Próbálkozni persze lehet, de az eredmény a legkevésbé sem lesz jó, sőt, vicces sem, legfeljebb valami olyasmi, amin kínunkban röhögünk, mint szegény Gevolt nevű jiddis indusztriálfolkmetál együttesen. Egy időben persze az volt a menő, aki a legbizarrabb sítluskutyulékot találta ki, de ezen már túlléphetnénk. Szóval a Gevolt MySpace oldalán a következőt olvashatjuk:

Gevolt is the only band which does Yiddish Metal and takes it seriously. Take some Jewish folk melodies, mix them with the finest modern metal rythm section, blend it with some acid electronic synth sounds and add some classical Kleizmer violin on the top. Gevolt!!!

A merészebbek bele is hallgathatnak, szerintem annyira elképesztő, hogy az már szép, de legalábbis vicces (csak nem úgy, ahogy az előadók akarnák):

Én mindenesetre kellő lelki felkészülést javasolnék előtte. És akkor a számos tanulság. Nem minden flódni, ami crossover, vagy nyomokban zsidó elemeket tartalmaz. A klezmer metálosítva is rémületes. A folk-elemek és a rozsdás metálhangulat gyenge színvonalú optikai vegyítése rendkívül mókás. Továbbá: nem kell mindent véresen komolyan venni, sőt, az egészséges identitás-tudathoz szükséges némi távolságtartó önreflexió. Végül: Kassák Lajos verseinek hátulról visszafelé olvasva éppen úgy nincs értelme, mint elölről hátrafelé.

Emennek a végét, amannak az elejét nem láttam, informátoraim szerint az első blokkban Darvas rabbi arról beszélt, hogy a zsidó szervezeti életben nem demokrácia, hanem meritokrácia van, legalábbis annak kéne lennie. Példaként a saját közösségét hozta fel, ahol mindenki azt csinálja, amihez ért, a helyén van és nem ott, ahová a nép akarata állította. A Népszabadság tudósítása szerint hozzátette, hogy: „a zsidó közösségek tagjainak az önkéntesség elve alapján anyagilag is áldoznia kellene saját szerveződéseik fenntartására, hogy azok jobban működhessenek; így jöhetne létre reális alternatívája a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz)”.

Kelemen Katalin, a Szim Salom rabbija vázlatosan elmesélte közösségük és a Mazsihisz viszonyának történetét, ami valóban felháborító történet. Olti Ferenc javaslatot is tett, úgy vélte, a Mazsihisz képviseleti-pénzügyi monopóliumát meg kéne törni, az államnak jeleznünk kell, hogy ezt a monopóliumot nem tarthatja fenn tovább. Arról folyt a szó, amikor megérkeztem, Novák Attila (különben fontos cikket írt az e heti ÉS-be), Seres Attila, Heisler András és Kirschner Péter közt, hogy érdemes-e a Mazsihisz szidalmazásával tölteni az időt vagy valami mást kellene tenni. Ez is mutatja, fáradt beszélgetés zajlott a színpadon, a jól ismert érvek és témák, antiszemitizmus – már hogy az a mi ügyünk vagy eminensen a teljes magyar társdalomé -, anomáliák, zsákutcás társadalomfejlődés, ilyenek. Az asszimilált zsidók kulturális teljesítménye tekinthető-e a magyar-zsidó kultúra részének vagy nem, ehhez az örökzöldhöz is kapcsolódott egy-két meditatív futam, ebből indult ki a zsidó nemzeti kisebbségi státuszt támogató szervezet jelen lévő tisztviselőinek kérdésoffenzívája, hogy akkor hát miért ne legyen zsidó nemzetiség. A teremben tartózkodók többsége úgy vélte, hogy ez nem tartozik a témához, ami legalábbis meglepő, hiszen a kérdés az volt, hogy ki képviselje a zsidókat. Erre bizony lehetséges válasz az, hogy például a zsidó kisebbségi önkormányzat. Számos állítás hangzott el a fiatalokról ezidőtájt, alternatív szervezeteket, intézményeket építenek ki, büszkék és szabadok, öntudatosak és lazák, bevállalják, jewish pride. Ekkortájt még elég jó volt „a” fiatalok sajtója, csak hát mintha mindenki mindenben egyetértett volna, ami a lényeges kérdéseket illeti. A Mazsihisz használhatatlan, ámbátor nem kell démonizálni, nem szabad túl sokat foglalkozni a szapulásukkal, mert kevesebb idő marad értelmes dolgokra, a pénz elosztása azért, persze, igazságtalan, a szervezeti élet antidemokratikus és kirekesztő, a fiatal kritikusok ugyanazt mondják, mint amit tíz éve mondtak az akkori fiatal kritikusok, business as usual. Szimpatikus, megfontolt emberek beszéltek, de valahogy mégsem alakult ki jóformán semmi az egészből. A következő menetben kicsit felélénkült a hangulat, Gadó János provokálta Nagy Ákost, mondván, hogy „a” fiatalok, akiket Nagy és e sorok írója képviselt (megtisztelő, tán a legutolsó alkalmam volt ez nyilvánosan fiatalnak lenni), mintha nem lennének elég aktívan rendszerkritikusak, pedig hát tőlük várná az ember. Nagy kicsit visszaszólt, mondván, hogy a Szombat nem töltötte be a neki szánt szerepet, nem orientálja a fiatalokat, különben meg miért lennének épp az ifjak egységesek, és miért fújnák a fényes szellők pont az ő lobogóikat. Dicséreteket kapott, a beszélgetés farvizén, a Marom, mert nem kérnek a MAZSIHISZ pénzéből, a közönség soraiban páran úgy vélték, hogy itt van a kutya elásva, azért ez a tétovaság, mert minden fellépő, személyében vagy az általa irányított szervezeten keresztül, anyagilag kiszolgáltatott a MAZSIHISZ-nek, akik, szokásukhoz híven, nem képviseltették magukat, a kutya ugat, a karaván halad. Képviselni még hajlandók volnának a zsidók véleményét, csak meghallgatni ne kelljen. Én eközben, a magam részéről megoldva a kérdést, foglalkozzunk-e a MAZSIHISZ-szel a magyar zsidók képviseletéről szóló beszélgetésen, rutinosan gorombáskodtam, egyúttal felhívtam a figyelmet a nyilvánosságmonopólium megtörésének, a „szennyes kiteregetésének”, a „zsidó ügy elárulásának” fontosságára, flódniztam is, persze.

Lázító szavaimnak csak az vehette élét, azért nem indult el a tömeg Budára Táncsicsért, azért nem szegeződnek az Auróra ágyúi ezekben a percekben a Síp utca 12-re, mert nem beszéltem a mikrofonba, és gyújtó hangú szónoklatomból, állítólag, semmit sem lehetett hallani a földön. A közönség kérdései aztán visszatértek az obligát nemzetiségi ügyhöz, Nagy szerint az újfent előkerülő fijatalokat ez hajítófányit sem érdekli. (A „fiatalok”, néha úgy tűnt, rendkívül titokzatos lények, csak kalandos életű, egzotikus tájakat megjárt világutazók hoznak róluk néha kósza híreket, viselkedésük idegen és meglepő, hol nagyszerű, hol csalódást keltő, mindenesetre idegen kontinens). Szóba került még a Hollán Ernő utca, a közönség, legalábbis számos tagja, meglepően élénk volt, kérni kellett őket, persze, hiába, hogy a nagy csúszásra való tekintettel halasszák el egyes hozzászólásaikat. El is gondolkoztam, lehet, hogy csak nekem tűnt lassúnak, kissé vontatottnak a rendezvény.

