Való igaz, szép számmal ugrándoztak a csokoládényulak a fűben, a hőség is később köszöntött ránk, de valami elmaradt: hagyományosan májusra szokás időzíteni az Izraeli Filmtavaszt a Filmintézet és a nagykövetség szervezésében. Ilyenkor egy hétig napi két vetítést láthatunk az “bájosan meghitt” Örökmozgó moziban egy csomó nyugdíjas nénivel és bácsival egyetemben, akik néha hangosan kiabálnak, hogy “nem hallom, nem hallom”, jelesül a szinkrontolmács hangját.
Idén azonban a kulturális attasé leépítésével párhuzamosan Izrael Állam Nagykövetsége valamiért kivette Surányi Vera kezéből a szervezést, és az eddig izgalmas, valóban friss filmtermést felvonultató program helyére tervezte azt, ami csütörtökön este vette kezdetét.

Illusztris társaság verődött össze a Hollán Ernő utcai Odeon Lloyd moziban a zártkörű vetítést megtekintendő. Valamiért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy pont ide szervezni az Izraeli Filmhetet nagyon rossz áthallásokkal bír, még ha csupán meggondolatlanság, vagy joviális asszociáció (tudják, az Újlipótvárosban, nna, tudják) eredménye is. Tehát felvonult itt mindenki, dr. Feldmájer és Zoltai Gusztáv kissé komikus hatást keltő párosa, Bogyay Katalin kulturális szakállamtitkár, Aliza Bin-Noun nagykövet asszony, Groó Diana filmrendező, éppen csak Gerendás Pétert nem láttam feltűnni.
Adódott egy kellemes villányi Portugieser is, valamint az ilyenkor szokásos falatkák és szörpök – nem tudom elhallgatni, hogy ilyenkor kardinális kérdésnek érzem a sajtos pogácsák minőségét, és ez erőn és átlagon felüli volt a szép októberi estén.

Aztán bele is vágtunk ebbe az egész filmhetezésbe, mégpedig A zenekar látogatása (Bikur Ha-Tizmoret, r. Eran Kolirin) című mozival. Ez a tavalyi film jókora port vert fel, ugyanis miután besöpört egy sereg díjat, a legjobb külföldi kategóriában nem engedték az Oscarért indulni (ehelyett nevezték aztán a Beaufort-t), de itt nem a koprodukciós partnerek szerepvállalásának mértékével volt a probléma (Mint Ang Lee Se, jie c. filmje kapcsán), hanem a nyelvvel. Itt kérem, vicces akcentussal angoul beszélnek. Ugyanis a töketlen, de nagyon büszke alexandriai rendőrzenekar Petah Tikva helyet Beit Ha-Tikvában köt ki, és amíg a sok ódzkodás után értesített nagykövetség megmenti őket, kénytelenek ebben az I-ten háta megetti városkában rostokolni. Manifeszt az izraeli vendégszeretet, ugyanis a vendéglősnő és pajtásai befogadják egy éjszakára a zenészeket s ebből számos romkom (értsd: romantikus-komikus) szituáció bontakozik. Az eleinte botladozó ritmusúnak tetsző, ám példásan magára találó film archetipikusan abszurd helyzeteket rak fel, valamint dúskál a parádés színészi alakításokban: a Beit Lessin társulatát erősítő Sasson Gabai, a filmen kiváló, érzéki Ronit Elkabetz, a Hany Abu-Assad Rana’s Wedding című mozijából ismerős Khalifa Natour, és egy apró, de tündöklő mellékszerepben a Habima színésznője, Rinat Matatov külön elismerést érdemelnek.

A továbbiakban műsoron lesz a már emlíett Beaufort (program alant), és néhány Magyarországon már ilyen-olyan formában vetíett film. Egy kissé szottyadt áru. Avagy ennyire nem történt semmi az izraeli filmgyártásban 2008-ban? Mindenképpen érdemes lett volna a televízióban őrületes sikerrel vetíett In Treatment néhány epizódját elhozni, esetleg két év után újabb főiskolás showreellel, néhány dokumentumfilmmel kedveskedni a nézőknek. Esetleg a Waltz with Bashir premier előtti exkluzív vetítését is megreszkírozhatta volna a követség, igazán nem dobálták volna be az őrjöngő filmrajongók kővel az ablakokat. Számomra érthetetlen, hogy miért kell újra és újra felvenni a programra a Sallah Shabatit (oké, Kishon meg Topol, de hát mégis…), vagy az 1992-es Agfa szerint a világot éppen most bemutatni (a főszerepben Gila Almagor, akinek one-man-showját, az Aviya nyarát már ismerheti a magyar néző is, a regényt azonban nem adták ki).

