Néhány héttel említett írásom itteni megjelenését követően, kaptam azonban egy értesítést Lisa Katz levelezési listájáról, mely pironkodásra késztet, mert meghazudtolja a szuperlatívuszom. Meg is akartam írni, csak egy éhbérből és kvázi minimálbérből élő főiskolai oktató tengernyi elfoglaltsága miatt nem jutottam hozzá, de most, hogy otthon felejtettem azt a szöveget, melyet pedig már régen le kellett volna fordítanom, s így önnönmagamat tétlenségre kárhoztatván lóbálhatnám csápjaimat a Bécs felé száguldó EC presszókocsijában ásványvizet szopogatván, mégiscsak megírom. Bíz’ megírom én! Szóval kaptam a virtuális térből egy intést, miszerint bizonyos fokig tévedtem (hülye eufemizmusok: jelentem alásan, hamis állítás bűnébe estem). Az eset szimptomatikus lehet a középkori, tévesen ortodoxként elképzelt zsidóságra vonatkozólag. Ezért röviden megírnám.

1590 és 1670 között, tehát jóval a zsidó fölvilágosodás, a hászkálá (השכלה), és az újkor előtt élt az iraki Moszulban, tehát a keleti zsidók, s nem az európai, többségében askenáz zsidóság közt, egy Aszenat Bárzáni nevezetű zsidó asszony, akinek édesapja, Smuél Bárzáni híres, városról-városra vándorló rabbi volt, aki ahol csak tehette, jesivát alapított. Nem a kor Bacher Vilmosával, Zacharias Fra(e)nkelével, Abraham Geigerével van tehát dolgunk. Kurdisztánban olyan hírnévnek és autoritásnak örvendett, mint majd’ kétszáz évvel később a pozsonyi Chatam Szofér (modern és kevésbé modern, ill. pre- és posztmodern ortodox olvasóinkat most meg is kérnénk, személyes biztonságuk érdekében a rájuk váró igen magas gyorsulási együttható miatt csatolják be biztonsági öveiket).

Az apának, bármennyire is termékeny volt, úgy értjük, rabbinusi életműve, nem voltak fiai. Vagy ahogy egyik korhely író barátom mondta volt, “I-sten, ez a tréfás kedvű vén svihák” csak leány gyermekekkel áldotta meg. Az apa nem esett kétségbe. A Smá azon parancsolatát, miszerint kötelesek vagyunk I-sten igéire tanítani a gyermekeinket (szó szerint a fiainkat ולמדתם אתם את בניכם לדבר בם), kiterjesztette a lányaira. Főképpen Aszenatra. Smuél rabbi Mikrára, Misnára, Gemárára, majd későbbi háláchára (is) tanította a lányát. Jól jellemzi, hogy miként vélekedett lassanként tóratudóssá cseperedő lányának szellemi adottságairól, hogy egyik legnagyobb tudású tanítványához adja feleségül, ám (macsók, kövessétek a modern, a pre- valamint posztmodern ortodoxok példáját, s csatoljátok be biztonsági öveitek!) az ilyetén helyzetekben szokványos hagyományoknak megálljt parancsolva a házasságlevélben kiköti, lánya nem végezhet házi munkát: minden szabadidejét tóratanulásra kell hogy fordítsa. S lássatok csodát! A férj, maga is nagyra hivatott tóratudós, egy a család oltárán történő önfeláldozás hevületétől fűtött rebecent megszégyenítő önmérsékletet tanúsítva teljesíti is a házassági szerződés rá vonatkozó önkorlátozását (föladja azon jogát, hogy egy odaégett vagy el nem készült rántotta miatt elváljon a feleségétől, s — még belégondolni is minő borzadály — tán még mosogat és pelenkát is mos.)

Amikor apja meghal, a moszuli közösség nem emel kifogást az ellen, hogy a jesiva feje (ros jesivá) Aszenat legyen. Ekkorra ugyanis messze földön ő a legnagyobb tóratudós. Ő, az asszony, az anya, Smuél rabbi lánya. (Kíváncsi vagyok, Tfilát Smuél marad-e a címe ezek után az EMIH szidurjának…)

Ha hivatalos fölkenetés nélkül is esetleg (a fölkenésről, a szmicháról nem szól a fáma), de egyértelműen rabbii méltóságban és feladatkört teljesítve élte le életét Aszenat Bárzáni, Smuél rabbi lánya. Nem Regina Jonas volt tehát az első női rabbi. Aszenat Bárzáni lám megelőzte. (Mivel továbbra is fönnvagyok Lisa Katz levelezési listáján, nem merem leírni többé, hogy pl. A. Bárzáni lett volna az első női rabbi.)

