Author Archive for Tallián Miklós

Metál vs. Karácsony

Végy egy zsidó és katolikus szülőktól származó, egyébként meglehetősen khm, karakteres arcú metálzenészt, aki egyébiránt példás családapa, de esténként brutálisan kifestve, vicces parókában szokott metált hörögni, ez a munkája:

Majd eresszük össze mindezt azzal a karácsonyi dallal, amire az előző szám meglehetősen hasonlít (nem véletlenül):

Remélem, mindenkinek boldogan telik a Hanuka éspervagy a Karácsony, akit meg egyik sem érint, az örüljön a hosszú hétvégének, lazítson, és ne fejtse ki, hogy másnak mit kellene és mit nem kellene megünnepelni.

Tomorrow never dies?

Rendhagyó poszt következik, amennyiben félreteszem a kincstári optimizmust, nem tartom senkiben sem a lelket a dementorok leszereléséről szóló szemantikai bozótharc közben, és jósolok egy kis világvégét, különös tekintettel a Közel-Keletre. Nem osztom ugyanis Shadai optimizmusát a világpolitikát illetően. Nézzük, mi fog történni az elkövetkező években a világban, és milyen hatása lesz ennek a Közel-Keletre, az általam elképzelhető legrosszabb, de még reális forgatókönyv szerint.

Adott:

  • már most külső finanszírozásra szoruló amerikai gazdaság
  • világgazdasági “válság”

Ami történni fog:

  • Összegyűlnek a világ szabályozás-mániás vezetői, és megterveznek egy új, szándékaik szerint válságbiztos pénzügyi rendszert, aminek következményeképp az eredendően szabályozási mániából és szociális beavatkozásokból fakadó válságok megmaradnak, de legalább a gazdaságok növekedését sikerül még jobban földhöz csapni.
  • Az olajár kiszámíthatatlanná válik, de nem valószínű, hogy a visszaeső kereslet mellett újra 140 dollárra emelkedjen.
  • Amerikában nyer Obama, és nemcsak nyer, hanem tarol is, és bevezeti a jóléti rendszerváltást, vagyis a recesszió kellős közepén elkezdi költeni a pénzt elsősorban szociális célokra, és a gazdasági szabadságot jelentősen csökkentő intézkedéseket hoz. Nekünk, magyaroknak van erre egy remek műszavunk: elkúrás.
  • Az amerikai gazdaság külső finanszírozási forrásai elapadnak, az elkúrásba ugyanis épeszű ember nem fektet be.
  • A “szociális vívmányok” fenntartásához úgy kell belső forrásokat átcsoportosítani, hogy ne legyen azonnali negatív politikai hatás. Ezek a területek például: hadsereg, kutatás-fejlesztés.

A bejegyzés folytatódik! ››

Multikulturális savua tov

Gustav Mahler egy igazi, önsorsrontó rock’n'roll jew volt, de tudott optimizmussal és életörömmel teli tételeket is írni, a következő, a III. szimfónia 5. tétele a korai multikulturalizmus jegyében Jézusról és Péterről, valamint a megváltásról szól, a vezényel az olasz Claudio Abbado a svájci Luzernben:

Ezzel kívánok kisimult idegeket és sok lelki erőt a hétre, ránk fér. Savua tov!

(A képre kattintva “high quality” verzió is van ám.)

Matematikus a zongoránál

Tom Lehrer egy klasszikus New York-i (a szó amerikai értelmében vett) liberális zsidó értelmiségi. Végzettsége szerint matematikus. Egyébként meg az egyik legviccesebb dalszövegíró. Sosem csinált titkot politikai nézeteiből, ugyanakkor nem kapaszkodott fel a 60-as évek végén a New Left által felemelt, magukat vérpisilősen komolyan vevő majmok mellé.

Azt mondja, zenével és humorral nem lehet különösebb hatást elérni. A humor mindig másról szól, valójában mindig máson nevetünk, akárki is legyen az – valójában rajta röhögünk, tehát nekünk nincs mit változtatni. Meg a jó vicchez időnként nagy túlzás kell, így aztán joggal mondhatjuk: de hiszen ez túlzás, nincs is (ekkora) baj. Illetve azt is mondja, hogy aki nevet a viccein, az már nagyjából úgyis egyetért vele, aki nem ért vele egyet, az nem fog nevetni, és nem fog megváltozni, ő sem változott meg attól, hogy jobboldali humoristákat hallgatott kísérletképp.

