Finnországban az antiszemitizmusnak nem voltak különösebben komoly hagyományai,

a XIX. század második fele előtt. Finnország 1809-ig a Svéd Királyság része volt, és a svédek a zsidók letelepedését csak néhány városban engedélyezték, ezek közül egyik sem volt finn területen. Ezután a terület önálló nagyhercegségként Oroszországhoz került, de a svéd játékszabályok fenntartásával, így a zsidók továbbra sem voltak kívánatosak (persze nem tudom, a zsidók maguk mennyire kívántak volna pont Finnországban letelepedni).

Az első zsidók az orosz hadsereg katonáiként érkeztel a század közepén. A katonai hatóságok 1858-tól engedélyezték a leszerelt zsidó katonák, később számára az “ideiglenes” finnországi tartózkodást – hozzátenném, az orosz és a szovjet történelem során előfordult néhányszor, hogy a zsidók számára “felajánlották”, illetve “lehetővé tették” a letelepedést a birodalom finoman fogalmazva kevéssé központi fontosságú részein. A letelepedés persze a finn esetben erős túlzás, ideiglenes, legfeljebb 6 hónapra és kijelölt városokra szóló, folyamatosan meghosszabbított és ellenőrzött engedélyekről volt szó, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a használtruha-biznisznél komolyabb üzletbe nem foghattak.

A megkülönböztetés megszűntét végül a finn függetlenség hozta el, 1917-től a zsidók állampolgárságot kaphattak, a nem finn állampolgárságú zsidókat pedig egyformán kezelték a többi külföldivel. Ennek, valamint a Szovjetunióból a forradalom alatt bevándorlóknak köszönhetően a finn zsidó közösség létszáma a második világháború előtt körülbelül 2000 (nem tévedés) főre duzzadt, többségük továbbra is kereskedett, de voltak értelmiségi pályát választók is. Összességében: a zsidóságot a finn fennhatóság alatt nem érték sérelmek.

Közben azonban a szovjetek és a németek a finnek és a zsidók feje fölött megkötötték a Molotov-Ribbentrop paktumot, Finnországot (nyilván a zsidókkal egyetemben) a szovjet érdekszférába sorolta. A szovjetek be is nyújtották volna az igényt, de ehhez kellett valami ürügy, ezért néhány szovjet üteg megsorozott egy orosz falut, majd az egészet a finnekre kenték, így aztán elkezdődhetett a téli háború, ahol a szovjetek súlyos, a finneket többszörösen meghaladó veszteségek árán ugyan, de nyertek, és megkapták Finnország területének 9 %-át (ezzel együtt az ipari kapacitások 20 %-át). Az 1940 márciusáig tartó téli háborúban a zsidóság a finn hadseregben, a finnekkel együtt harcolt a szovjetek ellen (akiket feltehetően egyikük sem kedvelt különösebben).

Viszont, történelmi csavar, Hitler és Németország nem gondolta olyan komolyan azt a megnemtámadási ígéretet, erről szólt, ugye, a paktum titkos záradékánál is titkosabban tervezett Barbarossa-hadművelet, ami 1941. június 22-én indult meg. A finnek kapcsoltak, hogy nohát, valaki nekiment a szovjeteknek, lenne itt nekik is keresni valójuk, és gyorsan csatlakoztak a náci Németországhoz, így 1941. június 25-én elindult az ún. folytatólagos háború, ami nevéből is kitalálhatóan a téli háború folytatása volt, ahol a finnek mindent bevetettek.

A folytatás része volt az is, hogy a finn zsidók ismét a sereggel tartottak – a náci Németországgal együtt harcoló finn sereggel, úgyhogy a folytatólagos háborúban egy oldalon harcoltak a német katonákkal, volt front-zsinagóga is, sőt, három zsidó katona vaskeresztet is kapott volna a német parancsnokoktól, de visszautasították.

A finnek pedig nem engedtek a német nyomásnak, és a finn zsidóságot semmiféle retorzió nem érte. A háború alatt Finnországba érkező zsidó menekültek közül 8-at átadtak a németeknek, ám a háború után az ezért felelős rendőrparancsnokot bíróság elé állították, a finn miniszterelnök pedig 2000-ben hivatalosan bocsánatot kért.

Most, hogy a tényeket nagyjából összefoglaltam, viszont bajban vagyok: hogy lehet ezt értékelni? Mit lehet erre mondani? Azon túl, hogy Finnország minden tiszteletet megérdemel. Meg azon túl, hogy ennyit a hazátlan zsidók legendájáról, számtalan más ellenpélda is van, de ennél megrázóbbat nemigen tudnék így kapásból. Úgyhogy jobb híján a megmondás elmarad. Tessék sok történelmet tanulni.

P. s.: A finn repülők akkori felségjelzése kék alapon fehér horogkereszt volt – és mégsem a nácik miatt.

A poszt alapötletét Gergőtől kaptam, köszönöm szépen, ha nagy leszek, meghálálom, addig be kell érnie JP-matricával. Érdemes továbbá elolvasni ezt és ezt, meg jó volna belenézni ebbe is (de sajnos fizetős).

Magyarország 1948 májusában ismerte el Izrael Államot és létesített vele követi szintű diplomáciai kapcsolatokat, a minisztertanács úgy döntött, hogy „hozzájárulását adja a független zsidó állam elismeréséhez”. A magyar álláspontot befolyásolta, hogy az ENSZ Közgyűlésének szavazásán Szovjetunió Palesztina felosztása mellett szavazott, amivel Izrael megalakulását támogatta. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy a britek a térség legerősebb európai hatalmaként arabpárti politikát folytattak, így Szovjetunió Izrael mellett szavazott.