Nagyon nagy szeretettel ajánlom azonban A világ végén balra! című opuszt, ez egy igazán mívesen megcsinált lányka-film, lágyan olvadó nosztalgiával és remek operatőri munkával. Érdeklődésre tarthat még számot a Titkok is, és aki a fennebbieket még nem látta, szenteljen most egy kis időt az izraeli filmnek. Még akkor is, ha a filmhét szavatossága kissé kétséges.

Október 31. péntek

15.00 – Szallah Sabati
19.00 – A zenekar látogatása / Bikur Hatizmoret
20.45 – A világ végén balra! / Szof Haolam Szmola

November 1. szombat

11.00 – Beaufort
13.30 – Buborék / HaBua
19.00 – Vízen járni / Lalechet al hamajim
21.00 – Titkok / HaSzodot

November 2. vasárnap

11.00 – Titkok / HaSodot
13.30 – A zenekar látogatása / Bikur Hatizmoret
17.00 – Medúzák / Meduzot
19.00 – Free Zone – Szabad övezet / Eizor Chofsi
20.45 – Beaufort

November 3. hétfő

15.00 – Őrült föld / Adama Mesugat
19.00 – Szallah Sabati
21.00 – Buborék / HaBua

November 4. kedd

15.00 – Vízen járni / Lalechet al hamajim
17.00 – Free Zone – Szabad övezet / Eizor Chofsi
18.30 – Élj és boldogulj / Va, vis et deviens
21.00 – Őrült föld / Adama Mesugat

November 5. szerda

15.00 – A világ végén balra! / Szof Haolam Szmola
17.00 – Agfa szerint a világ / Chajim alpi Agfa
19.00 – Bonjour Monsieur Shlomi / HaKochavim sel Slomi
20.45 – Medúzák / Meduzot

Kapcsolódik:

10. Izraeli Filmtavasz
Waltz With Bashir
Medúzák
izraeli filmtavasz budapesten
Traumák&tragédiák

A balos politikai kommunikátorok Orbán két kijelentésén rugózva próbálnak “tematizálni”: (1) Viktorviktor szerint a tutibiztos győzelmüket követő két évben “nem hagyományos kormányzás” lesz és „sokaknak sok minden fog fájni”. (Csak zárójelben: ez nem jelentene változást a második Gyurcsány-kormány tevékenységéhez képest.)

(2) Leállítja az állami nagyberuházásokat, konkrétan is említve a 4-es metró és az autópálya-építések kifizetéseinek befagyasztását.

Önmagában gyönyörű, ahogy politikai közösségünk a politikai elit kiszivárogtatott szövegeiből és folyosói pletykákból próbál tájékozódni, mint Kádár alatt, de ami miatt ez a téma felkerül a JP-re, az Orbán egy harmadik kijelentése:

(3) “Orbán kitért a Magyar Gárdára is. Azt mondta, ha kormányra kerül, úgy fog tenni, mint Horthy a nyilasokkal: kioszt nekik két pofont, és hazazavarja őket.”

Hmm.

Két pofon

Ami biztos: március 20-án egy lány a Hollán Ernõ utcában a Hungarica nevû nemzeti rockot játszó csapat koncertjére akart jegyet venni.

Innentõl két verzió van. A jegyirodások elmondása szerint a vevõ “fútta taknyát a vízbe”, a vevõ emlékei szerint azonban “itt inzultálják a magyarokat!”, és ezzel a verzióval rohant is egy kört a medence körül.

Hogy mi történt valójában, melyik verzió áll közelebb a valósághoz, azt már sosem fogjuk megtudni. Más sem, de vannak, akiknek erre sem szükségük, sem igényük nincsen: beindult az ilyenkor szokásos zsidózó-cigányozó turbulencia, felkutatták a jegyirodásokat képpel, elérhetõségekkel, majd a tulaj és az alkalmazottak sorra kapták a fenyegetõ üzeneteket.

A következõ biztos pont, hogy április elsõ éjszakáján Molotov-koktélokat hajítottak a jegyirodára. Az iroda kiégett, a támadást a Magyarok Nyilai nevû fantomszervezet vállalta magára.