Ezért, vagy másért, ki tudja, mindenesetre az ellenkultúra megerősödésével Lehrer gyakorlatilag visszavonult, a hetvenes évek eleje után 25 évig nem adott élő koncertet, egészen 1998-ig. Előtte azért még mindenki megkapta tőle a magáét:

(Megjegyzem, olyan tényleg létezett, hogy National Brotherhood Week, egy rasszizmus-ellenes programsorozat volt minden évben, 1965-ben ennek az első napján gyilkolták meg Malcolm X-et, ezek után született az előző dal, felteszem, részben legalábbis a hasonló programok kétes hatékonyságára reflektálva.) A bejegyzés folytatódik! ››

Gomba/fejek (a várva vár Infected Mushroom JP-poszt)

A hetvenes évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az úgynevezett könnyűzene, azon belül főleg az úgynevezett rock, tágabb értelemben minden addigi, a bluesról újabb bőrt lenyúzni akaró műfaj meghalt, minden hasonló próbálkozás csúfos kudarcot vallott. Paul McCartney kántált fejhangon (ráadásul nem is jiddisül), Albert Hofmann találmányától szétcsúszott hippik nyekergették hosszú órákon át a gitárokat, és így tovább.

Amikor ez mér végképp tarthatatlanná vált, jöttek a németek, először a Krautrock-együttesek, aztán négy, könyvelőnek kinéző düsseldorfi figura megcsinálta a Kraftwerket. Egészen a bécsi klasszikusokhoz nyúltak vissza (nem vicc, mennyivel jobb úgy Kraftwerket hallgatni, ha felismerünk egy szonáta-formát), és olyasmiről beszéltek, ami a huszadik század vége felé tényleg érdekes. Robotnak lenni jó.

Viszont ez a műfaj sem kerülhette el a végzetét, csak ezt nem az angol proletariátus meg az amerikai hippik végezték ki, hanem szteroidokon hízlalt, szoláriumbarna, beekizett németalföldi ipari tanulók. Megszületett az, amit ma csak lakossági technoként emlegetünk, és leginkább arról lehet felismerni, hogy ilyen partikra járnak a magukat menőnek képzelő tizenötévesek, valamint az alacsonyabb ingerküszöböt igénylő műfajokkal meg nem célozható kigyúrtkopaszmenőnémetnagyautósok.

Nu. De akkor hol vannak a zsidók? A bejegyzés folytatódik! ››

Az ember, aki túl sokat tudott

Egy házaspár síelni indul, ám egy szerencsétlen véletlen folytán egy gyilkosság szemtanúi lesznek. Az áldozat elárulja nekik, hogy gyilkosság készül, a gyilkosok meg jól elrabolják a gyereküket, hogy nehogy bárkinek is szóljanak a tervről. A végén persze minden kiderül, megakadályozzák az illusztris vendég kinyírását, leleplezik az összeesküvőket, és így tovább. Igen, ez az a Hitchcock-film. Illetve nem egészen az, mert amire mindenki gondol, az James Stewart és Doris Day főszereplésével készült 1956-ban, amiről meg én beszélek, az 1934-es. Egyébként ez a rendező egyetlen, saját maga által újra elkészített műve.

De mi is olyan érdekes az eredeti, fekete-fehér, 1934-es verzióban?

A bejegyzés folytatódik! ››

Ami nem megy, ne erőltessük

Van, aki mindenáron jópofa akar lenni. Van, aki mindenáron nagyon komoly akar lenni. Van, aki minden produktumába be akarja csempészni identitásának elemeit, minél észrevehetőbb módon, ebből születnek a borzalmas crossoverek, noch dazu az úgynevezett nemzeti rock. De nemcsak Magyarországon tudnak ilyet, van, aki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a “hagyományos” klezmer-jellegű nyervogás és a poszt-laibachi indusztriális hörr-metál összeházasításából valami jó is kisülhet, főleg úgy, hogy mindezt az irónia (vagy a véresen komoly humor) legcsekélyebb jele nélkül teszi.

Próbálkozni persze lehet, de az eredmény a legkevésbé sem lesz jó, sőt, vicces sem, legfeljebb valami olyasmi, amin kínunkban röhögünk, mint szegény Gevolt nevű jiddis indusztriálfolkmetál együttesen. Egy időben persze az volt a menő, aki a legbizarrabb sítluskutyulékot találta ki, de ezen már túlléphetnénk. Szóval a Gevolt MySpace oldalán a következőt olvashatjuk:

Gevolt is the only band which does Yiddish Metal and takes it seriously. Take some Jewish folk melodies, mix them with the finest modern metal rythm section, blend it with some acid electronic synth sounds and add some classical Kleizmer violin on the top. Gevolt!!!

