Ari Folman izraeli dokumentumfilm rendező, ismét komoly lépést tett a dokumentumfilmes dobogó teteje felé. Új filmje egy animációs dokumentumfilm: Waltz with Bashir. Idén Cannes-ban már vetítették a versenyfilmek között, de a premier csak június 5-én lesz Izraelben. Szerintem elképesztően jó film lehet, bár csak a trailert láttam.

Folman már több sikeres dokumentumfilmet készített, 1991-ben, a “Comfortably Numb” című vizsgafilmjét az első Öböl-háború idején Tel Avivban túlélni próbáló ismerőseiről forgatta, ami komoly filmes díjakat kapott Izraelben. Néhány sikeres TV dráma után kötött ki az animációnál. ” The Material that Love is made of” című film sorozatában kezdett alkalmazni kezdőképsorokként animációt. Ez olyan jól sikerült, hogy elhatározta, következő filmjét animációban készíti el.

Egyébként az animációs dokumentumfilm Magyarországon a 70-es években már olyan sikeres volt, hogy a televízió “A Hét” című műsora rendszeresen adott közre szocio animációkat, vagyis adott témában meginterjúvolták az utca emberét, és azt átrajzolva, a lényeges karakter elemeket erősebben tudták kommunikálni. Ennek volt nagymestere Kovásznai György, akinek két híres animációs dokumentumfilmje a Habfürdő (1979) és a Riportré (1982).

Persze ahogy a technológia fejlődik az animációs műfaj is változik. Így Folman új animált filmje – amit először videóra forgatott – teljesen filmszerű, tehát a kameramozgás, a tempó, a vágások pontosan úgy működnek mint egy film esetében. Ami az animáció különlegessége: hogy a fiktív részeket, a belső képzelődéseket ugyanolyan minőségben hozza, mint a “valóságban” felvett képsorokat. Ezért nagyon jó választás a “Waltz with Bashir” animációs technikája, hiszen a film az emlékezésről szól, arról, hogy egy kontrollált polgári életet élő középkorú izraeli férfi rájön, hogy 25 évvel korábbi katonaságbeli emlékeit teljesen kizárta az aktív memóriájából, nem emlékszik a háborús borzalmakra. Az eltemetett emlékek birodalmába pedig belül vezet az út, és ezt a belső utat zseniálisan adja vissza az animáció. Ari Folman tehát elhatározza, hogy felkeresi régi bajtársait, akikkel az 1982-es libanoni háborúban harcolt és meginterjúvolja őket. Meg kell találnia az elfelejtett igazságot önmagáról. Meg kell fejtenie az emlékezetében felbukkanó démoni, szürreális élményeket. Az interjúk során pedig egy alapos körképet kapunk a mai 40 év körüli izraeli férfiak háborúhoz fűződő viszonyáról.

Folman szülei megjárták Auschwitzot, és ez meghatározza alkotói figyelmét. Egy nyilatkozata szerint ez vezette, hogy megcsinálja ezt a fimjét. “Képtelen vagy figyelmen kívül hagyni, hogy honnan jössz, ha Holocaust túlélők a szüleid, ez benne van a génjeidben. Bizonyos értelemben ez az egész életedet befolyásolja. Ez egy mély történet. Az egész létezésed a túlélésről szól. Ez benne van ebben a filmben.” Fiatalabb korában megpróbált elmenekülni e nehéz örökség elől. “Most már belátom, hogy bármilyen mészárlás, akár Bosznia vagy Irak, az nem csupán mészárlás, hanem olyasmiről szól, ami mindig is benned volt.”

Két témában megkerülhetetlen a neve: ha minden idők legjobb sakkjátékosairól, vagy ha öngyűlölő zsidókról beszélünk.

’43-ban született zsidó anyától. Apja hivatalosan anyja első férje, egy német biofizikus, de sokak szerint egy másik fizikus, a magyar zsidó Neményi Pál a valódi apa.

Rengeteg kisebb-nagyobb sakksiker után az igazi áttörést 1972-ben érte el, amikor legyőzte az addig veretlen Borisz Szpaszkijt a döntőben, és ezzel sakkvilágbajnok lett. Mindmáig ő az egyetlen amerikai születésű versenyző, akinek ez sikerült. A hidegháború logikája szerint a hagyományosan orosz sakkelit legyőzéséért – a világbajnoki címen túl – azonnali hírnév és népszerűség járt.

1992-ben hatalmas médiaérdeklődés mellett újrajátszották a döntőt Szpaszkijjal Belgrádban. ’72-ben az „évszázad sakkpartijáról” beszéltek, most Fischer az „évszázad visszavágóját” nyerte meg.

Ugyanakkor ezzel elveszítette a jogot arra, hogy visszatérjen az Egyesült Államokba. A belgrádi pénzdíjas meccsen való amerikai részvétel ellentétben állt a háborús Jugoszlávia elleni gazdasági szankciókkal. Erről előre figyelmeztették Fischert, aki a hivatalos papírra szó szerint köpött.

Ezután egy darabig Magyarországon élt – és sakkmeccseket elemzett Polgár Zsuzsával –, aztán Japánban, végül Izlandon kapott letelepedési engedélyt.

De a média figyelmét más lépéseivel is sikerült felkeltenie.

A ’60-as évektől kezdve egyre gyakrabban adott hangot antiszemita nézeteinek. Szerinte Amerika egy „mocskos, kampós-orrú, metélt zsidó szemétládák irányította vicc”. Világméretű zsidó összeesküvésről beszélt, és tagadta a holokausztot.

Fő feladatának nevezte a zsidók bűnös, gyilkos természetének leleplezését.

Még 1984-ben levélben kérte az Encyclopedia Judaica szerkesztőit, hogy húzzák ki kiadványukból a nevét, mert ő nem zsidó, és soha nem is volt az.