A Népszabadság Online mindenesetre megértette és bíztató gyorsasággal közzétette a lényeget: „A Mazsihisz alternatíváját keresik zsidó szervezetek”. A cikk kicsit összeszedetlen, idézi pár meghívott egy-egy kulcsmondatát, ezekről ugyan nem világos, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, de aki (legalább annyit, mint én) ott volt, tudja, valóban kicsit szétesőek voltak a beszélgetések. Mindenesetre keressük az alternatívákat, ha kissé enerváltan is. Mindegy, már a Népszabi-online főcímlap miatt megérte. Újabb jelzés a széles magyar nyilvánosságnak arról, hogy van élet a MAZSIHISZ-en túl.

–
Korábban a JP-n:
A Flódni-hadművelet (”dosszié”)
Akar valaki kósert enni Sólyom Lászlóval holnap?
“Megszakítjuk adásunkat”
Sötétség, világosság
Judapest a Frankelben
Sírnivaló 1% Mazsihisz-kampány
A képükön van bőr

A Mazsihisz „hivatalos” válasza azóta is kettõs retorikai stratégiát követ. Egyfelõl pártállami idõket idézõ atyáskodó gesztussal nehezményezik, hogy miért nem fordul az ifjúság a bölcs öregekhez tanácsért. Másfelõl úgy tüntetik föl, mintha a flódniküldõ akció az antiszemitizmus ellen folytatott küzdelmet gyengítené, lévén az antiszemitizmus elleni harcnak is csak egyetlen helyes útja, s ez épp az övék. E véleményt még a Mazsihisz-szel szemben független értelmiség jeles és mértékadó képviselõje is osztja. A Mazsihisz elnöke pedig — mellesleg a magyar szélsõjobb szóhasználatát kölcsönözve — a „flódnistákról” már egyenesen mint árulókról beszél. A Mazsihisz honlapján az elnökség ebédelutasító gesztusát mintegy utólagos népakaratként legitimálni hivatott hozzászólások részint továbbviszik a pogromveszély vízióját, karakán tettként, vagy — mint ahogy a Szombat egyik fórumozója a minap ironikusan fogalmazott — egyedüli zsidó virtusként tüntetve föl a köztársasági elnök ebédmeghívásának elutasítását. A magyar jogrend hiányos voltáról, sõt már-már weimari jellegérõl értekeznek. Így érvel Naftali Krausz ultraortodox bulvárújságíró idevágó, a Mazsihisz vezetõsége által a fügefalevél és a védõpajzs sajátos kombinációjaként maga elé tartott, mellesleg a judapest.orgon posztolók zsidóságát megkérdõjelezõ, mert hogy megidézõjelezõ cikke is. Idézném egyik idevágó mondatát:

Magyarországon ma dühöng a demokrácia. Amit Németországban és Ausztriában a törvény tilt — a holokausztot tagadni, a zsidókat szidalmazni és gyalázni — , azt Pesten szabad és törvényes megtenni.

Krausz itt három dolgot tesz. Egyrészt a diktatúrák egyik epithetonjával illeti a demokráciát, retorikai eszközzel mosva el a kettõ közti oly éles határt, ásva alá, ha nem is a jogrendet, de annak tiszteletét. Másrészt megfeledkezik megemlíteni a magyarországinál jóval liberálisabb amerikai joggyakorlatot, ill. azt, hogy ennek dacára virul arrafelé a zsidóság, többek között saját chaszid áramlata „fõhadiszállásának” hitközsége is. Harmadrészt szép csokorba gyûjti a német és a magyar jogrenddel kapcsolatos honi félreértéseket.