Hogy mi ebből a tanulság? Hát ez: Csatoljuk be minél többen azt a sokat emlegetett biztonsági övet, és tanuljuk, tanulmányozzuk, majd cselekedjük is meg azt a zsidó vallási hagyományt, mely — lám — szerteívelő vonalvezetésével időről-időre újrarajzol mindennemű vonalasságot, legyen az ilyen olyan “ortodox”, pszeudoortodox, “neológ”, pszeudoneológ, “conservative” vagy “reform”!

Éljen a hagyomány, a hagyomány inkonvencionalitása!

Tudjuk, hogy a zsidó vallási mozgalmak válságban vannak. A tagszámuk az Egyesült Államokban például évrõl évre csökken. Az eddig áthatolhatatlannak tûnõ falak kezdenek átlátszóvá válni. A szigorúbb irányzatok (ortodox, konzervatív) követõi nem tudnak felérni a vallási törvények összes elvárásához. A liberálisabb (reform, liberális) irányzatok pedig minden harminc évben újraírják szinte a teljes ideológiai rendszerüket, a kornak és az igényeknek megfelelõen. Az ideológia, vagyis a politikai vallásosság (”irányzatosdi”) gerince véleményem szerint elvesztette hitelességét.

Mindezzel szemben a vallás a legszemélyesebb élményt kell, hogy nyújtsa. A közösséggel és az ürökkévalóval teremtünk kapcsolatot, ez nem megy másképp, mint teljes önátadással. Ha elbújunk egy gondolkodásmód mögé, akkor máris vesztettünk ezen intim kapcsolatok intenzitásából. ürthetõ, hogy sokan így nem elégedettek a helyzettel.

A fiatal amerikai vallásos gondolkozók nagy része már nem ideologizálja meg cselekedeteit. „Ez a szokásom és kész”. A közösségek kezdik meghatározni saját szokásaikat, irányításuk nem a nagytekintélyû rabbiktól és szervezetektõl függ. Az utóbbi idõben több olyan alulról szervezõdõ („grassroot”) amerikai és izraeli kis közösség alakult, akik tojnak az irányzatokra, a közöttük lévõ ideológiai harcra, és a folyamatosan „az én irányzatom abban különbözik…” hangoztatásába. Zsidók akarnak lenni, minden maszlag nélkül. Van két dolog, ami azért közös mindegyikben. A nõk a férfiakkal egyenrangú résztvevõi a rituáléknak, és az imarend teljesen hagyományos módon folyik.

Egy rabbiképzõ is alakult Bostonban, ami irányzattól független rabbikat képez. Így már megvan a veszélye az intézményesedésnek. A romantikus korszak végén rádöbbenhetünk, hogy ezek a kezdeményezések csupán egy újabb irányzat szárnybontakozásai.

Reméljük nem így lesz. Szeretném azt hinni, hogy az irányzat-nélküliség minden vallásos zsidóban megvan. Ha szembenéz önmagával, látja, hogy nem azonos irányzatával, közösségével, rabbijával, ideológiájával. Nem bújhat mögéjük. Csakis önmagát képviselheti, senki mást.

Psymon a progresszív irányzat rabbinövendéke.
Fotók: Laya Millman

Kapcsolódó:
Shul Shopper

Vajon miért?

Az iskola szellemisége számos tekintetben tényleg liberális. Vallási kérdésekben kiváltképpen laza, de másban is, tényleg. Mi okozhatja ezt a szigorúságot? Egy ortodox kile hasonló álláspontját tiszteletben lehet tartani, érthetõ és következetes. A Lauder álláspontja viszont legalábbis meglepõ. Mi teszi ezt a nõ-problémát teljesen érinthetetlenné tabuvá, miért vált épp ez a judaizmus fundamentumává? Miért elképzelhetetlen, örökre elképzelhetetlen, hogy valaha a Rabbiképzõ Intézet nõi rabbikat képezzen, mikor a neológiával állítólag rokon mozgalom rabbiképzésének ez már magától értetõdõ része? A választ aligha a vallásjogon belül találjuk meg, egészen máshol rejtõzik. Egyszerû, mély, sérthetetlen életformakonzervativizmus ez, a nõk helye a fakanál mellett van-duma következetes végigvitele. Ezen nem segít szekularizmus, vallástalanság, liberalizmus. Ez a sajátos és szívos irányzat a mi különbejáratú kis machortodoxiánk és a lauderes eset arra figyelmeztet, hogy még csak neológia sem kell hozzá.