1999-ben egy magyar rádióállomásnak adott telefoninterjújában kifejtette, hogy ő is a zsidó összeesküvés áldozata, mert az nem csak Amerika kormányát irányítja, hanem főbérlőjét is, aki Fischer tartozásáért cserébe eladogatott párat a raktárában tárolt holmijai közül (melyek egy része később az e-bay-en tűnt fel).

2007-ben súlyos paranoiával a rejkjaviki kórházba került.

2008. január 17-én meghalt.

A népi bölcsesség szerint halottakról jót, vagy semmit.

Nyugodjék békében Bobby Fischer, a sakklegenda!

Találkozó délelõtt 11-kor a Margitszigeten, a bejáró utáni “körforgalomnál” (ahol a furcsa szobor van).
�?tvonal: megyünk egy kört bemelegítésnek a Margitszigeten, aztán át a budai rakpartra, ott elgurulunk egészen a Szabadság hídig. A híd most gyalogoshíd, így át kell tolnunk a szamarakat. A pesti oldalon pedig a kertek alatt valahogy elevickélünk az Eckermannig (Ráday u. 58.) Robi nagyon szeretett kávézni (még ezt is elvégezte) és az eredeti Eckermann volt a kedvenc helye az Andrássy úton. Fogyasszunk el együtt egy kávét az emlékére! Aki nem bringás, az rögtön az Eckermannba mehet – mi szerintem f1 körül fogunk odaérni. (Foglaljatok helyeket nekünk.)

A legrégebbi barátom volt: elõször 1982-ben találkoztunk a Mókus utcai ének-zenei általános iskola elsõ osztályában. Ások voltunk. Egyike volt a három srácnak, aki szimpatikus volt nekem az osztályból (amúgy inkább lányokkal barátkoztam). 9-10 évesek lehettünk, amikor kiderült, hogy mi ráadásul másodfokú unokatestvérek is vagyunk. Aztán én Amerikába mentem, õ maradt és mire visszajöttem Budapestre, eddigra épp véget értek az általános iskolás évek. Shadowrider az akkor induló AKG-ba ment, én pedig nem voltam meglepõdve, hogy az ország egyik legkreatívabb iskolájába vették fel, ahol rengeteg volt a hozzá hasonlóan tehetséges ember. Legközelebb 10 évvel késõbb, 2000-ben találkoztunk egy osztálytalálkozó alkalmával. üsszebarátkoztunk, és ez már igazi felnõttkori barátság volt. Lelkesen, szenvedélyesen, szilikonvölgyi legendák bõvületében órákat tudtunk beszélgetni a dotkom forradalomról, az internet éra csodálatos implikációiról: közben súlyokat emelgettünk és szaunáztunk. Álmainkat tettekre is váltottuk és közös céget alapítottunk: sikeres internetes jelenléteket akartunk kreálni startup cégeknek és jófej nonprofitoknak (az elképzeléseink aztán nem váltak be, a dotkom lufi kipukkadt, mi meg hamarosan diplomákat szereztünk és inkább a saját szakmáink kötöttek le).

Shadowrider miatt lettem figyelmes a blogokra is: õ már 2003-ban blogot írt és jól ismerte az akkor épp elsõvirágzását élõ hazai szcénát. �? segített 2004-ben blogszolgáltatót találni, elindítani az elsõ blogger projektemet. A judapestet. üs persze, hogy õ lett a JP második szerzõje. Elsõ bejegyzésében a Nyugati téri hanukázást ajánlotta – miközben õ épp egy autista és sérült gyerekekkel foglalkozó alapítvány munkáját segítette.

Shadowrider ugyanis igazi altruista volt: képes volt másokra figyelni és saját magából adni mások segítésére. Volt, hogy engem is órákig hallgatott egy szerelmi csalódásom után. ünzõ voltam, õ pedig mégis megértõ és türelmes. De sokaknak segített. ünkéntesként dolgozott bajban lévõ kamaszokkal és beteg emberekkel is. Miközben õ is nagyon beteg volt – hosszú évek óta. ünkéntesen segítette a Critical Mass rendezvényeket és a Városi Biciklizó Egyesületet is – már akkor, amikor ez nem volt még feltétlenül trendi.

Shadowrider szerette a biciklizést, szerette a blogokat, szerette a harcosok klubját, szerette a macintosh-t, szerette a cyberkultúrát, szerette a gitárt, szerette Izraelt, szerette a gyerekeket, szerette a humort, szerette a tökéletes eszpresszót és szerette a szellem embereit. Nem szerette a képmutatást, nem szerette a felszínességet és nem szerette a nagybetüket. csak kisbetükkel írt.

üvek óta, nagyon hosszú évek óta szenvedett egy alattomos betegségtõl. üveken keresztül méltósággal, bölcsességgel, sõt humorral kezelte ezt a méltatlan állapotot. Volt ereje újra és újrakezdeni dolgokat – mert a betegség sunyi módon többször is teljesen lenullázott mindent, amit felépített.

Nem mertem soha a halálról beszélni. Ez a legnagyobb tabu és én nem mertem áttörni.

Az utolsó egy-két évben fogyóban volt már az ereje: egyre inkább befelé fordult, sokszor morózus volt, felszámolt dolgokat és leszámolt másokkal, kapcsolataiból is csak a legõszintébbeket tartotta meg. Talán csak azt, ami Istennel volt. Amiben azt hiszem nem hitt egyébként. De az is lehet, hogy igen.

Shadowrider most már végérvényesen shadow rider. Shadowrider Lévai Róbert.

Oseh shalom bimromav, hu ya’aseh shalom aleinu v’al kol-yisrael, v’imru: amen.
Aki békét szerez a magasságban, �? teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen.