondold, hogy manapság zsidó lányt el lehet venni feleségül! - Eszem ágában sem volt hozzámenni. Egyáltalán nem is érdekelt akkor a házasság.”

__________

A következő részben a nagymamám felnő, aztán két férjet bújtat a munkaszolgálat elől egy fürdőszobában.

Válság ide vagy oda, tovább folytatom a zsidó-hobbit. Amikor a kineziológustól meghibbantam – ez már így fog bevonulni a történelembe -, elég tanácstalan voltam. Én ezt legfeljebb intellektuálisan tudom megközelíteni. (Meg persze külsőségekben. “Most akkor bezsidulsz?” – kérdezte a pasim, amikor kértem, hogy hozzon nekem egy Dávid-csillagot Izraelből…) Kezdjek héberül tanulni? Vagy olvassak könyveket? Inkább olvasni kezdtem, és közben azt kutattam, hogy miben nyilvánul meg, hogy zsidó vagyok. Hogy amik vagyunk, van-e ennek bármi köze a zsidósághoz. Elovastam ezt, hogy legyen már valami fogalmam a menóra és a hanuka-gyertyatartó közötti különbségről, aztán elolvastam egy leszbikus zsidó könyvét, mert tetszett a címe.

Utána olvastam a kabbaláról, mert a könyvesboltban belepörgetve egy csomó ismerős fogalmat láttam, még buddhista korszakomból. (Oké, nem kellenek a megjegyzések.) Nyaralásra pedig ezt vittem, a jiddis szavakról, mert puha a fedele. És ez az a bizonyos könyv, ami közben az úgynevezett gondolatok jöttek. Egyistenhit, dogmanélküliség, kötelező törvény, szabad akarat, tanulás és a törvény ismerete, ünnepek, jelképek, kóserság satöbbi, satöbbi… Szerencsére már nem vagyok biztos benne, hogy melyikről hol olvastam. És hogy még jobban túlterheljem a rendszert, regisztráltam a JMPoint Akadémiáján, ami az ízlésemnek megfelelően intellektuális és távolságtartó dolog. (Arra nem tudok magyarázatot adni, hogy a JMPointon minek regisztráltam – az egész az internet hibája. Kattintgattam.)

Szóval nem fogom végigvenni az összes alcímet, csak leírom, ami eszembe jutott. Arra sem emlékszem például, hol olvastam, hogy az Isten nevét tartalmazó irományokkal tisztelettel kell bánni, ami miatt aztán minden könyvvel tisztelettel kell bánni, például nem szabad gerinccel fölfelé, kinyitva letenni egy könyvet. Nálunk tilos így lerakni a könyvet – ez persze simán lehet, hogy azért van, mert a nagyapám nyomdász volt. És persze simán lehet, hogy az meg azért van, mert zsidó volt. Szóval nem fogok most ok-okozatot elemezni, csak megnézem a családi eszmevilágot.

Dogmanélküliség. Hát igen, ebből annyit sikerült megtartani, hogy minden megkérdőjelezhető és megvitatható. Egy szabály van: alvó embert nem ébresztünk fel. Ez van kőbe vésve, a többi saját felfedezés és átgondolás dolga. És persze előítéletek sincsenek, sem kirekesztés, mert mi is pont annyira vagyunk idegenek mint mindenki más. És mindenkinek lehet véleménye, akár még más is mint a miénk. Bosszúállást – ami kerülendő – nem neveltek belém semennyit. Megbocsátás került belém - bár nem tudom, hogy ez mennyire a szüleim nevelésének eredménye. Nem mondom, hogy haragtartóak, de nem is tesznek semmit a békülésért. A nagymamám megbocsátó, biztos ez is átugrott egy generációt mint a kék szem. (Szociológusként természetesen nem vagyok egy nagy genetika-rajongó, de az azért érdekes, hogy azt milyen könnyen tudjuk elfogadni, hogy azért vagyunk kövérek, mert ezt örököltük, de viselkedés-minták öröklődését nehezen tudjuk elfogadni. Van itt az öröklődő hajlamokról egy jó könyv, egy mértéktartó genetikustól.)