- Nagy Levin

Így áll Regina Jonas szemérmes, óriási hollómadárhoz hasonlatosan az örökkévalóság és a konkrét történelmi idő szorításában, valamikor 1939. január elseje és 1943. november hatodika, tehát Berlinből történő elhurcolásának napja között. Sem Theresienstadtban, sem Auschwitzban sem készült róla több fölvétel. Egyáltalán, mintha valami precíz égi kéz, talán épp a sajátja, törölte volna el életének személyére vonatkozó nyomait. Alig tudhatni róla valamit.

Sziléziából bevándorolt, szegény, ortodox családba született 1902-ben. Még a bát micvá kort sem éri el, amikor beteges édesapját elviszi a tüdőbaj. Az ortodox apa harmadosztályú temetés kap, azt is hitelbe. Rabbi nem mond rá heszpedet, kántor nem énekel fölötte zsoltárt. A félárva lányt és bátyját édesanyja alkalmai munkákkal és asszonyi leleménnyel, de mindig az ortodox hitközség alamizsnáira szorulva neveli föl. Regina a Kaiserstrassén működő ortodox középfokú leányiskolába jár. Nem jeleskedik különösképpen a világi tárgyakból. Annál inkább érdekli a vallás. Osztálytársai azon sem csodálkoznak, amikor elárulja, belőle rabbi lesz. üsztönösen érzik, azt mondja, amit csontjaiba vájt a sors. Falja az ókori és középkori forrásokat. Az első világháború éveiben másik városnegyedbe költöznek. Új gyülekezetének (Rykestrasse) rabbijával, egy a berlini (modern) ortodox rabbiképzőt kijárt, majd a liberális (reform – neológ) rabbiképzőben, a híres Hochschule für die Wissenschaft des Judentums-on fölkent Max Weyllal tanul intenzíven. Már a Weissensee-i líceumban érettségizik épp tíz évvel a hitleri hatalomátvétel előtt. Egy évig tartó kiegészítő tanulmányok után őt és bátyját is tanárként alkalmazza a konzervatív (= neológ) Isidor Bleichrode rabbi, aki ez időtájt egyszersmind az Annenstrassén működő zsidó vallási középiskola rektora is. Bleichrode neológ ugyan, de egyszersmind nyitott is részben a reformzsidóság képviselői, részben a kor kihívásai iránt. Ő pl. az első, aki ifjúsági istentiszteleteket szervez. Az is elterjedt róla, hogy (reformzsidóknak) „nem tesz föl kellemetlen kérdéseket”. �? biztatja Reginát is, hogy végezze el a Hochschule für die Wissenschaft des Judentums-on a vallástanár szakot. Ekkor az egész, a mainál jóval nagyobb Németországban mindössze két zsidó fönntartású felsőfokú intézmény fogadott vallástanárnak nőket: A boroszlói Jüdisch-Theologisches Seminar, mely konzervatív (neológ) intézmény volt, és a berlini Hochschule für die Wissenschaft des Judentums, mely a konzervatív és a reform irányzatok számára képzett vallástanárokat és rabbikat.