(A magyar radikalizmus Paris Hiltonja még egy post-erõdemonstrációt villant a médiaérdeklõdés reményében: bántották a hugit, hozza a pereputtyot.)

Ennyi a sztori. Eddig.

—

A bolti afférról persze mindenkinek lehetnek sejtései. Nekem is vannak. �?gy képzelem, hogy a jelenlegi – évek óta tartó, és már kik*rt fárasztó – felfokozott, frusztrált és feszült (fff!) légkörben – amelyben hétköznapi közlekedéseinkben idõnként sokunk túl gyanakvó: hajlamosak vagyunk apró jelekbõl messzemenõ következtetéseket levonni másokról -, paranoidan reagált egymásra eladó és vevõ. Egymást “ellenségként” azonosították, és ennek megfelelõen alakították a helyzetet.

Sok történés jár erre a kaptafára. Ami új elem, az a bosszú (ami ráadásul messze aránytalan is).

Mielõtt bárki a Kristályéjszakára asszociálna, szögezzük le, hogy a jegyirodát nem nagy tömegbázisú, államilag támogatott hadjárat borította lángba, hanem néhány agresszív faszkalap.

Mindezzel együtt szimptomatikus lesz a társadalmi válasz, vagy ami valószínûbb, annak satnyasága. Budapest nem Prága.

Az igazi kérdés, hogy leragadunk-e a szokásos forgatókönyvnél, azaz a “ballib” “elit” háborog és aláír, a “nemz.ker.jobb” “elit” meg duplafenekû nyilatkozatban ítéli el egy kalap alatt a tetteseket és az aláírókat, vagy felébredünk végre provinciális kis rémálmunkból?

Már rég nem vagyok optimista. Csak pozitív meglepetés érhet.

A Népszabadság cikke alapján írt index beszámoló szerint “a KDNP-s izraelita mûhely megalakításában állítólag tucatnyi zsidó közéleti személyiség közremûködik. Az alapítók között lesz Weisz Péter, a Magyar-Izraeli Baráti Társaság alelnöke, Halmos Sándor, az Országos Rabbiképzõ Zsidó Egyetem docense (korábban többek által élesen bírált, késõbb menesztett debreceni hitközségi vezetõk) és Haraszti György, a rabbiképzõ professzora is.”

Bevallom, engem nem ráz meg túlságosan a dolog, de egyrészt Shadai megkért, hogy lehetõség szerint postoljak, amíg nincs itthon, másrészt nem viselném jó szívvel, ha a JP olvasóközönsége kimaradna a craze-bõl. Drukkoljunk, hogy Izrael nyerjen pár új igaz barátot a hazai fundamentális Jézus-hitû poolból, és hogy a mûhely találjon tagjai közé egy Schwartz nénit is.

Ha nem is napi szinten, de úgy havonta egypár alkalommal bizony nekem is eszembe jut Mick Jones-ék fenti kérdése. Menni vagy maradni? Itt maradni Magyarisztánban vagy menni Nyugat (vagy akár Kelet)? Az elmúlt években több barátom is elment külföldre, nem is kevesen, köztük amúgy jópár JP olvasó is (szevasztok). Legalább ennyien fontolgatják a lépést, fantáziálgatnak róla. “Mindenkinek szüksége van egy lelépési fantáziára” – mondta egyszer valaki, akinek most nem emlékszem a nevére, de a mondás megmaradt bennem. A kérdés tehát igencsak aktuális és szerteágazó kínzó alkérdéseket vet fel, olyannyira, hogy a legjobb talán egy “menni_vagy_maradni” közösségi blog indítása lenne. Vitaindítónak összefoglalom én is a saját pro és kontra érveimet.

Should I Go? Érvek az Exodus mellett.

Életminőség-krízis van: nekem úgy tűnik, hogy az emberek látványosan nagy része látványosan szarul érzi magát itthon. Azt érzékelem, hogy a társadalomnak egy *kritikus tömege* nem érzi magát egyszerûen vidámnak és jókedvűnek. Nyugodtnak és ellazultnak. Akítvnak és élénknek, frissnek és kipihentnek. Emberek arcára nézek a boltban, a buszon, a metrón, az utcán, a tévében és azt látom, hogy a legtöbben korántsem érzik úgy, hogy az élet napjai tele lennének érdekes dolgokkal. Hanem. Depresszió van, stressz, stresszelés és stresszeltetés van. Tanult tehetetlenség van: már 20-30 éves korukra sokaknál kialakul a kontrollvesztés élménye, helyzetüket reménytelennek érzik, a rossz dolgokat elkerülhetetlennek. Tehetetlenségbe süppedés van.

