Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit.

Ott tartottunk, hogy nagymama felnőtt. “Telt múlt az idő. Lassan kezdett elegem lenni Anyukából. Férjhez akartam menni. Kereskedelmi iskolába jártam, utána volt három év gyakorlat, az alatt nem kaptam fizetést – drogista gyakornok voltam. Aztán segéd lettem az Ács drogériában a Váci úton egy évig. Az Ács felesége nagyon utált engem, féltékeny volt, pedig ez az Ács egy elég öreg ember volt, és igazán a feleségének semmi oka nem volt erre. Egyszer Puk kölnit csempészett a ridikülömbe, mintha loptam volna. Na akkor elegem lett, otthagytam. Akkoriban már nem nagyon lehetett zsidónak elhelyezkedni. Anyuka üzlete akkor még megvolt, ott dolgoztam. Utáltam. Drogéria után krumplit mérni…

Ez a Kossuth Lajos utcában volt, Erzsébeten. Volt a Grünhut nagykereskedés, tőlük vettünk konzerveket a boltba. Volt az öreg Grünhutnak egy fia, a Laci. Nős ember, a felesége, Irén, Anyukához járt panaszkodni, hogy nem bírja elviselni az apósát. Szekálta, agyon dolgoztatta. Később el is váltak. Anyuka kitalálta, hogy ez a Laci fiú félvér (anyukája keresztény volt), meg jóképű, és milyen jó férj lenne, házasodjunk össze. Jellemző volt Anyukára. De ezek a dolgok nem így működnek. (Zs: És amúgy a Grünhut ebben benne volt?) Hát hogy a fenébe ne lett volna! Nézd meg a képeket. Húsz évesen elég szép lány voltam.

Végül összeházasodtunk, katolikus templomban volt az esküvőnk. Hát az is borzalom volt – majd emlékeztess, hogy elmeséljem Anyuka összes stiklijeit, ez is egy volt azok közül. Valami ronda, kék szoknyában, szóval valami szegényes ruhában kellett esküdnöm. Egyszer írt nekem Laci egy levelet – kár hogy nem tettem el -, amiben azt írta, hogy hozománytól függetlenül lett szerelmes belém. De nem volt egy jó házasság. A Lacinak kibírhatatlan dolgai voltak. Csak egy példa. Közösen olvastunk egy könyvet, sokat beszélgettünk róla, közös élmény volt. Erre fogta magát, és egy nap elment egyedül színházba megnézni. Nélkülem. És több ilyen is volt.

Aztán jöttek a nyilasok. Apuka három napig nem kelt föl az ágyból, olyan beteg lett. Ő inkább meghal, de nem él egy ilyen világban. Azt azért tudni kell, hogy soha nem volt beteg. Néha, amikor Anyuka szekálása elől lement a pincébe fát vágni, kimelegedett és megfázott. Akkor Anyuka adott neki kalmopirint, húslevest meg teát, három nap múlva jól volt. Amikor meghalt, kilencven évesen, az orvos kérdezte, hogy hol van a kartotékja. Apukának nem volt kartotékja, mert sose volt orvosnál. Hát amikor jöttek a nyilasok, teljesen megbetegítette magát. A gyönyörű felesége zsidó volt. Nem akart ilyen világban élni.

Fél év házasság után Lacit elvitték munkaszolgálatosnak.

Volt neki egy barátja, a Müller Pista, együtt voltak a munkaszolgálatban, együtt találták ki, hogy nem mennek a vonattal másnap Németországba. Mondta nekem, hogy van ez a Müller, szintén Erzsébeti, a felesége nem engedi be a házba – az anyósa nyilas -, nem lenne-e baj, hogy ha ő is jönne. (Közben volt a Pista feleségnek, Ilonkának valami barátja, vele csalta Pistát. De igazából csak „visszacsalta”. Aztán végül el is váltak.) Ott bújtattam őket Anyukáék lakásában, a fürdőszobában. Ott lehetett fűteni. Odatoltunk egy szekrényt az ajtó elé. Néha kijöttek. Az óvóhelyre nem voltam hajlandó lemenni. Azt mondtam:
- Ha valami bajotok lesz, akkor én mitévő legyek… – így fogalmaztam: bajotok lesz. De nem lett bajunk. Én mindig búra alatt voltam. Egyszer egy bomba elvitte a fél házat, a csillár is leesett, engem a Pista lökött odébb, akkor se lett semmi bajom. A csillár is világított tovább. Nem romlott el, visszaraktuk.