Reginának olyan tanárai vannak, mint a legendás Leo Baeck és a szintén ismert talmudista, Eduard Baneth. Regina ekkor már nem annyira vallástanár, mint inkább rabbi akar lenni. Ezek azok az évek, amikor a reformzsidó világszövetség (WUPJ) berlini találkozója során (1928) először tartott német földön drósét nő (Lily Montagu), s ekkor kerülnek az első nők a berlini hitközségi elöljáróságokba is. Baneth kénytelen annyira komolyan venni Regina ambícióit, hogy megengedi, vallástanári diplomamunkáját szentelje annak a kérdésnek, megengedik-e a halachikus források nők rabbivá szentelését. A természetesen még mindig ortodox szemléletű Regina, aki szombaton a zsebkendőt karjára kötve hordozza, a legnagyobb műgonddal és lelkiismeretességgel végzi el e feladatot. Nem használ liberális, a hászkálá szelleméből fakadóan magától értődő érveket, végig konzisztensen, szárazon, ha így izgalmasabb: unalmasan, vallásjogilag konzisztens és immanens módon érvel. Szakdolgozata mindmáig az egyik legteljesebb munka ezen a téren. Baneth négyessel jutalmazta a 88. gépelt oldalnyi munkát, melynek végkövetkeztetése, hogy nincs akadálya nők rabbivá szentelésének. Regina Jonas tehát már a harmincas évek közepén eldöntötte azt a vitát, melyet a reform mozgalom majd csak a hatvanas évek végén, a konzervatív pedig a nyolcvanas évek elején fog megvívni. Még mielőtt azonban eltökélhetné magát, hogy másik két rabbikollégájával rabbivá szenteli-e Regina Jonast, a nagy mentor Baneth meghal. A legendás Leo Baeck pedig nem meri megtenni azt a lépést, mellyel amúgy egyetértene. Ehelyett (ekkor 1931-et írunk) engedélyezi, hogy Regina részt vehessen a rabbiszakot végző férfiak óráin. Baecknek ez a magatartása lehetőséget teremt arra, hogy Regina később, ha akad erre vállalkozó rabbi, ún. privát szmichát kaphasson. Ez abban különbözik a jesivákban és rabbiképzőkön elnyert szmichától, hogy nem intézményes tanulmányi időszakot zár le, hanem egy nagy tekintélyű rabbi, vagy rabbitanács vizsgáztat le egy erre alkalmasnak tűnő jelöltet, aki a több órán, néha napokon át tartó vizsga eredményes abszolválása után megkapja a fölszentelő áldást. Az ortodoxok elfogadják a privát szmichát (föltéve, hogy ortodox rabbik adják), a konzervatívok és a reformok viszont nem, mert attól tartanak, hogy így megkerülhetővé válnék a rabbinikus felsőoktatás intézményrendszere.

Regina számára a hánykolódás évei következnek. Vallástanárként dolgozik a hitleri hatalomátvételt követő egyre nehezebb és zavarosabb időkben. S mindeközben várja, reméli, hogy akad rabbi Németországban, aki rabbivá szenteli. 1935-ben végül Max Dienemann, a liberális rabbitanács egyik ügyvezetője vállalkozik a szóbeli vizsga megtartására. Karácsony másnapján Orách Chájim 87-106 és 151-154 súlyponttal került sor a vizsgára. Rá egy nappal új időszámítás kezdődik Izraelben: tévét elsején Dienemann kiállítja R. Jonas számára a rabbidiplomát. A világ első rabbinője – lelki értelemben – ezen a napon született. Kabalisták nyugodtan fölkaphatják a fejüket: e nap ros chodes.

A szmichá híre gyorsan terjed. A (németországi) neológia és a reform általában pozitívan reagál, Joseph Carlebach ortodox rabbi a Der Israelit-ben viszont nem rejti véka alá a rosszallását. Nem a vallásjog alapján érvel, hanem a szokásjog alapján.

Jonast hosszú belharcok árán az Oranienburger Strassén álló Neue Synagoge (Újzsinagóga) alkalmazza rabbiként. Ez a kor leghaladóbb zsidó közössége Berlinben. Az elöljáróság egyik tagja, Karl Botzen kiváltképpen sokat harcol Regina Jonas állásáért. (Az ő édesanyja operaénekes volt és szenvedélyes vitákat provokált arról, miért ne lehetnének nők kántorok.) Bájos Botzen ebből az időből származó levelezése. Kétfrontos harcot folytat ugyanis. A berlini hitközség vezetősége felé szenvedélyesen védi Jonast. A rabbinőnek pedig kérvényeket ír, hogy ne szüntesse meg a kile bevett szokásait, ne tiltsa be az orgonát stb. Merthogy az első „reform” rabbinő – lehet-e ennél valami természetesebb – bizony ortodox.

Prédikációi maradandó nyomot hagytak a hallgatóságban. Ebben az időben már a hitlerei fekete leple feszül a berlini közösség fölé. Jonas nem emigrál. Félti betegeskedő édesanyját, aggódik a rábízott lelkekért. Még Theresienstadtban is lelkek pásztora, személyes beszélgetésekben traumákat segít földolgozni, chanukaestélyeket szervez, a makkabeusokról tart szenvedélyes, tüzelő drósét. A gyerekekkel purimspielt szervez. A gázkamrába vezető úton is az, aminek született: rabbi.