A német (és nyomában mutatis mutandis az osztrák) büntetõjog a Soával kapcsolatosan három dolgot is tilalmaz (vö. StGB 130. §, 3. pont.). Tilos a Soát nyilvánosság elõtt helyeselni, tagadni vagy bagatellizálva beszélni róla. Ezt öt évig terjedõ fegyházbüntetéssel sújthatják, amit a bírói gyakorlat komolyan is vesz. Három évig terjedõ szabadságvesztéssel ill. pénzbírsággal fenyegeti ugyanezen paragrafus negyedik pontja azokat, akik nyilvánosan vagy valamely gyülekezés során a társadalmi békét az áldozatok méltóságát sértve azáltal veszélyeztetik, hogy a nemzetiszocialista önkényuralmi rendet elfogadhatónak nevezik, dicsõítik vagy igazolni próbálják. Jellemzõ, hogy a törvény minderrõl a Volksverhetzung elnevezésû paragrafusban rendelkezik. A szó nehezen ültethetõ magyarra szabatosan: A nép uszítás, heccelés útján történõ meghasonlásának elõidézését jelenti. A német jog ezzel is kifejezésre juttatja: a kisebbségek nemzetalkotó entitások, a Volk, azaz a nép részei. (A nyelvi megfogalmazásra azért érdemes figyelnünk, mert a náci propaganda egyik centrális fogalma a nép [Volk] ill. a népi [völkisch] volt. A német zsidóság a nemzethez [Nation] tartozónak vallotta magát, a náci szóhasználat ezt a német-zsidó hitvallást, s a mögötte álló társadalmi szerzõdést törölte el a fogalomváltással. A 45 utáni német alkotmányos jogrend fogalmisága tehát a náci nyelvhasználat megszégyenítésével szolgáltat igazságot: a nácik kedvenc fogalmát emelik alkotmányos kontetxtusba a nácizmus által üldözöttek védelmében.) A paragrafus elsõ két pontja is a lakosság „részeiként” szól a kisebbségekrõl, melyek ellen sem az erõszakra történõ fölhívást, sem pedig az azokat alkotó egyének méltóságát sértõ, szándékosan rosszindulatú kijelentést nem tûri el, s e tevékenységeket három hónaptól három évig terjedõ szabadságvesztéssel sújtja.

üsszehasonlításul megjegyzendõ, hogy a magyar Büntetõtörvénykönyv is hasonló szankciót helyez kilátásba. A BTK 269. §-ának b) pontja szerint, ha valaki valamely nemzeti, etnikai, vallásos csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyûlöletre uszít, három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ. A magyar törvényi megfogalmazásból viszont sajnálatos módon kimaradtak a konkrét történelmi vonatkozások. Bár ennek hiányában is el lehetne ítélni az uszítókat, ha a magyar bírói joggyakorlat alkotmánytudatosabb volna (nem csak a német bíróság nem mentette volna föl a zsidók kirekesztésére újságcikkben fölszólító ifj. Hegedûs Lórántot, de egy az alkotmánybíróság vonatkozó indoklásait szem elõtt tartó magyar bíró sem). A 2003-as szigorí­tási kí­sérlet, mely a 2007. évihez hasonlóan szintén az alkotmányjogász köztársasági elnök (akkor épp Mádl Ferenc) kérte alkotmányossági normakontrollon bukott meg, nem a német mintát vette alapul, hanem olyan megfogalmazással próbálkozott, melyrõl az Alkotmánybíróság — a jogalkotói szándék respektálása mellett — kimondta, hogy az alkotmányellenes. (Sem a Mazsihisz akkori elnöksége, sem az országos fõrabbi úr nem reagált erre azzal, hogy visszautasí­totta volna a köztársasági elnök ebédmeghívásait.) Nem árt talán megemlíteni, hogy a BTK 155. §-a elsõ pontjának b) alpontja szerint valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak, a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okozó személy tíz évtõl tizenöt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ.

Azaz, mint egy évek óta Magyarországon élõ német ismerõsöm mondta, nem a törvényi rendelkezések hiányoznak, hanem — utalva az uszítást folytató lelkészt fölmentõ bíró hajánál fogva elõcibált érvelésére — a bírói gyakorlat elszántsága.