Ami a szabad akaratot illeti, a családi legenda szerint, amikor a nagyapám Recsken volt, nem volt hajlandó dolgozni, amíg nem adnak neki egy számmal nagyobb cipőt. A választás szabadsága minden körülmények között, a jó és a rossz közötti választás rajtunk múlik, ez a nagymamám nagy tanítása. Három törvénye: egy – mindig csináld azt, amit szeretsz. Kettő – ha nem szereted, csináld úgy mintha szeretnéd. (Kettő kiegészítése – himihumi módon nem lehet dolgokat csinálni.) Három – ha végképp nem megy, csinálj mást. Mondjuk ő leginkább a kettesben jó, például élete legszebb két évét töltötte a kitelepítésben, Pátrohán, egy kis alföldi faluban… Amúgy nálunk szabadság tekintetében klasszikus polgári liberalizmus van: az én szabadságom korláta a másik ember szabadsága. Ezért nagyon nehéz kitalálni, hogy hétvégén melyik napszakban fúrjon apám olvasószemüvegben, mert valakit mindig zavar. És azt ugye nem lehet.

A család fontos. Egy barátnőm szerint a zsidóknak különösen fontos a család – de nem tudott rá példát mondani, hogy ez miben nyilvánul meg. (Apám egyszer roppant viccesen úgy fogalmazott, hogy neki se ideje, se pénze, se energiája megcsalni anyut.) Eszerint a barátnőm szerint a zsidókra az is jellemző, hogy a gyereküket úgy nevelik, hogy azok okosnak, szépnek és nyertesnek érezzék magukat, folyton ilyeneket mondogatnak nekik. Szóval nem tudom… Semmilyen szertartást nem tartunk, ami eggyel jobban, vagy valamennyire, vagy másképp határozná meg a családi szerepeket, és nem igazán tudom eldönteni, hogy ilyen aspektusból zsidós család vagyunk-e. Meg kell hagyni, anyám jiddise mame, szervez, főz és aggódik – lehet, hogy mégis zsidó.

Halottakkal kapcsolatos tisztelet: temetőbe egyáltalán nem járunk, pedig elvileg mintha azt kéne. És valahogy mindenkinek az a mániája, hogy temetésre a lehető legkevesebbet kellene költeni. A tanulás fontossága: ha nem is a szentírást, nálunk mindenki olvas és tanul megállás nélkül. Mert az a normális. Apám a második diplomáját harmincnyolc évesen szerezte, ezért sose jártunk vidámparkba, mert mindig éppen tanult. Mondjuk az élethossziglannak anyu is híve, igazán meglepett azzal, amikor ötven fölött ő kérdezett tőlem valami exceles, pivot-táblás dolgot, amire nem tudtam a választ. (Az anyai protestantizmus hatása a családi kapitalizmus kialakulására – ez egy másik írás lesz. Not.) És akkor van ötezer kötet könyv – mármint nem úgy ötezer, mint mondjuk húszcsilliárd, hanem tényleg, ezért nekem mindig furcsák azok a lakások, ahol nincs minden helyiségben egy tonna könyv. A lakásfelújítás során apám végre kapott egy “olvasatlan könyvek” tematikájú könyvespolcot.

Választottság és szövetség. Ha jól emlékszem, a legidegenebb dolog, azok közül, amiket a kineziológus mondott, ez a választott nép dolog volt, és hogy fogadjam el a szerencsémről, hogy “Isten adta”, meg. De ahogy időnként ez a verzió eszembe jut, nem tűnik olyan távolinak a gondolat. De Isten… az egy másik történet… Na inkább megyek, megnézem az aktuális heti szakaszt.

Szóval nem harmincévesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok, nem is tizenévesen. Ez mindig is evidens volt. Már egészen kicsi koromban tudtam, hogy apám zsidó, ezért úgy gondoltam, én is az vagyok, tudtam, hogy a zsidó igazából egy vallás, és hogy mi nem vagyunk vallásosak, úgy gondoltam, hogy a Biblia első része a zsidóké, és hogy abban érdekesebbek a mesék, később azt, hogy zsidónak lenni egyrészt valami jófajta kultúrális örökséget jelent, másrészt valami idegesítő súlyt.

Kétféle zsidó van: a mellét verő és a sunyi. Egyik rosszabb mint a másik. Legyen rajtam sapka vagy ne, én mindenesetre általában tettem róla, hogy tudvalevő legyen a környezetemben, hogy zsidó vagyok, nehogy valaki abba a kínos helyzetbe kerüljön, hogy a jelenlétemben zsidózni kezd. Mert ez gimi eleje körül már idegesített. Megkezdődött a preventív, de kissé tartalmatlan mellverés… Tizennégy évesen egy diákkonferencián a devianciát és a kirekesztést választottam kerekasztal témának és skinheadekkel veszekedtem származási magyarságról. Istenről azt gondoltam, hogy nem egy szakállas öregember, de nyilván van egy felsőbb hatalom, ami… Mint a kamaszok akkoriban általában.