————————————————————————————————————————-

Egykori zsinagógáját ma egy félig reform, félig konzervatív egalitárius minján lakja. Az ottani rabbi nem más, mint a rabbii tisztségbe hosszú küzdelmek után beiktatott, jeruzsálemben fölszentelt, az európai maszorti mozgalomban igencsak tevékeny, a hazai neológ rabbikar fiatal képviselőivel is kapcsolatot tartó, kezdeményező Gesa Ederberg. (Ne tévesszen meg senkit a magyarosan csengő név! Neki sincs Y-kromoszómája. Van viszont férje és két gyermeke.)

Regina Jonas vallási fölfogását tekintve sincs egyedül immár. Az ezredforduló táján ortodox rabbi privát szmichában részesítette Eveline Goodman-Thaut, aki éveken keresztül a jeruzsálemi szanhedrin egyik hivatalos (női) tanácsadója volt.

Természetesen hívná a rendõrséget, hogy bejelentse a terroristagyanús személyt. Esetleg zavartan félrenézne, és a következõ megállónál biztos ami biztos alapon leszállna?

Bomba? Szado-mazo kellék? Nem, mégis inkább bomba…?

Íme a rejtély megoldása.

A HáÁrec online angol kiadásában olvasható egy remek publicisztika, kicsit Kaminer stílusában, egy… zsinagógáról, hol máshol, mint mindenki (?) kedvenc bútoráruházában. Persze az ember hiszi is, nem is, de ezúttal úgy néz ki, tényleg igaz a hír. Sőt az éttermeiket is kikaserolták! Avi a sillypages.orgról képekkel is szolgál. Ahogy az ottaniak mondják, “rak báÁrec” – “csak Izraelben”.

Azért a magyar IKEA-látogatók se csüggedjenek, mert az áruház spéci svéd élelmiszerboltjában bizony hechserrel ellátott termékek is találhatók. (Az Örs vezér tériben biztos, de informátoraim szerint Budaörsön is.) Esetleg még a skandináv kóserlistákat is érdemes böngészni, de csak óvatosan, mert azt már Norvégiában tapasztaltam, hogy a norvég és az angol nyelvû verziók között bizonybizony különbségek vannak. Hátizé. Mindenesetre skajach IKEA, habár bevallom, a kóser svéd étterem inkább csigázza fel képzeletemet, mint a zsinagóga – az máshol is van (mondjuk ha ott dolgoznék, biztos más lenne a véleményem), de igazi svéd rakott lazac…?

Jicchák Kaduri rabbi, ZC”L, nemzedékének egyik legnagyobb kabbalistája, hátrahagyott egy halála után egy évvel felbontandó üzenetet, amibõl kiderül, mi a Messiás neve. Nos, az üzenetben egy paszuk szerepel, aminek a kezdõbetûit összeolvasva megkapjuk a megoldást: Jehosua.

Természetesen – ezt az Israel Today merõ véletlenségbõl nem említi – semmi nem tökéletes, mert Kaduri többé-kevésbé önjelölt szóvivõjét történetesen éppen Jehosuának hívják… úgy néz ki, még kell aludnunk egypárat.

(Emlékszünk még Kaduri állítólagos cunami-elõrejelzésére, és hogy kinek a nevéhez fûzõdött?)

A “tefillin barbie”-kat Jen Taylor Friedman, egy amerikában élõ nõi tóramásoló (!) készíti. (Elõzmények a judapesten itt)

Ezekben a tefillin barbie babákban az a csodálatos, hogy egy “asszimilációs-disszimilációs kör” bezárulását szimbolizálják. Az eredeti, elsõ Barbie Doll-t a zsidó származású Ruth Hander készítette Barbara nevû kislányának és az a “siksze” baba egyértelmûen az erõs asszimilációs vágy megnyilvánulása volt. Két generációval késõbb a zsidó és különösen a nõi zsidó aspirációk ismét radikálisan változnak.

The Times They Are A-Changin’

Ezzel a jelenséggel én is találkoztam Jeruzsálemben, egy enyhén pszichopata evangélikus hittérítõ személyében; évente átlagosan 100 ember kattan így be.