Az ötvenes évek elejétől nyilvánvalóvá vált a Szovjetunió számára, hogy Izrael Nyugat-barát politikát folytat, így Izrael helyett az arab országok támogatása mellett döntött. Az 1956-os szuezi válságban ez már jól látszik a szovjet-egyiptomi kapcsolatokban.

A Magyarország és Izrael közti viszony csak 1959-ben kezdett javulni, mikor a New York-i ENSZ-közgyűlésen Golda Meir és Sík Gyula külügyminiszterek leültek tárgyalni, bár Magyarország még mindig nem folytathat a Szovjetuniótól független külpolitikát.

A diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok erősödése csak 1967-ig tartott, a hatnapos háború veresége miatti presztízsveszteségen a Szovjetunió csak politikai lépésekkel tudott javítani. Egyes történészek szerint a konfliktus hátterében Szovjetunió állt, Brezsnyev utasítására hangolták össze az arab országok haderőinek mozgását. A szovjetek célja az lehetett, hogy visszakényszerítsék Izraelt az ENSZ által 1948-ban kijelölt határokhoz. A szovjet vezetés ezért döntött úgy, hogy az izraeli agresszióra hivatkozva megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat, ezzel ugyanis ki tudták fejezni a konfliktusban érintett országok irányába a szolidaritásukat is.

A történet folytatása az Index Tegnapi Újságban!

A Két Szerecsen. Fotó: kavehazak.hu

Vendégünk a “moreszk”, illetve “marokkói” szavakra rápromtolva érdekes dolgot mesélt nekünk. Ők szefárdok, azaz olyan zsidók, akiknek az ősei valaha az Ibériai-félszigeten – Spanyolországban – éltek. A szefárdok másfél évezreden át éltek ezen a helyen, saját nyelvük (a judeospanyol: ladino), zenéjük (az arab beütésű szefárd zene), építészetük, irodalmuk, liturgiájuk alakult ki (a szefárdok a babiloniai hagyományokat vitték tovább). Az Inkvizíció tetőpontján, nem sokkal a sikeres Reconquista után azonban Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd (”a katolikus királyok”) úgy döntöttek, hogy elűzik a zsidókat erről a földről. A zsidók üldözése az 1492. március 31-i Alhambra-ediktummal vette kezdetét. A mór uralom alatt ilyesmi teljesen ismeretlen volt a zsidók előtt, most viszont kegyetlen választás elé állították őket: vagy elvándorolnak vagy keresztény hitre térnek. A többség – mintegy 200.000 zsidó – elvándorolt. Az Inkvizíció nyomására elüldözött zsidók elsősorban a törökök által birtokolt területeken, Észak-Afrikában és Dél-Kelet Európában (az ókori Thrákiában és Thesszáliában) telepedtek le. De rengeteg szefárd zsidó ment Olaszországba (Kolombuszék is így kerültek oda abban az évben), Izraelbe, Portugáliába és Dél-Franciországba is. Később sok szefárd zsidó eljutott Nyugat-Európába is, ahol elsősorban a kereskedelmi központként működő kikötővárosokban telepedtek le (Amszterdan, Hamburg).

Visszatérve arra, hogy mit mesélt a vendégünk: (amerikai) lánya most épp Madridban van, hogy elkezdjen egy olyan utazást, amely végigvezet majd a szefárd zsidók kanossza-útvonalán. Ez egy zseniális ötlet szerintem, amit minden zsidónak végig kéne járnia. Utánanéztem, Spanyolországból kiindulva ez egy minimum 15 országból álló turné lehet. Íme a JP által javasolt útvonal:

A Balkánon és Kisázsiában elsősorban a forgalmas tengeri kikötőket részesítették előnyben, így a 16. század során Szaloniki, Isztambul és Szmirna (Izmir) váltak jelentős szefárd központokká. Ezt követően megindult a bevándorlás a Balkan belső területeire is, mindenekelőtt a Szalonikit és Isztambult Közép-Európával összekötő dunai és adriai kereskedelmi útvonalak mentén alakultak ki jelentős szefárd közösségek. Ilyenek Bitola (Monastir), Szkopje (Üszköb), Szarajevo, Dubrovnik (Ragusa) az Adria felé, illetve Adrianápoly (Edirne), Filippopoli (Plovdiv), Szófia, Vidin, Rusze, Belgrád a Duna mentén.

A szefárdok központjainak ma Szaloniki, Isztambul, Jeruzsálem, Safi, Kairó, Ancona és Velence számítanak, de a többség ma már Izraelben él, ahová elsősorban az iszlám országokból vándoroltak be. Az askenázik mellett a szefárdoknak is saját főrabbijuk van Izraelben.

Ha ez nem elég, akkor lehet folytatni a Szefárd Világturnét Ázsiában: a szefárd zsidók eljutottak Kínába, Indiába, sőt Japánba is.

Figyelem! Erősen szubjektív trianonozás következik!

Az illusztráció nem provokáció.

Ma sok olyan ember él Magyarországon – köztük sok magyar zsidó is -, akik “Trianon” hallattán szabályosan összerezzennek. Nagy-Magyarország említését vagy akár a Nagy-Magyarország matricákat az autókon ösztönösen implicit fenyegetésnek élik meg. A fenyegetettség zsigeri érzete mögött egy félelmi logika húzódik: aki nem utasítja vissza a “nagy-magyarországos” érzeteket és gondolatokat, az a revizionizmus, a nacionalizmus, az antiszemitizmus és egyéb “ordas eszmék” mimimum cinkos, de inkább tevékenyen vétkes támogatója. Némi empátiával érthető, sőt akár méltányolható is ez az álláspont (vagy inkább érzet), hiszen “Trianon” nyomán olyan politikai-társadalmi folyamatok zajlottak le Magyarországon, amelyek egyenesen 1944-ig vezettek. Soros György mamája mondta: “Ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat”.