A merészebbek bele is hallgathatnak, szerintem annyira elképesztő, hogy az már szép, de legalábbis vicces (csak nem úgy, ahogy az előadók akarnák):

A bejegyzés folytatódik! ››

Jewish blues

Kevesen vannak, akiknek elsőre a zsidóság ugrik be, ha azt mondom: blues. Sok minden más igen, de pont a zsidók úgy általában, hát, nem jellemző, sőt, a blues-történelemben nemigen tudok olyan kiemelkedő zsidó figurákról, mint a rock, a punk, vagy más műfajok esetében. A blues, ugye, nem Brooklynban született.

Nem is Chicagoban, persze, de ez most mellékes. Viszont ha előszedjük szinte bármelyik régebbi, nagy blues-előadó lemezeit (B. B. Kingtől John Lee Hookerig sokakat fel lehetne sorolni ebből a generációból), a dalok szerzőit nézegetve furcsaságokra fogunk bukkanni: meglepve fogjuk felfedezni a különösebbnél különösebb nevű társszerzőket. A bejegyzés folytatódik! ››

Rock ‘n’ roll juifs

Több Judapest, több szexi francia rock ‘n’ roll jew, ígértem ezt nemrégiben egy olvasónak, és különben is, mint azt már biztosan mindenki nagyon jól tudja, a Judapest.org mérvadó, progresszív, popkulturális megmondó magazin (ráadásul szolgáltató szemléletű: a progresszív zsidó popkultúra alapján ad útmutatást az Élet Nagy Kérdéseiben), a mérvadó popkulturális megmondás pedig nem lehet meg francia (retro) popzene, chanson és hasonlók nélkül. Lássunk is néhány példát a nagy öregek nemzedékéből.

Az első mindjárt a dallamos, pop-rockos chansonokat játszó Joe Dassin, aki New Yorkban született 1938-ban, egy amerikai filmrendező és egy magyar hegedűművésznő gyermekeként, tanult Európában és Amerikában, majd apja kommunista nézetei miatt a család Franciaországba költözött. Dassin később francia-amerikai kettős állampolgár lett. 1980-ban hunyt el, szívroham következtében. Egyik legismertebb száma a Champs-Élysées: A bejegyzés folytatódik! ››

Zsidó vicc

Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, György Péterré változva találtam magamat ágyában, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy Judapest-posztot írjak a zsidóság popkulturális reprezentációjának egyik toposzáról, mégpedig a vicces, modern, ugyanakkor egzotikus zsidó figurájáról.

Ez az ábrázolásmód szép lassan fejlődött ki két, tulajdonképp gyökeresen ellentétes kép (tézis és antitézis) békés hollywoodi hibridizációjából (szintézis), és egyikkel sem szakít olyan radikálisan, mint a Hebrew Hammer. Az egyik volt az önironikus, neurotikus, de egyébként teljes mértékben asszimilált, valódi zsidó hagyományokat nem tartó értelmiségi zsidó-kép. Név szerint Woody Allen (vö.: at least he’s jewish):

A másik ős pedig az, ahol SEmES kiváló megfogalmazásában

a „kóser” zsidót stetl-romantikába áztatott, chaszidizmussal leöntött mázzal tálalják, ahol a nőábrázolás kimerül a „Jiddise Mamme” és a „gyönyörű zsidó lány” alakjaiban, s ahol elõbb-utóbb szentimentális (ön)tömjénezésbe, vagy egymás nyakába borulásba, esetleg szentimentális nosztalgiába fullad a skanzen jellegű zsidókonstrukció.

A kettő kombinációja: a zsidó hagyományokhoz, a zsidósághoz, esetleg Izraelhez valamiféle formában kötődő, vicces, de azokat a külső szemlélők számára mégiscsak egzotikumként megjelenítő alak. Lássunk néhány tipikus példát, javarészt sitcomokból – nem véletlen, de nem is zsidó összeesküvés, a viccesség és az egzotikum együttes alkalmazása itt a legkifizetődőbb.

Az első mindjárt a Geller család a Jóbarátokból: szekuláris, klezmer-csöpögéstől általában mentes, modern szereplők, ugyanakkor Ross mindent megtesz, hogy elmagyarázza fiának a Hanuka jelentőségét. Még Karácsonyi Tatunak is beöltözik (a jelenet végén figyeljük meg, azért csak befigyel némi Tipikus Zsidós Zene): A bejegyzés folytatódik! ››

Acquired taste

Mióta a Judapestet olvasom (néha írom), 100 %-kal több hummuszt fogyasztok. Illetve: több Judapest, több ízletes és tápláló csicseriborsó. Valamint sokkoló élményként megtudtam, hogy 100 %-kal több Jožin van a bažinban. De ez most nem tartozik ide.