A törvényi rendelkezés Németországban is csak utólag képes olyan bûneseteket szankcionálni, melyek nagy nyilvánosság elõtt, az elkövetõ személyének ismertsége mellett történnek. A neonáci szervezkedések suttogó propagandájával, a külföldrõl, általában az USÁ-ból fönntartott honlapokkal szemben a német joggyakorlat is tehetetlen, az antiszemitizmus terjedésének megfékezésére önmagában tehát alkalmatlan. Sokkal nagyobb a jelentõsége az NSZK-közvélemény érzékenységének, mely nem a törvénybõl, hanem a törvényt létrehozó alkotmányos szellemiségébõl fakad. Abból a közmegegyezésbõl, melyet az alkotmánybírósági normakontrollért megorroló Mazsihisz-elnökség idehaza oly könnyedén negligál. Ebbõl a szellemiségbõl következõen Németországban nem kérdéses, hogy pl. az egyházak azonnal elítélik-e egy félkatonai szervezet létrehozását, vagy hogy fegyelmi eljárást indítanak-e ilyen szervezet zászlóit megáldó, szellemiségét hirdetõ egyháziak ellen. A Zuschlag Jánosok Németországban nem maradhatnak kegyeletsértõ kijelentésük után hónapokig az SPD tagjai, ahogy a CSU is kizárja a soraiból a Semjén Zsoltokat. Ha pedig Angela Merkel ajánlana párthívei figyelmébe náci katonákat hõsnek nevezõ sajtóorgánumot, akkor a kancellárasszony röpülne, nem csak a tisztségébõl, de a pártjából is. Németországban ugyanis demokratikus párt tagja antiszemitagyanús, vagy akárcsak félreérthetõ, magyarázatra szoruló megfogalmazásokra nem vetemedhetik: a karrierjébe kerül. Azonnal. Ohne wenn und aber. Ez alól még a szövetségi parlament elnöke sem kivétel. Az sem kétséges egy percig sem, hogy egy Molotov-koktéllal megtámadott zsinagógát keresztény aktivisták gyertyás, virrasztó sorfala állja-e körül szinte perceken belül. Bizony testükbõl vonnak védõgyûrût a polgárok zsinagógák köré, ha kell. Viszont ezzel egyúttal azt is beismertük, hogy a soátagadást börtönnel szankcionáló Németországban elõfordult már az, ami Magyarországon még nem: Antiszemita támadás ért zsinagógákat, hitközségi (épp egy maszorti) óvodát.

Vagyis sokkal nagyobb a jelentõsége annak, van-e társadalmi közmegegyezés az adott káros jelenség, pl. az antiszemitizmussal, vagy a cigánygyûlölettel szemben. Ha léteznék ilyen szolidaritáson alapuló konszenzus, akkor a Magyar Református Egyház már a kezdetek kezdetén sem viseltetett volna opportunista, álkorrekt béketûréssel a Hegedûs család politikai és erkölcsi ámokfutásával szemben, magyarán nem bízta volna a püspöki rangban álló apára az apa szellemi örökébe lépõ fiú kisebbség elleni uszításának ügyét, s nem ügyetlenkednék ma sem, hanem pogányságként bélyegezné meg azt, ami pogányság. Tenné ezt hitébõl fakadó egyértelmûséggel és félreérthetetlen elszántsággal. Ekkor ifj. Hegedûs Lóránt klerikofasiszta újságcikkének ügyben eljáró büntetõbíró se ûzött volna nagy eséllyel gúnyt hivatalából. Saját társadalmi köreiben lett volna ugyanis arcát pirító szakmai szélhámosság tautologikus magyarázatot találni arra, hogy az uszítás miért is nem uszítás. S ha a magyar bíróságok az elmúlt évtizedek diktatúrájának árnyékában képtelenek a szólásszabadság és az emberi méltósághoz fûzõdõ alapjogok közti helyes viszony megállapítására, az egyház még mindig szolgáltathatott volna e téren igazságot, válhatott volna mértékadó és mértéket megtartató instanciává. Merthogy a belsõ szolidaritás nélküli, meghasonlott erkölcsû társadalom az antiszemita csoportok sikerének valódi titka.