A Holokauszt mellett ez a másik magyar történelmi esemény, amelyhez ezernyi hisztéria és tömény mennyiségű patológikus viselkedés társul.

Szeretnék emiatt is egy alternatív Trianon (avagy Nagy-Magyarország) értelmezést adni, amely esetleg maghaladhatja Soros György mamájának parázós narratíváját (with due respect to Mrs. Soros). Nem kiforrott gondolatokról van szó, ezek inkább érzetek:

Szerintem “Nagy-Magyarország” ma rengeteg magyar számára az “eltűnt nagyság” szimbóluma. Sokaknak tűnhet bizony úgy: ez az ország akkor volt utoljára sikeres. Ez a nemzet akkor lehetett utoljára igazán büszke. Akkor tudott igazán jelentős lenni. Akkor lehetett utoljára igazán optimista és bizakodó.

Ezzel a mai magyar zsidóság pontosan ugyanígy van (még ha ebbe nem is gondolunk bele). Sőt miazhogynagyon is: a magyar zsidóság is akkor tudott utoljára “nagy”, sikeres, büszke, jelentős, optimista és bizakodó lenni. A Nagy-Magyarországon.

Mindaz, amit ma “magyar zsidóságnak” nevezünk, majdnem kizárólag akkor – a Nagy-Magyarországon – keletkezett, akkor jött létre.

Nagy-Magyarországon vált a magyar zsidóság a magyar nemzet részévé. Akkor lett tehát a zsidó “magyar zsidó”.

Nagy-Magyarországon épült meg az összes ma is álló “nagy” zsinagóga. A teljesség igénye nélkül csak néhány: a budapesti Dohány utcai zsinagóga (1859), a budapesti Kazinczy utcai zsinagóga (1912-13), a budapesti Rumbach utcai zsinagóga (1869-1872), az esztergomi zsinagóga (1888), a győri zsinagóga (1870), a mádi zsinagóga (1795), a miskolci zsinagóga (1856-863), a kolozsvári zsinagóga (1886-1887) vagy a szabadkai zsinagóga.

Azóta sem épültek zsinagógáink, azóta is ezekre vagyunk büszkék (még ha üresek is a padsorok).

Nagy-Magyarországon épült az első modern zsidó felsőoktatási intézmény, az Országos Rabbiképző Intézet (1877-ben). Azóta is ez a régió egyetlen zsidó rabbiképző-egyeteme.

Nagy-Magyarországon az 1891-es népszámlálási adatok szerint 612 803 zsidó élt, a társadalom 3.5%-a. Százazrek éltek Kárpátalján, a Felvidéken és Erdélyben. Csak Erdélyben több mint 181.000 zsidó vált hirtelen “hontalanná” Trianon miatt. Kolozsváron, Nagyváradon, Temesváron, Máramarosszigeten, Nagykárolyban, Gyula-fehérváron, Déván, Hátszegen, Körösbökényben jelentős magyar zsidó közösségek éltek: ők mind magyar zsidók voltak, akiknek magyar volt az anyanyelvük, héberül alig, románul egyáltalán nem beszéltek. A trianoni szerződés és a közhatalom váltás nyomán 115 hitközség került román fennhatóság alá és szakított el közel kétszáz ezer magyar zsidót az anyaország közösségeitől. Ugyanez történt a Felvidéken és Kárpátalján is.

Nagy-Magyarországon élt és alkotott az a zsidóság, akikre ma is visszautalunk büszkén, akik minden értelemben a “benchmarkot” jelentik. A teljesség igénye nélkül: a “Trianon előtti Magyarországon” élt és alkotott Lőw Lipót (1811-1875) szegedi főrabbi, Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi, Herzl Tivadar újságíró, a cionizmus alapítója, Ballagi Mór nyelvész, Rózsavölgyi Márk zenész, Vámbéry Ármin orientalista, Kiss József költő – a híres magyar zsidók listája ebben a korban sok ezer főt tett ki, hatásuk ma is meghatározó.

Nagy-Magyarország egy multikulturális, multietnicitású állam volt Trianon előtt. A magyar etnikum demográfiailag nem volt hegemón helyzetben: demográfiai-politikai-gazdasági többségének biztosításához szüksége volt a zsidóságra. A zsidók asszimilálódhattak és három-négy generációnak tűnhetett úgy: együtt tudnak sikeresek lenni. Az ő történetük és a magyarság története: egy. Trianonnal szűnt meg ez a multikulturális állam és helyébe hirtelen egy homogén etnicitású nemzetállam lépett. Itt már nem volt szükség a zsidókra, Trianonnal megszünt a zsidóság “stratégiai szerepe”. Sőt: stratégiai szövetségesből stratégiai bűnbakká vált a magyar zsidóság.

Senki nem szívott talán annyit Trianon miatt, mint mi: Trianon után megfordult a félszázados emancipációs trend és ez a folyamat végül 1944-hez vezetett.

Nagy-Magyarországról: beszélünk. Amikor zsidó kávéházakat és színházakat nyitunk a belső-Erzsébetvárosban: Nagy-Magyarországot élesztjük fel. Amikor közép-európai zsidó irodalmat csinálunk: Nagy-Magyarországot csinálunk. Amikor nem a félelmi logika vagy a kishitűség diktálja a gondolatainkat és cselekedeteinket: Nagy-Magyarország szellemét idézzük meg.