Szóval egyáltalán: zsidó vagyok-e én. Vallási törvényileg nem, identitásilag igen, akármit is jelentsen ez. Nézzük, amit tudunk, és amit mások is tudnak, amitől zsidó a zsidó, ha vallásos nem is. (12/16, nagymama sóletje tényeg a legjobb.) Nem vagyok megkeresztelve, nevem Zsuzsa, tesóm Judit – klasszikus -, nagyapám Müllerről magyarosított, ükanyámat Kohn Szálinak hívták, apám szakszervezeti ember, a családom nagy része kereskedő volt, az orrom nagy, a hajam erős, az ajkam telt, nagyszájú vagyok a szó minden értelmében, folyton előtérbe nyomulok, bankban dolgozom, szociológus vagyok és közgazdász. Ezek olyan zsidó dolgok, nem?

A tesóm Judit, ő is pont ugyanannyira zsidó, nagyapja Müllerről magyarosított, az ajka kevésbé telt, nem nagyszájú a szó semmilyen értelmében, nem nyomul folyton előtérbe, nem bankos, szociológus és nem is közgazdász. Ennyit a sztereotípiákról. Ahányszor megkaptam bizonyos vonásaimra, hogy azok azért vannak, mert zsidó vagyok, annyiszor mutattam fel a tesómat “genetikai” ellenpéldának. Amikor egyszer a nagymamámat megkérdeztem, hogy miért vagyok én ilyen okos (érted…), azt mondta azért, mert a zsidók egyszerűen okosabbak. Ennek elemzése meghaladja jelen írásom kereteit, legyen elég annyi, hogy szociológia egyetem, első félév, Karády Viktor mentén le fogom egyszer vezetni, de nem most. Legközelebb pedig inkább megpróbálok arról írni, hogy miket tettem az elmúlt egy-két hónapban a Nagy Zsidótémában, és hogy fedeztem-e fel valami fontosat.

A következő részben hősünk felüt egy könyvet a zsidóság eszmevilágáról, és Raj Tamás szellemi segítségével értékeli családját. (Raj Tamással egyébként hősünk egyszer találkozott élete során: csecsemő korában. Remélhetőleg hősünk nem sírt, akkoriban ugyanis mindig nagyon megijedt a szakállas emberektől.)

Úgy kezdődött, hogy elmentem kineziológushoz. Most mindegy hogy miért, nem a zsidók miatt na. (Négy és fél évnyi lányos rinyálás itt, ne olvasd el.) Szóval csinálta ezt a kuruzslós nyomkodást, amitől majd megoldódik minden – lelkileg per fizikailag. Házi feladatot nem adott, minden megoldódik, kész, ennyi. Egyetlen dolgot kivéve.

Mesélnem kellett magamról, és ezt a “zsidó dolgot” mellékesen jegyeztem meg. Ő pedig megjegyezte, hogy ez nem annyira mellékes, és legyek szíves ezzel foglalkozni. Ő nem mondja meg, hogy hogyan, nem is biztos, hogy ide tartozik, ő amúgy is katolikus, de… Azt mondta, találkozott már néhány ilyennel, aki magát “zsidónak” vallotta, akinek az ősei ezért vagy azért hátat fordítottak a vallásnak, és a szerencsétlen leszármazottak most birkóznak meg ezzel. Igazából nem nagyon érdekelt a téma addig, amíg jobban bele nem gondoltam, hogy azért ez tényleg mekkora szemétség, mind a felmenőktől, mind az Örökkévalótól. És hirtelen sajnálni kezdtem magam – a kineziológusnál ez normális -, hogy Ő miért hagyott el engem, és igazából bele kéne kiabálni ezt az egészet számonkérőleg az arcába… “És a te Istened – ide ért, pont amikor elképzeltem magam a pusztában, ami egyébként elég röhejes kép volt – olyan, hogy le kell rendezni vele, ruhát szaggatva és üvöltve.”

Ezután négy napig gondolkoztam – kép mondjuk: köveket rugdosok magam előtt, gondolkozom -, hogy akkor ezzel most mi legyen. Valóban nem foglalkoztam ezzel igazán soha. Beértem némi szalonzsidózással, meg elkönyveltem ezt valami jópofa “izének”, zsidó nők jók az ágyban stb. És most akkor hogyan foglalkozzak ezzel? Legyek zsidó vagy mi? Elkezdtem mindenfélét, olvasást, tanulást, családfázást , beszélgetést, és közben rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.  És úgy döntöttem, megosztom a történeteket, itt.