De térjünk vissza a német viszonyokhoz. Sem a törvényi környezet, sem a társadalom etikai immunrendszere nem képes megfékezni az 1990 óta újjáéledõ antiszemitizmust. A Fal ledöntése után nem csak Brecht sírjára pingálták oda, hogy büdös zsidó (Sau-Jude), nem csak Berlin egyik legforgalmasabb közterén (az Alexander Platzon) engedtek szabadon egy az egyik oldalán festett Dávid-csillagot, a másikon Ignatz Bubisnak, a német Zentralrat akkori elnökének nevét viselõ disznót, de bizony megsokasodtak a tettleges antiszemita atrocitások is. Azaz az antiszemitizmus köszöni, jól van, a magyarnál szigorúbb német jogrendhez is komolyabb nehézségek nélkül tud alkalmazkodni. Megvan hozzá a találékonysága. Az ilyen arctalan antiszemita megnyilvánulásokkal szemben a német jogrend is tehetetlen, ahogy a neonáci körök antiszemitizmusával szemben is. Egyre több náci aktivista vonul ugyanis börtönbe (pl. Lutz Giesen), vállalva nyíltan náci érzelmeit. Bizony létezik a neonáci börtönromantika. Ne felejtsük: a führer is ült. Azaz a gyûlöletbeszédellenes jogszabályok Németországban sem bizonyultak elégséges eszköznek a valódi, a mindannyiunkat fenyegetõ antiszemitizmus elleni harcban. A sikeres védekezéshez sokkal nagyobb szükség van a társadalmi szolidaritás ezernyi megnyilvánulására. üppen ezért a német-zsidóság szervezett képviselõi, értelmisége, újságírói, mûvészei nem csak a rendõrségtõl ill. az ügyészségtõl követelnek erõteljesebb beavatkozását (pl. több utcai járõrt), azaz nem csupán ölbe tett kézzel várják, mit hoz a holnap, hanem tevõlegesen szövögetik a többségi és a kisebbségi társadalom közötti szolidaritás kölcsönös megbecsülésen és véleménycserén alapuló szálait: A hazainál sokkal élénkebb keresztény-zsidó párbeszédet folytatnak. A Zentralrat der Judenbe minden létezõ áramlatot befogadnak (azaz nem kezelik saját kisebbségeiket kirekesztõ módon). Muzulmán-zsidó párbeszédbe kezdenek. Politikai vitaesteket rendeznek. Iskolai foglalkozásokat tartanak. A közvéleményt fölrázó filmet készítenek. Röviden: nem papolnak, hanem teszik a dolgukat.

Klikk!

A Mazsihisz a megítélésem szerint nemcsak jelen vezetõségének flagráns és az abszurd geg elemeit felvonultató – a szégyenletes és a mulattató között ingadozó – bornírtsága és antidemokratikus eredetébõl következõ korrupt impotenciája miatt okoz rettenetes elemi károkat a magyar zsidóságnak, hanem természete és a magyar társadalmi-politikai együttállásban (rondább, de talán pontosabb szóval paradigmában) elfoglalt pozíciója miatt, azaz rendszerszerûen és kijavíthatatlanul.

A bizalmaskodó és privatizáló munkásõr-motívum itt tévútra vezet, önmagában ugyanis nem magyarázza a kártételt, sõt, arra a rejtett premisszára épül, hogy ha az adott figura és köre nem volna a groteszkségig lehangoló, akkor a szervezet esetleg képes lehetne magának tulajdonított küldetésének keretein belül hasznosan tevékenykedni – ezt én energikusan tagadom.

Mi a baj tehát a kegyességi szervezettel?

Az, hogy létezése, magának tulajdonított és pillanatnyilag sajnos államilag elismert küldetése arra a hamis premisszára alapozódik, hogy a magyarországi zsidóság tevékenysége és társadalmi megmutatkozása kizárólag, de legalábbis elsõsorban vallási kereteken (azon belül pedig egy meghatározott irányzaton) belül nyilvánulhat meg. Hogy a többi civil és kulturális, netán politikai szervezõdés nem reprezentatívan zsidó, hanem kizárólag a magyar társadalmon mint egészen belül értelmezhetõ.