Semmiképp sem a revizionizmus szándékával, de azt lehet mondani, hogy Nagy-Magyarország nem veszett el. Nagy-Magyarország ugyanis leginkább egy mentális állapot, egy érzet: egy habitus. Re-konstruálhatjuk?

—

Utóirat: a zsidóknak valaha volt egy Szentélyük, amely Jeruzsálemben állt. Ez a jeruzsálemi Szentély – ahol a “Frigyláda” állt az eredeti mózesi kőtáblákkal – volt az ókori Izrael spirituális epicentruma, a zsidóság legfontosabb vallási és társadalmi központja. Itt végezték Áron főpap leszármazottai – a kohaniták – az áldozati szertartásokat, ide zarándokolt Izrael népe a nagyobb ünnepeken, hogy a jeles napokat együtt töltsék a kor egyik legcsodálatosabbnak tartott épületének közelében. Időszámításunk után 70-ben azonban a római Titus csapatai felgyújtották a Szentélyt, amely megsemmisült. 621 évvel később ezen a helyen építették fel a muzulmánok a Szikla-mecsetet, amely azóta is áll.

A zsidók azóta sem felejtik ezt az eseményt. Minden évben, Áv hónap kilencedik napján (Tisa b’Av) emlékezünk a Szentély elvesztésére, böjtölünk 25 órát. Felelevenítjük, hogy mit jelentett a zsidóság számára az, hogy volt egy ilyen spiritális központ és végiggonduljuk, hogy most mitől más a közösségi létünk.

Az emlékezés mellett azonban már rég (lassan 2000 éve) “túlléptünk” a fizikai Szentély kérdésén: a Szentély inkább metafórává, szimbólummá vált. A zsidóság ugyanis már régesrég új alapokra helyezte vallási és közösségi életét. A Szentélyben bemutatott áldozatokat az imádság helyettesítette, amelynek a gyülekezés háza – héberül bét hakneszet – adott otthont. A zsinagóga a szertartások hiányában a közösség életének legfontosabb helye, megszervezője lett. Az imák mellett a tanulás is jelentős szerepet kapott a zsinagógában, hogy az áldozat élményét a szellemi tudás pótolja. A 12. században élt nagyhatású tudós-rabbi, Majmonidész már le is írta: a zsidóság fizikai szintről (magasabb) metafizikai szintre lépett, amikor istennel való kapcsolatát ilyen új alapokra helyezte.

A zsidóság sikeresen transzformálta ezt a veszteségét. Tudnánk-e Trianon veszteségét is hasonlóképpen transz-formálni?

triaNON–paJESZ graffiti. Forrás: Kétfarkú kutya valóságteremtő központ

—
Email a szerzőnek: hello@judapest.org

1968 Párizsban, San Franciscoban, Chicagóban vagy Berkeleyben baloldali majdnemforradalom volt: az alapjaiban kérdőjelezte meg a Rendszert. Forradalmi volt: nem csupán az aktuális kormányzatot vagy akár az egész politikai rendszert utasította el, hanem a társadalmi berendezkedést, az egyén és közösség szerepét, a nemek hagyományos szerepét: tehát az egész fennálló kultúrát és életmódot. A 68-asok radikálisak voltak: a tradicionális élet- és értékrendekhez köthető közösségeket, intézményeket keményen kikezdték, a régi rend maradványait is igyekeztek eltávolítani és lerombolni.

A dolog kulcsa: remekül lehetett csajozni és pasizni a tüntetéseken!

1968-nak sok hőse volt. Emblematikus hőse volt a kubai revolucionista Ernesto “Che” Guevara, a harmadik világot és a munkásokat “forradalmi elitté” avanzsáló Herbert Marcuse, Mao, Trockij és persze Marx papa is. Elvis Presley felszabadította a testet, Bob Dylan felszabadította a szellemet – az 1968-asok pedig felszabadítottak (volna) minden mást is. E felszabadítási láz középpontjában az egyén állt: az “egyént” akarták “tökéletesíteni” és “felszabadítani”.

Fel is szabadult jól. Pompidou francia miniszterelnök már 1968 májusában jól látta a helyzetet, amikor azt mondta, hogy “semmi sem maradhat ugyanúgy, mint régen.” Azóta sincs semmi úgy, mint régen. Bár a teljes társadalmi forradalom elmaradt, a korábbi társadalmi elvek, értékek és normák tartósan megroggyantak. A helyükbe azonban azóta sem került egy új, koherens értékrend, csak egy zavaros ideológia maradt, amely az értékek relativitását hirdeti. Egy űr maradt 1968-al, amit napjainkban egyre gyakrabban szekták és fundamentalista mozgalmak (pl. a radikális Iszlám) igyekeznek betölteni. Úgy tűnik, hogy 1968-ban Európa nem megtalálta, hanem elvesztette magát: azóta is rendre tettenérhető identitásváltságban van, meddő bűntudat kínozza, nem találja szerepét, hangját. Faramuci viszonya van a “harmadik világgal”, a globalizált piacgazdasággal, a bevándorlókkal, de legfőképpen a saját hagyományaival, gyökereivel van meghasonlott viszonyban.

Ön most bosszankodik, mert 1968-at dícsőitő írást olvasna inkább? Kattintson erre akkor, TGM írásához.
Vagy Ön azért bosszankodik, mert 1968-at gyalázó írást olvasna inkább? Akkor a Konzervatórium vagy a Heti Válasz irányába kergesse a reakciós egerét.