Azt tapasztaltam viszont, hogy a Judapestet nem, vagy nem rendszeresen olvasók hummusz-fogyasztása veszélyesen alacsony. Van, aki legalább nem gyanakszik (legfeljebb nem hummuszt eszik, ha épp éhes). De sokuk nem is tudja, mi az a hummusz, és furcsán néznek, hogy miért is enne az egyszeri blogger kolloidos talaj-alkotóelemeket, de nem kérdeznek rá, hogy biztosan talajt akarsz enni?, hanem csendben elkönyvelik, hogy milyen furcsa emberek vannak, és kicsit távolabb lépnek, biztos, ami biztos.

Olyannal is találkoztam, aki nem merte megkóstolni a hummuszt, pedig tényleg semmi ijesztő nincs benne, barátságos növényi püré, mondta Dr. Orosz, és teljességgel igaza volt.

Pedig hummuszt fogyasztani jó. Hiszen a hummusz (illetve a csicseriborsó) Shadai közlése szerint

nagyon jó rost-, fehérje-, magnézium-, B-vitamin- és folsavforrás. Csökkenti a koleszterin- és glukózszintet a vérben.

Hozzáteszem, nem fenyeget a veszély, hogy nyomokban steaket vagy ipari szalonnát tartalmaz, szóval vegetáriánusok is nyugodt lélekkel fogyaszthatják.

Egyéb ismert mellékhatások sincsenek, tehát egyes kísérleti gyógyszerekkel szemben senki nem változik ortodox rabbivá hummusz-fogyasztástól, hacsak nem akarja explicit módon.

A bejegyzés folytatódik! ››

Taking sides

A politikát, popkultúrát és a kánikula-ellenes frissítő tippeket kis történelmi visszatekintéssel szakítjuk meg, a második világháborús Finnországot vesszük kissé szemügyre, ekkor ugyanis a helyi zsidóság meglehetősen különös szerepet kapott, mindenféle történelmi okokból. Ez elsőre nagyon titokzatosan hangzik, pedig semmi extrém nincs benne, mindjárt meglátjuk.

Finnországban az antiszemitizmusnak nem voltak különösebben komoly hagyományai,

a XIX. század második fele előtt. Finnország 1809-ig a Svéd Királyság része volt, és a svédek a zsidók letelepedését csak néhány városban engedélyezték, ezek közül egyik sem volt finn területen. Ezután a terület önálló nagyhercegségként Oroszországhoz került, de a svéd játékszabályok fenntartásával, így a zsidók továbbra sem voltak kívánatosak (persze nem tudom, a zsidók maguk mennyire kívántak volna pont Finnországban letelepedni).

Az első zsidók az orosz hadsereg katonáiként érkeztel a század közepén. A katonai hatóságok 1858-tól engedélyezték a leszerelt zsidó katonák, később számára az “ideiglenes” finnországi tartózkodást – hozzátenném, az orosz és a szovjet történelem során előfordult néhányszor, hogy a zsidók számára “felajánlották”, illetve “lehetővé tették” a letelepedést a birodalom finoman fogalmazva kevéssé központi fontosságú részein. A letelepedés persze a finn esetben erős túlzás, ideiglenes, legfeljebb 6 hónapra és kijelölt városokra szóló, folyamatosan meghosszabbított és ellenőrzött engedélyekről volt szó, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a használtruha-biznisznél komolyabb üzletbe nem foghattak. A bejegyzés folytatódik! ››

Le Rabbi Muffin

Büntető szóvicc (ragamuffin – rabbi muffin), plusz a Jákob rabbi kalandjai című film színpadi musical-változata, plusz francia hip-hop-rap-whatsoever, plusz viccesen ugráló jesiva bóherek (akik Párizst és New Yorkot emlegetik, szóval megvan az egész tengely, muhaha) és menóra-emblémás Citroen kacsa egyenlő:

Könnyed popkulturális lazító posztunkat olvashatták, de ne aggódjanak, nemsokára ismét komoly dolgokkal fogunk foglalkozni, lesz például hummusz és izráeli eredetű lakossági techno is, csak tessék kivárni.