A Losonczyhoz jártam kenyérért. Tudta, hogy kell nekünk több, adott nekem hátul öt darab két kilós kenyeret, azt cipeltem haza. Igen komplikált volt akkoriban ennivalót szerezni, főleg három embernek. Volt jegyem, na de csak egy embernek való. De mindig összejött valahogy. Ilonka is hozott ennivalót néha. És hozta a kis Gyöngyikét – a gyereküket. Miközben Pista és Ilonka a fürdőszobában beszélgettek, én odaadtam neki a Tündérbabát. Játszottam vele, mert nem volt szabad, hogy megtudja, hogy az apja ott van a fürdőszobában, hogy el ne locsogja valakinek.

Jöttem hazafelé Csepelről, volt ott egy német katona, tankcsapdákat csinált, fa karókat hegyezett, a lehullott forgácsokat elkértem tőle. Odaadta. Danke schön. Volt kenyerünk, lett tüzelőnk is. Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit. Legalábbis a Pistával. A Grünhut mindig mondta, hogy legalább halkabban röhögjünk.

A sárga csillagot nem tűztem ki. A szomszédok pedig véletlenül valahogy nem jelentettek fel. Aztán olyan is volt, hogy láttam egy nőknek szóló plakátot, hogy aki 30 év alatti, az jelentkezzen. Bementem a sorozóirodába, ahol egyedül voltam, csak a pult mögött ült egy nő. Rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”. Mondom, búra…

Anyám rokonainak angóra holmiijait (kesztyű, sál, pulóver, nagy érték volt az akkor) rám bízták, mondván, hogy nagyobb biztonságban lesznek egy kereszténynél. A bőrönddel aztán megállítottak az állomáson, valami spicli azt mondta egy rendőrnek, hogy én zsidók vagyonát menekítem. A rendőr rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”.

Laci a felszabadulás után három napig nem bukkant fel. Barátait kérdeztem, hogy ugyan hol van. Hálásnak kellett volna lennie, azt meg utálta. Pedig hálás lehetett, mert végsősoron megmentettem az életét. Ő utált hálás lenni. (Közben ott volt a Müller, az hálás volt. Vele a házasságunk egész más volt. Kölcsönös megbecsülésről szólt. De ott még nem tartunk.) Szóval valami vendéglősnél volt, akinek volt egy lánya. Ott ült, kártyázott, a barátja pedig be volt bugyolálva a kabátjába. Azt a kabátot mindig felakasztotta, vigyázott rá, igen nett ember volt. Erre most meg valaki beletakarózik… Azt mondtam neki, hogy a rendőrségtől keresik. (Jelentkezett rendőrnek vagy polgárőrnek.) Egy idő múlva hazajött. De akkor már nem kellett.

A háború alatt a Bodonczy család tizenhároméves kislányára vigyáztam, mert mikor szirénáztak, az üzlettel kellett foglalkozniuk. Megkértek, hogy törődjek vele. Együtt mentünk az óvóhelyre. (Amíg Laci munkaszolgálatos volt.) Hálásak voltak, cserébe velük ebédeltem. A férfi öccse, Lacás is ott evett. Szerette volna a kis lovaskocsija oldalára a nevét felírni. A kirakatrendező tanfolyamon megtanultam a negatívbetű készítést, és gyönyörűre sikerült. Lacás próbált udvarolni. Nekem nem lehetett. Barátságféle szövődött.

A háborúnak vége lett. Én elváltam Grünhuttól. Lacás megkérte a kezemet, én igent mondtam. Kedves, jó modorú, jólszituált volt, konzerv-üzeme volt Óbudán, meg lakása. Én lebegtem a levegőben. Ideges voltam. Miért ne mennék hozzá? Az is az őrangyalom műve volt, hogy elnapolták a válás kimondását. Így maradt idő kiismerni Lacást. Bemutatott a családjának, ezek pincérek, kocsmárosok, kávéház-tulajdonosok voltak. Megkínáltak rántott hallal. Éhes voltam. „Háború után mindenki éhes.” Tálaltak. Kések, villák. Néztek. Nekiállok halat enni, természetesen kézzel. Finom. Megmérettettem. Észre sem vettem, hogy vizsgáztattak. Aztán Anyuka jött terepszemlét tartani a jövendőbelimnél. Lacás felemelte a lova lábát, megvizsgálta a patkót. Nem mosott kezet. Ő is megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

És még időben lezsidózott. Már nem emlékszem, mire mondta, hogy „erre is csak egy zsidó képes”. A háború után nem volt szokás zsidózni. Ez elég volt, hogy felbontsam az eljegyzést. Még annyit, becsületére legyen mexican pharmacy mondva, hogy amikor Pistát – második férjemet – elvitték, ő volt az egyetlen, aki megkérdezte, nincs-e szükségem valamire.”

__________

Majd folytatjuk, addig is hadd kívánjak boldog mindenféle ünnepeket ezzel a kis hanukarácsonyi csendélettel, ami a nagymama előszobájában fogadott tegnap:

0 Bátor to “Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit.”