1968-nak volt egy zsidó sztárja is: Daniel Cohn-Bendit. A haja színe és akkori nézetei miatt is Vörös Dany-nek becézett srác volt a párizsi diákok vezérfigurája, a szó legszélesebb értelmében szóvivője. Humora és karizmája miatt vált spontán vezetővé, számos ki- és beszólása szállóigévé vált. Egy tüntetésén több száz ezren kiáltották vele: “Valamennyien német zsidók vagyunk!”; ezzel megszületett az a multikulturális, multiraciális, “multi-minden” szemlélet, ami azóta is az európai kánon része levakarhatatlanul, legyen szó oktatásról, kultúráról (kortárs művészetekről) vagy akár a bevándorlási politikáról. Ezzel a hagyatékkal viaskodik Nicolas Sarkozy és ezzel szállt szembe Pim Fortuyn is.

A dolog kulcsa: a nők szerelmesek voltak Dany-be.

Cohn-Bendit később a zöld mozgalom egyik első profi politikusa lett, ma az Európai Parlament tagja. Szerencsére nem tartozik azok közé, akik nosztalgiázással töltik a napjaikat és a humorát sem vesztette el: nemrégiben “Forget 1968″ (Felejtsd el 1968-at) címen írt egy könyvet. Túl akar lépni a nosztalgián, készséggel elismeri, hogy imádja és imádta a giccset (ld. “mindannyian német zsidók vagyunk”) és azt sem tagadja, hogy 1968-ban nagyon sok zavaros, sőt kínos gondolat volt a diákok fejében:

“Sok hülyeséget hordtunk össze. 1968-ban voltak, akik több szabadságot követeltek Mao Ce-tung nevében, mások ugyanezt tették Fidel Castro nevében, a trockizmus nevében, mi, mint a spanyol polgárháború hősei, a mindenkori vesztesekre hivatkoztunk.”

Ma már némi rettegéssel emlékszik arra a jelszóra is, amely szerint “a magánélet politika”. Kétségtelen, ismeri el, hogy a szexuális felszabadításnak és a melegek jogainak vannak politikai aspektusai, de úgy véli: e jelszó gyakorlati alkalmazása elkerülhetetlenül a terrorhoz vezet. “Amikor minden nyilvános, amikor a magánszféra eltűnik, ez már maga a totalitarizmus”.

Igaza van. Persze odáig nem megy el, hogy mondjuk Sarkozy-nek igazat adjon. Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna – ahogy (haha!) TGM mondta 1989-ben.

Végül még eszembe jutott 1968-ról az, hogy Izraelben eléggé másról szólt az az év. Az izraeli huszonévesek egy évvel korábban fényes győzelmet arattak a szomszédos arab hadseregek ellen. Hat nap alatt legyőzték az összes ellenfelet és visszaszerezték Izraelnek Jeruzsálemet (az Óvárost a Siratófallal, a Héber Egyetem eredeti kampuszát és a Rotschild-Hadassza Egyetemi Kórházat a Scopus-hegyen), valamint az összes bibliai területet (Júdea és Szamáriát; Hebront a patriarkák sírjával, Nabluszt, /héber nevén Schem/ József sírjával, Tulkáremet, Kalkiliát, a Kineret tó északi oldalát, a Jordán völgyét..) 1968 korántsem a multikulturalizmus, a multietnicizmus vagy az értékrelativizmus diadala volt Izraelben, hanem talán épp az ellenkezőké: a Hat Napos Háború nyomán a zsidó “nemzeti érzés”, a szekuláris- és a vallásos cionizmus buzgott a magasba. 1968-ban a lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson megfordította anticionista álláspontját, 1968-ban Jichák Rabin miniszterelnök lett és Hebronban a Park Hotelben zsidók megtartották – húsz év után – az első pészáchi szédert, mely esemény utólag a “telepes mozgalom” kezdete lett. De az már egy másik történet.

Ari Folman izraeli dokumentumfilm rendező, ismét komoly lépést tett a dokumentumfilmes dobogó teteje felé. Új filmje egy animációs dokumentumfilm: Waltz with Bashir. Idén Cannes-ban már vetítették a versenyfilmek között, de a premier csak június 5-én lesz Izraelben. Szerintem elképesztően jó film lehet, bár csak a trailert láttam.

Folman már több sikeres dokumentumfilmet készített, 1991-ben, a “Comfortably Numb” című vizsgafilmjét az első Öböl-háború idején Tel Avivban túlélni próbáló ismerőseiről forgatta, ami komoly filmes díjakat kapott Izraelben. Néhány sikeres TV dráma után kötött ki az animációnál. ” The Material that Love is made of” című film sorozatában kezdett alkalmazni kezdőképsorokként animációt. Ez olyan jól sikerült, hogy elhatározta, következő filmjét animációban készíti el.

Egyébként az animációs dokumentumfilm Magyarországon a 70-es években már olyan sikeres volt, hogy a televízió “A Hét” című műsora rendszeresen adott közre szocio animációkat, vagyis adott témában meginterjúvolták az utca emberét, és azt átrajzolva, a lényeges karakter elemeket erősebben tudták kommunikálni. Ennek volt nagymestere Kovásznai György, akinek két híres animációs dokumentumfilmje a Habfürdő (1979) és a Riportré (1982).

