Mutatok egy videót először, lássuk, van-e benne bármi botrányos:
Nincs, persze. De amint az látható, a felvételen Daniel Barenboim játszik, róla, illetve az ő különös, idealisztikus misszióiról ejtenék pár szót, és persze ezzel egy kicsit tágítom a Judapestre jellemző, barátságos, ám progresszív popkulturális megmondás hatósugarát, és belecsúszom a barátságos, ám progresszív klasszikus kulturális megmondásba, de üsse kő.
Barenboimnak két nagy projektje volt / van, amivel az utóbbi pár évben kitört az apolitikus művészek közül. Az első: Wagnert vezényelt Izraelben. Erre az izraeli közönség kissé érzékenyen reagált, fütyüléssel és kereplőkkel, valószínűleg azért, mert Wagner sosem csinált titkot klasszikus, békebeli antiszemitizmusából (hogy ez mennyire jelenik meg műveiben, az egy másik, a blogot és szerény tudásomat messze meghaladó elemzést igényel, a témában érdeklődőknek Robert Donington Ring-könyvét tudnám javasolni).
És bár állítólag Wagner zenéje lemezen és CD-n Izraelben is kelendő (hiszen otthon, egyedül hallgatva senkit nem zavar), nem tudom, nyilvános koncerten elő fog-e kerülni a közeljövőben. Vajon legyen tabu mindörökre? Vagy majd alábbhagy a társadalmi ellenszenv, és a végül megmaradó néhány kereplőzőt mindenki kiröhögi? Vagy valahogy úgy dolgozódik fel, mint a náci domina-pornó?
A másik Barenboim-projekt nagyobb célokat tűz ki. Barenboim elismeri Izrael létjogosultságát, de igen komoly kritikát gyakorol az állam politikájával szemben. Amennyire látom, nem igazán a klasszikus antiszemita és új-antiszemita irányból közelít, hanem valamiféle utópista, idealisztikus, a népek testvérségét és a kölcsönös megértést szem előtt tartó cél lebeghet a szeme előtt.
Elkerüli az “elit” politikáját: noha rendszeresen jár a palesztin területekre koncertezni (akár az izraeli biztonsági erők javaslata ellenére), kínosan ügyel mindenki mindenféle érzékenységére, és van tiszteletbeli palesztin állampolgársága, nem találkozott sosem palesztin politikai vezetőkkel. Szükségesnek tartja, hogy a palesztinok elismerjék a zsidók szenvedéseit, Izrael állam létjogosultságát, izraeli állampolgár, ugyanakkor nem mulaszt el egy lehetőséget sem, ha izraeli akciót kritizálhat, Izraelt megszálló államnak nevezi, stb. Ezzel sem túl népszerű.
A “hagyományos” megoldásokon túl mutatóan azt szeretné elérni, hogy az izraeli és a palesztin nép felismerje az egymásra utaltságot, és legalább valami leckét, példát kapjon az együttműködésből. Ennek érdekében hozta létre a West-Easter Divan szimfonikus zenekart, ahol a régió minden országából vannak tagok. Részletesen mesél erről az angol AlJazeeranak adott interjúban:
Naiv idealista? Naiv idealista, aki talán kitalált egy ötletet, ami mutathat legalább egy jó példát? Naiv idealista, aki talán kitalált egy ötletet, ami mutathat legalább egy jó példát, de kicsit mintha túl sokat vett volna át a ma oly divatos “Izrael, a Sátán” tematikájú kommentátoroktól? Jobb lesz az ilyen naiv kezdeményezésektől valakinek? Itt és így kell kezdeni a megoldást? Vagy ez legalább valamilyen kezdemény (mert való igaz, a politikán túli dimenziókról kevés szó esik)? Alkalmas-e az európai klasszikus zene legalább példának?
“Jobb lesz az ilyen naiv kezdeményezésektől valakinek?”
Hát, az biztos, hogy amit “realizmussal” eddig elértünk, az siralmas.
Meg az is, hogy B. gyönyörűen játssza a Goldberg-ariát.
“Jobb lesz az ilyen naiv kezdeményezésektől valakinek?”
“Valakinek” biztosan jobb lesz.
Annak lesz jobb, akinek előnyös az “Izrael a Sátán” versus “a közel-keleti konfliktus lényege a palesztin nép Izrael általi elnyomása és a “megszállás” narratíva. Ez nem Izrael és alighanem nem is a Volt Brit Palesztínai Mandátum arab lakosságának leszármazottai.