Társadalmi anómia van: nagyfokú és általános értékvesztés állapota van ma Magyarországon – a társadalmi normák megroggyantak. Ez a normanélküliség mindenhol ott van, *látszik*: a mindennapos és már triviálisnak tekintett korrupcióban, a mutyizásokban, az utcán eldobált szemetekben, a hanyagul kezelt köztulajdonokban, a következmény nélküli cselekedetekben, a szervízkultúrában (ami nincs), a közintézményekben és a magánintézményekben. Ott van ez a normanélküliség, amikor bejön a “festőbrigád” a lakásomba és elpöcköli a csikkeit a padlómon és ott van, amikor a 25.000 forintos órabérért dolgozó magándoktor megvárakoztat 25 percet a magánrendelõjében. Ott van a trendi étteremben, ahol tesco-mozzarellát hoznak bivalymozarella helyett a salátámra és ott van az egyetemi szemináriumokon, ahol a professzor rágyújt a tanteremben. Ott van az önkormányzati alkalmazottnál, aki engedélyt ad ki Unesco-világörökség területen álló házak bontására és ott van az értelmiséginél, aki buzizik és cigányozik és kurvára meg van elégedve magával.

A korrupció olyan méreteket ölt ma Magyarországon, ami már debilizáló: a korrupció (latin: corrumpere, jelentése: eltör) tényleg eltör és megtör. Megtöri a törvényes rendet, megtöri a morális normákat. Megtöri az emberi személyiséget, mert hazugságra, színlelésre, rejtõzködésre és kettõs mércék szerinti életre kényszeríti. Cinizmusra, cinkosságra késztet tízezreket, százezreket: cinikus és cinkos társadalom vagyunk. De a korrupció megtöri, szétzilálja a közösségeket is, mert eltorzítja a közösségi együttélés szabályrendszereit, gyengíti az emberek törvénytiszteletét és társadalmi felelősségérzetét, aláássa az emberek hitét a társadalmi igazságosságban és aláássa az emberek hitét az adott társadalmi rendben és az ország vezetõiben.

Nem működik a piac, a piacgazdaság: részben a korrupció, részben a politikai debilizmus miatt 20 évvel a rendszerváltás után nincs bizalom a kapitalizmus iránt. A korrupció és a mai magyar politika csökkenti az emberek egymás iránti bizalmát, szolidaritását és eltorzítja a piac, és általában a gazdaság mûködését, aláássa a versenyszellemet, csökkenti a teljesítményeket.

A politika a morális lezüllés, a frusztrációipar csúcsa: sem a helyi, sem az országos politika nem képes problémákat hatékonyan megoldani, nemhogy jövõképet és inspirációt nyújtani.

Ahogy sokan már megjegyezték ezt előttem: a mai Magyarország talán a “legindividualistább” ország a világon. Az emberek első reakciója: “Ez jár nekem.” “Ezt megengedhetem magamnak, mert…”. Antiszociális társadalom vagyunk, ahol a közösségi együttélés legalapvetõbb szabályai (ld: kutyaszar) sincsenek tiszteletben tartva. Feltehetõen a többség már nem is ismeri ezek a szabályokat.

Hiányoznak azok a közösségek, azok a társadalmi rétegek és csoportok, amelyek a normákat fenn tudnák tartani. üs akkor essen itt szó végül a zsidó közösségekrõl is: a mai magyar zsidó “közösséget” egy ízig-vérig antidemokratikus szervezõdés uralja, amely közel teljes szellemi és morális megsemmisülést hagy csak maga után (bár még nem távozott). A pusztítás évtizedek óta zajlik, az eredmény látványos: pár ezer zsidó maradt csak “radaron” a százezerbõl. A többiek nem kérnek ebbõl, nem vállalnak közösséget, nincsenek. Van pár szabadcsapat, néhány szabad ember akik változtatni szeretnének ezen, akiknek már más a habitusuk, de õket az 50-es évek szellemében árulóknak bélyegzi a hivatalos mai magyar zsidó politika. Arra vagyuk tehát kárhoztatva, hogy struccpolitikát folyatatva úgy tegyünk, mintha máshol lennénk: kis szigeteket, elefentcsont-tornyokat kell létrehoznunk.