Persze ahogy a technológia fejlődik az animációs műfaj is változik. Így Folman új animált filmje – amit először videóra forgatott – teljesen filmszerű, tehát a kameramozgás, a tempó, a vágások pontosan úgy működnek mint egy film esetében. Ami az animáció különlegessége: hogy a fiktív részeket, a belső képzelődéseket ugyanolyan minőségben hozza, mint a “valóságban” felvett képsorokat. Ezért nagyon jó választás a “Waltz with Bashir” animációs technikája, hiszen a film az emlékezésről szól, arról, hogy egy kontrollált polgári életet élő középkorú izraeli férfi rájön, hogy 25 évvel korábbi katonaságbeli emlékeit teljesen kizárta az aktív memóriájából, nem emlékszik a háborús borzalmakra. Az eltemetett emlékek birodalmába pedig belül vezet az út, és ezt a belső utat zseniálisan adja vissza az animáció. Ari Folman tehát elhatározza, hogy felkeresi régi bajtársait, akikkel az 1982-es libanoni háborúban harcolt és meginterjúvolja őket. Meg kell találnia az elfelejtett igazságot önmagáról. Meg kell fejtenie az emlékezetében felbukkanó démoni, szürreális élményeket. Az interjúk során pedig egy alapos körképet kapunk a mai 40 év körüli izraeli férfiak háborúhoz fűződő viszonyáról.

Folman szülei megjárták Auschwitzot, és ez meghatározza alkotói figyelmét. Egy nyilatkozata szerint ez vezette, hogy megcsinálja ezt a fimjét. “Képtelen vagy figyelmen kívül hagyni, hogy honnan jössz, ha Holocaust túlélők a szüleid, ez benne van a génjeidben. Bizonyos értelemben ez az egész életedet befolyásolja. Ez egy mély történet. Az egész létezésed a túlélésről szól. Ez benne van ebben a filmben.” Fiatalabb korában megpróbált elmenekülni e nehéz örökség elől. “Most már belátom, hogy bármilyen mészárlás, akár Bosznia vagy Irak, az nem csupán mészárlás, hanem olyasmiről szól, ami mindig is benned volt.”

Karl Marx ugyanis zsidó származású volt, ahogyan ezt mondani szokás. Ügyvéd apja, Heinrich Marx – eredeti nevén Hirschel ha-Levi Marx – egy rabbi és Talmud-tudós fia volt és leszármazottja a híres mainzi rabbinak, Eliézer ha-Levinek, akinek a fia, Jehuda Minz a páduai Talmud-iskolát vezette. Marx anyja, Henrietta Pressborck szintén egy rabbi lánya és híres írástudók és bölcsek leszármazottja volt.

A kis Marx a poroszországi Trierben született 1818. május 5-én. A család korántsem volt szegény: Marxék a középosztályhoz tartoztak és társadalmilag is emelkedőben voltak. Mivel egy 1816-os porosz rendelet értelmében magasabb jogi állásokat zsidók nem tölthettek be, az ügyvéd apa áttért a protestáns hitre, és 1824-ben hat gyermekével együtt megkeresztelkedett. Marx 15 éves korában konfirmált, és a fennmaradt jelek szerint egy ideig buzgó keresztény volt. Zsidó nevelésben nem részesült sem otthon, sem máshol, és ezt nem is igyekezett pótolni, a zsidó ügyek sosem érdekelték.

Két kapcsolódási pontja mégis volt a zsidósággal.

Paul Johnson brit történész úgy jellemzi Marxot, mint akinek egyéniségében “egy bizonyos fajta tudós”, nevezetesen a talmudista jellemző vonásai fedezhetőek fel: “benne is megvolt a hajlam arra, hogy óriási mennyiségű félig megemésztett tudásanyagot gyűjtsön össze, és enciklopédikus műveket tervezzen, amelyek aztán sosem készültek el, ő is mélységesen megvetette a nem tudósokat, s rendkívül magabiztosnak és ingerlékenynek mutatkozott tudóstársaival szemben.” Mi több, folytatja Johnson, “jóformán egész életműve talmudista jellegű, mert lényegében nem más, mint a szakterületen működők munkáinak a kommentálása, bírálata.” (Paul Johnson: Értelmiségiek)

Marx antiszemitizmusa

Marx másik kapcsolódási pontja a zsidósággal jóval súlyosabb hatású: ez pedig heveny antiszemitizmusa. Marx ugyanis írt “a zsidókról”, méghozzá a legkevésbé sem hízelgő módon. Zsidókról írt munkájával segített megalapozni a “modern”, “korszerű” antiszemitizmus szókincsét, kódjait, toposzait. Fő antiszemita irományait 1844-ben publikálta a nem sok jóval kecsegtető “A zsidókérdéshez” címen. “Zsidókérdés” – ezt a kifejezést egy “nem zsidó zsidó” (© Paul Johnson) vezette be a modern politikai köznyelvbe. Marx osztozott a hegeliánus balszárny antiszemitizmusában, akiknek (antiszemita) szövegeit gyakran helyeslően idézte.

A szélsőbalos hegeliánusok harcos ateisták voltak és úgy vélték, hogy a zsidók “antiszociális természete” vallási eredetű. Nem gondoltak tehát semmi újat (és ahogyan a korábbi – keresztény – korokban, ők is úgy tartották, hogy a probléma a vallás elhagyásával nagyjából megoldódik). Nem úgy Marx, aki tényleg újító volt: ő vezette be az antiszemitizmusok hosszú történetében a modern társadalmi és gazdasági dimenziókat. Azóta is minden antiszemita ebből él. Kösz Marx!

Marx úgy vélte, hogy a zsidók “antiszociális természete” társadalmi és gazdasági eredetű. Rengeteget tett azért, hogy olyan új kifejezések, mint a “‘pénz-zsidó”, “pénzhatalom” és “zsidókérdés” gyökeret verjenek a modern, általa egyszerűen “tudományosnak” nevezett gondolkodásban. Később a zsidók e kollektív megbélyegzését terjesztette ki egy egész társadalmi csoportra, a teljes tulajdonos középosztályra (a burzsoáziára). Marx arra jutott idővel, hogy a társadalomra ártalmas elem, az őt annyira felháborító “pénzhatalom” megtestesítője nem csupán a zsidóság, hanem az egész burzsoázia.