De azok sem, akik a “haramadik világ” olyan rettenetes konfliktusainak elszenvedői, amelyekről az a közmegegyezés, hogy az “euroatlanti civilizációnak az egykori gyarmati népekkel szemben elkövetett rettenetes bűneiért vezekelnie kell és meg kell tisztulnia, lehetőleg az erre hagyományosan és metaforikusan kijelölt zsidók képében, ezért az egykori gyarmati népek egymás közti illetve az euroatlanti civilizációval fennálló konfliktusainak valódi természetét és benne önnön közrehatásukat nem szabad vizsgálni”.
egyetertek Mukival,ugyanakkor nem ertem, hogy mi mutat az iranyba, hogy aki nem feltetlenul ert egyet az elmult 60ev nagypolitikajaval, vagy az elmult 8ev belpolitikajaval az a “satani zsidok”-on korrepetalodott.
Lehet, hogy szimplan konzervativ az urge, es a mondjuk nem ert egyet azzal, hogy emberek elnek tolem 10km-re, akik nem tudnak enni, mert mi nem adunk nekik kajat. 50 eve.
Ha valaki zongoraval valtja meg a vilagot – lelke rajta. Csak csinalja, mert lassan kifutunk a tobbi otletbol.
Úgy gondolom, a Barenboimoktól maradt (legalább egyelőre) élhető ez a világ.
én úgy gondolom, hogy nem lehet tudni, mi lakik az emberben. majd az utókor eldönti…
2100 környékén már tudni fogjuk talán, hogy
- provokátor, (extraként megélhetési), vagy
- idealista, vagy
- bábu, vagy
- egyedi felfogású, nagy szabadságvággyal megáldott művész
volt.
nem?
A Mezzo tévén nemrég volt egy dokumentumfilm a West-Eastern Divan zenekarról. Rám nagy hatással volt. Mint a Kánon és ellenpont című könyv is, melyben Baremboim ezt mondja a zenekarral való munkájáról:
“Számomra az volt a rendkívüli, hogy milyen keveset tudtak a másikról. Az izraeli srácok elképzelni sem tudták, hogy vannak emberek Damaszkuszban, Ammanban és Kairóban, akik valóban tudnak hegedülni és brácsázni. És gondolom, az arab muzsikusok tudták, hogy van zenei élet Izraelben, de csak nagy általánosságban. Az egyik szír elmondta nekem, hogy egy izraeli két lábon járó fenyegetés az ő hazájára, az arab világra nézve. Ez a fiú egy izraeli csellistával került egy pult mögé. Ugyanazt a kottahangot próbálták megszólaltatni, ugyanazzal a dinamikával, ugyanazzal a vonásnemmel, ugyanazzal a hangszínnel, ugyanazzal a karakterrel. Együtt igyekeztek megcsinálni valamit, ami mindkettőjüknek fontos volt, amiért mindketten lelkesedtek. Nos, miután megszólalt az a hang, többé nem nézhettek ugyanúgy egymásra, mert közös élményben részesültek. És számomra ez volt ennek a találkozónak a lényege.(…) Meggyőződésem, ha a kultúra területén – az irodalomban, de még inkább a zenében, mert az nem nézeteket fejt ki – megkönnyítjük az ilyesfajta érintkezést, az csak segíti a népek egymáshoz közeledését, és ez minden.”
(Baremboim-Said: Kánon és ellenpont. Európa, 2004.)
Nekem sem tetszik Izrael politikája. Talán 2100-ban az Izreali-Palesztín Köztársaság kitünteti Barenboimot. Addig is béke, igazság, tolerancia!
szuperandris – hidd el, hogy Izraeli-Palesztin koztarsasag nem lesz soha. De ket szomszed elhet (ne) egymas melett anelkul, hogy a szemetet a masik kertjebe dobalja, vagy leszedi mas almajat.
Bennem továbbra is van némi szkepszis. Az érdek-konfliktusos részek megoldhatók így vagy úgy, előbb vagy utóbb. Viszont itt nem csak erről van szó, és nem tudom, hogy az alapvetően irracionális konfliktusok feloldhatók-e hagyományos konfliktus-kezelési technikákkal (mert a “csináljunk valamit közösen, hogy megértsük a másikat” mégiscsak erről szól).
“Nem tudok ennyi Wagnert hallgatni, mert késztetést érzek, hogy lerohanjam Lengyelországot.”
Woody Allen – Manhattan Murder Mystery
miklós, miklós… tőled a határozott és egyenes válaszokat szoktuk meg. miez a rengeteg kérdőjel??? :) s.k.
botrányosnak nem botrányos a videó, de azért elég meglepő irányokból tud trillázni