Should I Stay? Érvek az ittmaradás mellett

Nekem nem térkép e táj elv: itt születtem, magyar az anyanyelvem, itt van fizikailag, kulturálisan és szociálisan is a legtöbb referenciapontom. Ebben a koordinátarendszerben ismerem ki magamat talán a legjobban. Itt van a családom, a barátaim, a netwörköm legalább 80%-a, mind személyes, mind szakmai szinten. Külföldön a maradék 20%-ra kellene építenem: nem csekély veszteség.

Itt élned_s_halnod_kell elv: morális imperatívusz az itthon maradás. Az értelmiség, az “elit” ne vonuljon ki: legalább ez a réteg ne csak az “ént” nézze, hanem a “közösséget” is. Feladatunk, méghozzá morális feladatunk itt maradni, hatni és alkotni, változtatni.

Majd_csak_jobb_lesz elv: sõt, már most is látszódik a pozitív változás. Vannak végre jó éttermek, jó borok, vannak jófej helyek és jófej közösségek is. Pl. ez is itten.

Most akkor menjünk vagy maradjunk? Érdemes itthon maradni vagy érdemes még időben külföldre költözni?

Klikk!

Vajon miért?

Az iskola szellemisége számos tekintetben tényleg liberális. Vallási kérdésekben kiváltképpen laza, de másban is, tényleg. Mi okozhatja ezt a szigorúságot? Egy ortodox kile hasonló álláspontját tiszteletben lehet tartani, érthetõ és következetes. A Lauder álláspontja viszont legalábbis meglepõ. Mi teszi ezt a nõ-problémát teljesen érinthetetlenné tabuvá, miért vált épp ez a judaizmus fundamentumává? Miért elképzelhetetlen, örökre elképzelhetetlen, hogy valaha a Rabbiképzõ Intézet nõi rabbikat képezzen, mikor a neológiával állítólag rokon mozgalom rabbiképzésének ez már magától értetõdõ része? A választ aligha a vallásjogon belül találjuk meg, egészen máshol rejtõzik. Egyszerû, mély, sérthetetlen életformakonzervativizmus ez, a nõk helye a fakanál mellett van-duma következetes végigvitele. Ezen nem segít szekularizmus, vallástalanság, liberalizmus. Ez a sajátos és szívos irányzat a mi különbejáratú kis machortodoxiánk és a lauderes eset arra figyelmeztet, hogy még csak neológia sem kell hozzá.

- Nagy Levin

A JP már most Boldog Pogány �?j üvet Kíván (BP�?üK) mindenkinek.
A fenti képre pedig csak akkor kattintsanak, ha be van kapcsolva a hang.

Ennek alefje és tavja a rendszerváltás után alapult, mégis inkább az ’50-es évek vezetési gyakorlatát folytató MAZSIHISZ. Eredményekrõl keveset, diktatórikus vezetõi módszerekrõl, és komoly síbolásokról annál többet lehet hallani. A MAZSIHISZ elérte azt, hogy miközben a hazai zsidók (vallásosak és szekulárisak) leginkább ellenszenvvel vagy közönnyel figyelik a mûködését, õ számít “A Magyar Zsidószervezetnek”, és évi 3 milliárd forinttal gazdálkodhat. Sokan függenek tõle, de õ csak magától, vagyis szinte teljhatalmú vezetõjétõl függ.

Ehhez képest (az antiszemiták kontextusán túl, amit meghagyunk az antiszemitáknak) milyen ügyek kapcsán találkozunk a MAZSIHISZ nevével? Antiszemita aktusok elítélése, egyoldalú politikai nyilatkozatok, panamák, soá biznisz és választási botrányok. Ebbõl állna a zsidó érdekképviselet?

Nem akar valaki 3 milliárd forint, vagy akár csak 1.5 felett rendelkezni, de cserébe értelmes tevékenységet folytatatva 60 éves tetszhalott állapotából felkelteni a hazai zsidó életet?

—
Korábban a Mazsihiszrõl:
Sírnivaló 1% reklám

Csak azt nem értjük, miért nem sikerül Budapesten egy jó kis éttermet csinálni, finom hagyományos zsidó receptek alapján és igényes új/kortárs minõségben. Aki hallott ilyenrõl, adjon tippet, hol érdemes ilyet keresni…