De a zsidók voltak a “prototípus” – először ők voltak a célpont, ezt “extrapolálta” Marx egy nagyobb halmazra is, a középosztályra.

Később, a lenini, majd sztálini kommunista rendszerben is keményen üldözték a kommunisták a zsidóságot. Paul Johnson hasszasan tárgyalja azt az összefonódást, ami a “nem zsidó zsidó” Marx rendszere, a marxizmus antiszemitizmusa és a bolsevisták zsidóellenessége között létezik. És mivel Marx egész társadalmi kategóriákat nyilvánított osztályellenségnek, könnyű volt ezt a zsidókra is alkalmazni. Amikor Lenin “kizsákmányolókról és spekulánsokról” beszélt, akkor mindig az évszázados orosz zsidóellenességet akarta ébren tartani a köztudatban.

A német nácizmus és a magyar nyilasmozgalom antiszemita ideológiája is lényegében marxista volt (”zsidóság, mint társadalmi és gazdasági probléma” – ugye ezt Marx már 1844-ben, száz évvel korábban kifejtette), de maga a “fajelmélet” is sokat merített a marxi “tudományfelfogás” hagyományából: végtére Marx volt az, aki kiharcolta azt, hogy “tudományosnak” kelljen tekinteni a darwini evoluciós elmélet mintájára konstruált kvázielméleteket (ilyen volt a “marxizmus” és a “fajelmélet” is).

Fuck.You.Marx.

A perrel nagyjából egyidőben durva antiszemita hullám söpört végig Európa egyik demokratikus államában, a Konrad Adenauer kancellár kormánya vezette Nyugat-Németországban. Mindössze másfél évtizeddel a hitleri birodalom bukása után úgy tűnt, hogy ismét felütötte fejét a nácizmus réme. Rettenetes hírek borzolták a zsidók ideigeit: zsinagógákat és temetőket gyaláztak meg, horogkeresztek jelentek meg házfalakon és sírokon, zsidó vezetők, rabbik kaptak antiszemita fenyegető leveleket. A kommunista kelet-németek azonnal rámutatak: lám-lám, a kozmopolita-imperialista Nyugat-Németországban még mindig tombolnak az ordas eszmék, míg a szocialista testvériségben élő Kelet-Németországban bezzeg az antifasiszta politika megszüntette a zsidóellenességet. Sokaban motoszkált egy “WTF”-érzés, de nem derült ki semmi érdemleges.

Egészen 1992-ig kellett várni. Ugyanis négy évtized múlva, az NDK és a Szovjetunió összeomlásával kiderült az igazság: az egész szart a Stasi, a keletnémet kommunista titkosszolgálat kavarta. Megtervezett akcióról volt szó, aminek a Nefelejcs-hadművet nevet adta a Stasi: így akarták lejáratni a rivális Nyugat-Németországot és így próbálták legitimitáshoz juttatni a saját rendszerüket legalább a baloldali értelmiség szemében. Válogatott módszerekkel hergelték a német társadalom antiszemita indulatokra fogékony részét éveken keresztül és szították az antiszemita indulatokat.

A Stasi által megsemmisített iratok Berlinben. (Forrás: Heti Válasz)

Morális totálkár: miközben a kommunista (és ex-náci) NDK vehemens Izrael-ellenes politikát folytatott (pl. az 1967-es Hat Napos Háborúban az arabok pártjára állt és uszítottak Izrael ellen) a zsidók rettegéséből igyekeztek politikai tőkét kovácsolni hosszú éveken keresztül.

Az “Nefelejcs Hadművelet” esetét elsőként a Washington Post tárta fel 1993-ban (Marc Fisher: E. Germany Ran Antisemitic Campaign in West in ’60s), majd két évre rá Michael Wolffsohn történész könyve (Die Deutschland Akte) dolgozta fel alaposan ezt a történetet. “A keletnémet kommunisták, amit csak tudtak, bevetettek Nyugat-Németország ellen, beleértve a nyugati országok és a zsidók érthető félelmét az NSZK-ban éledő nácizmustól” – írta Michael Wolffsohn. Szerinte a Stasi később, még a nyolcvanas években sem hagyott fel antiszemitizmust gerjesztő mesterkedéseivel, sőt, mint mondja, napjaink egyes neonáci megnyilvánulásai mögött is ott állhatnak a volt keletnémet titkosszolgálat kiérdemesült munkatársai.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az antiszemitizmus ne találhatott volna táptalajra az NSZK-ban, s jottányit sem von le a hasonló akciókban részt vevők felelősségéből.

“Ezek a nácik azonban Kelet-Németország támogatása nélkül képtelenek lettek volna országos, szervezett kampányt folytatni. Ugyanez igaz a nyolcvanas évek szélsőjobboldali bűnözőire.”

A Heti Válasz írása nyomán.

Kapcsolódó:
Michael Wolffsohn: Die Deutschland Akte: Juden und Deutsche in Ost und West : Tatsachen und Legenden
The Washington Post: E. Germany Ran Antisemitic Campaign in West in ’60s

Full Disclaimer: Kedves esetlegesen idelátogató nemantiszemita olvasóink kedvéért lassan és tagoltan megismételjük: a “Nefelejcs Hadművelet” és mai esetleges implikációi nem azt jelentik, hogy valójában “nincs is antiszemitizmus”. Ha már jelent valamit, akkor azt jelenti, hogy TI a kommunista és más egyéb piszkosmunkát végző idegen (vagy akár hazai) titkosszolgálatok agyatlan droidjai vagytok.

A filmek egyszerre akarnak sokkírozni és mai kontextust nyújtani a zömében tizenéves nézõknek. Az üzenet: a Holokauszt olyan emberekkel történt, mint te vagy én.