Kapcsolódó:
Hászid YMCA

Szemantikai bozótharc, N. menet

Az is egy változata a PC előtti szóhasználathoz való visszatérésnek, amikor egy csoport szándékosan, polgárpukkasztó, demonstratív gesztusként alkalmazza magára a (valaha) megvető kifejezést. Úgy tudom, a “nigger” vagy “negro” ekként kezd visszatérni (elsősorban éppen az érintettek, a manapság kötelezően afroamerikaiaknak nevezett emberek szóhasználatába), csakúgy, ahogyan a “faggot” és társai a “gay” helyett – de Magyarországon is gyakran hallani a “buzi” kifejezést olyanoktól, akiket politikailag korrekt módon “melegnek” kellene nevezni (de lehet, hogy még az sem elég PC). Ez a szembe- és egyúttal visszafordulás azt sugallja, hogy a tulajdonság vagy viselkedés vagy jellegzetesség stb. csöppet sem szégyellnivaló, és ha elfogadjuk a kamuflázs-megnevezést (a mágikus “rejtőnév” nem is olyan távoli rokonát), cinkosként viselkedünk az össznépi diszkrét elfordulásban. Mondjuk ki inkább kereken: én néger (buzi, vak, süket) vagyok. Nem kíméletre és részvétre van szükségem, hanem arra, hogy úgy ismerjenek (fel/el), ahogy vagyok.

Írja Kálmán C. György az ÉS-ben.

És milyen igaz, ezt teszi a Judapest is, kezdetek óta. Egy kiegészítést tennék, mert sokszor úgy látom, nem mindenkinek triviális: a megvető, lenéző, pejoratív értelemben használt kifejezések megtisztítása nem mindig lehetséges. Zsidó, buzi, néger, egyáltalán nem szükségszerű, hogy ezek negatívumot fejezzenek ki. Most mondhatnám a közhelyeket, hogy mindez komplex identitás, pozitív és negatív történetekkel, ki hogyan éli meg, vitatkozunk is róla bőszen, ámde kulturáltan, két zsidó, három vélemény, valamint Shalom, bitch!

Aki pedig egy ilyen komplex identitás-azonosító jelzőt egyértelműen csak és kizárólag negatív értelemben, esetleg sértésként használ, nos, az ostoba pöcs, és trollsapkát kap.

Ellenben: antiszemita, pederaszta, szatír. Ezek szükségszerűen negatívumot fejeznek ki. Ezeket nem lehet megtisztítani. Nem lehet antiszemita-pride fesztivált szervezni, ahol felvonultatjuk az antiszemita kultúra pozitívumait, mert, kezicsókolom, olyanok nincsenek.

Épp ezért, ha valakire azt mondjuk: antiszemita, akkor egy csúnya, negatívumot kifejező jelzőt ragasztunk rá. Sose tegyünk ilyet feleslegesen, mert sértő, ráadásul nehezebb észrevenni az igazi antiszemitákat.

Vállalkozó szellem

Entrepreneurship, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés: felismerni, hol milyen üzlettel érdemes megjelenni, és aztán azt szívvel-lélekkel csinálni is, belevágni valami újba, vagy életet lehelni valami régibe. Nem gondolok feltétlenül nagy beruházásokra. Az hiányzik, hogy a rengeteg potenciális fogyasztót jó adottságú helyeken nyitott színvonalas vendéglátóipari egységekben szolgálják ki.


“Persze lehet sírni, hogy Konim van, de inkább ne.”

Nézzünk egy példát, mondjuk véletlenül az Alkotmány utcát, amely mellesleg idétlen idők óta úgy néz ki, mintha permanens légópince-építkezés folyna, de ez most mindegy. Szép, széles utca, nem túlságosan nagy forgalom, kellően széles járdák, szép épületek, napfény. Szánsájn hepinesz. Ráadásul közel a Kossuth tér, a Nyugati, a Belváros, sok a turista is, gondolnánk, csak épül erre valami kis vendéglátás, a világ épelméjű helyein viszonylag jól meg lehet ugyanis élni abból, hogy kellemes környezetben finom ételeket és italokat szolgálunk fel az arra vágyóknak.

Ez valami miatt Budapesten nem működik. Az Alkotmány utca Bajcsy felé eső végén van egy kávézó, háromnegyed nyolckor már pakolják el a székeket és húzzák le a redőnyöket (valószínű, nem tudják, mit kell csinálni, és csodálkoznak, hogy a niche-t a kínai és török büfék özöne tölti be), a többi üzlet nagy része be van deszkázva, esetleg százforintosbolt-szintű képződmények üzemelnek itt-ott. A bejegyzés folytatódik! ››

  • ,