A másik oktatási “innováció” egy holland képregény, “Az Igazság nyomában”. A képregényt az amszterdami Anna Frank Ház és a Zsidó Múzeum készítette másfél év elõkészítés, mindenféle konzultációk és széleskörû szakmai összefogás után, és idén tavasztól Magyarországon is kipróbálják az iskolai oktatásban. Maga a képregény mûfaj és a téma persze nem most találkozik elõször: híres lett Art Spiegelman Pulitzer-dí­jas Mausa (ld. JP bejegyzés) és tavalyelõtt egy magyar származású zsidó comic stripper, Miriam Katin saját vészkorszakbeli képregény-feldolgozása kritikai nagydí­jas lett Franciaországban (JP bejegyzés, Nextbook podcast itt).

“Az Igazság nyomában” egy családi nyomozás története, melynek központi figurája Eszter. Eszter szüleit Auschwitzban gyilkolták meg, õ egy tanyán bujkált másokkal együtt. Eszter idõskorában újra felkeresi a helyet, és elhatározza, kinyomozza, mi lett a töbiekkel. Elkíséri unokája, Daniel, aki folyton kérdezõsködik, és interneten rátalál Bobra, az auschwitzi túlélõre. Eszter barátnõje, Helena pedig rábukkan arra a fotóalbumra, amely az egyedüli emlék Eszter szüleirõl. A történelmi részletek is teljesen valósághûek: Hitlert és a többi történelmi figurát, az öltözeteket, a környezetet fényképek alapján rajzolta meg az illusztrátor, Eric Heuvel, aki egy korábbi képregényben már feldolgozta a II. világháború témáját. Heuvel felelõssége nagy: sok gyereknek nyilván ez jelenti az elsõ vizuális beonymást a korról.

A képregény Hollandiában nagy siker, ahol ezer diák osztályozta le a mûvet egy 10-es skálán, és az átlag 8.5 pont lett.

Kérdések: a “könnyed” comic mûfaj és a súlyos történelmi-társadalmi kérdések vajon Magyarországon is összeegyeztethetõek lesznek? Lehet-e, szabad-e edutainment-et csinálni a Holokauszt oktatásából? Lehet-e, szabad-e univerzális etikai-morális dilemmákra fókuszálni a Holokauszt történetét, miközben a konkrét felelõsségek feledésbe vesznek?

“Nincs vallásfelekezet, melybõl szabadságharcunkban hõsök és dúsan áldozók nem támadtak volna: alig van népfaj, mely a zsidókat hûségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladná; a jogegyenlõség kimondás újjászületésünknek egyik szükséges következménye s midõn azt a mózesvallásúakra alkalmazzuk, az emberi és polgári kötelesség egyszerû teljesítésén túl, a hazafiúi érdemet jutalmazzuk meg.”

- Szemere Bertalan, Magyarország második felelõs kormányának miniszterelnöke, 1849. nyarán.

“A Magyarországban levõ izraelitáknak legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által az ottani forradalmat, mely az õ közremûködésük nélkül soha nem nyerhetett volna kiterjedést, elõmozdították.”

- Haynau táborszernagy a zsidók szerepérõl a szabadságharcban; erre hivatkozva vetett ki külön hadisarcot az elfoglalt magyar városok zsidó lakosaira.

“Fegyelmezettségben, személyes bátorság és szívós kitartásban, tehát minden katonai erényben, derekasan versenyeztek többi bajtársaikkal…”

- Görgey Artúr tábornok véleménye a zsidók részvételérõl

üs hogy hányan voltak a zsidó honvédek? Errõl nincs pontos forrásunk, csak anekdotális bizonyítékok, becsült adatok léteznek. Kossuth Lajos és Einhorn Ignác állitólag 20 ezer fõre tették a zsidó honvédek létszámát (a Magyar Zsidó Lexikon közése szerint: “…a hagyomány szerint Kossuth egyik beszédében azt mondta: ’Húszezren vitézül harcolnak seregünkben’…”). Ez vagy így volt, vagy nem volt így (az oral history nem atomfizika), de annyi biztos, hogy a magyar zsidóság akkori vezetõi végig a szabadságharc oldalán álltak, a tényleges honvédelem mellett pedig anyagilag és gazdaságilag is kivették részüket a terhekbõl. Haynau zsidókra kivetett különsarcát egyébként késõbb Ferenc József engedte el, azzal a megkötéssel, hogy ezt a pénzt modern rabbiképzõ intézet alapítására kell fordítani. Így is történt, ebbõl a pénzbõl épült meg a József körúti Rabbiképzõ Intézet, amely végül 1877-ben nyitotta meg kapuit.

A Kozma utcai zsidó temetõben található az egyik szabadságharcos zsidó honvédségi emlékmû (az országban több ilyen is áll). A felirat a régi sírkövön:

Az 1848/49. évi szabadságharcban
részt vett honvédek és katonák
közös nyugvóhelye

“Zsidó hõsök porán e beszédes sír elõtt
ürök nagy századok, megálljatok!
Reájuk ti fonjatok babért,
S ti mondjátok nekik, míg áll a föld,
Hogy él virul s szabad hazájuk!”

Ebben a temetõben egyébként ilyen sírfeliratokkal is talákozni:

LOVAG SCHWEITZER EDE
altábornagy
1844-1920

üs ilyennel is:

Itt nyugszik az asszonyok mintaképe
MAGYAR R�?ZA
szül. Pulitzer
meghalt 1912. IX. 25-én
tartalmas életének 90. sztendejében
béke poraira.

A fotóért és a feliratok összegyûjtéséért köszönet Kornis Mihálynak.