Ennek a premisszának az eredete nyilvánvaló, a rákosista-kádárista alapítású, de a zsidóság központi szervezeteinek legszégyenletesebb és legvégzetesebb Horthy-kori hagyományait is alkotóan magába integráló kegyességi szervezetet pontosan azért hozták létre, hogy a magyarországi zsidóság esetleges politikai-társadalmi reprezentációja minden csírájának (láttató képzavarral élve) magvát szakasszák. Ebbõl mára a tanácstalanság, az identitászavar és az impotencia mint állapot állandósításának küldetése maradt. Meg az, hogy a magyar zsidóság túlnyomó részét kitevõ szekuláris, nem-halachikus, nem-neológ illetve „a maga módján vallásos” hányadának nem lehetséges demokratikus és az állammal meg a társadalommal interakcióba lépni képes önmagát következetesen zsidóként definiáló szervezete.

A Mazsihisz öndefiníciója szerint egy régen értelmét vesztett, mert szereplõiben és a körülményekben a felismerhetetlenségig átalakult és egyoldalúan sokszorosan felmondott asszimilációs szerzõdés hazug illúziójának és ebbõl adódóan a ”megalázottak és megszomorítottak” nevében szánalomért és védelemért esdeklõ zsidóságképnek a fenntartásában érdekelt, ennek folytán, bármit beszéljenek is olykor vezetõi, igazából a zsidóság egészéhez és Izraelhez semmi köze nem lehet, hiszen a szekuláris állam és a nem vallási meghatározottságú (nemzeti) közösséghez nem (a zsidóság létezõ többségét magából statútumszerûen kizáró) kegyességi egyleteken keresztül vezet az út. Sõt, a mélyben hatóan a Mazsihisz öndefiníciója Izrael létjogát is tagadja, hiszen ha a magyarországi zsidókat zsidó vallású magyaroknak tekintjük, akkor rájuk nyilvánvalóan nem vonatkozik a cionista meghívás a zsidó nemzet otthonának, majd államának újraaalapítására és építésére, hiszen hát nem tagjai e nemzetnek, s ha õk nem azok, akkor a világ velük azonos státuszú diszpórazsidósága sem az.

- Montefiore

A folytatásban két példán (a flódniügyön és elõzményein illetve a március 15-i nyilatkozaton) fogom érzékeltetni, hogy szerintem milyen változásokkal járhatnak, ha a Mazsihisz kikerülne a rendszerben jelenleg elfoglalt pozíciójából (az alternatív vallási szervezetek problémájára itt nem térek ki, de nyilvánvalónak látom, hogy az általános képviseleti jogot bitorló kegyességi szervezetet legalábbis Némazsihisznek kellene átnevezni, hiszen nem az összes, hanem néhány magyarországi zsidó hitközséget képviselnek, tehát reprezentativitásuk e szûkített értelmben sem áll fenn).

—
Kapcsolódó:
A képükön van bõr
Sírnivaló 1% kampány
Flódni-ügy – elõzmények
Flódni ügy – fõ aktus
Flódni-ügy – levezetés

Ennek alefje és tavja a rendszerváltás után alapult, mégis inkább az ’50-es évek vezetési gyakorlatát folytató MAZSIHISZ. Eredményekrõl keveset, diktatórikus vezetõi módszerekrõl, és komoly síbolásokról annál többet lehet hallani. A MAZSIHISZ elérte azt, hogy miközben a hazai zsidók (vallásosak és szekulárisak) leginkább ellenszenvvel vagy közönnyel figyelik a mûködését, õ számít “A Magyar Zsidószervezetnek”, és évi 3 milliárd forinttal gazdálkodhat. Sokan függenek tõle, de õ csak magától, vagyis szinte teljhatalmú vezetõjétõl függ.

Ehhez képest (az antiszemiták kontextusán túl, amit meghagyunk az antiszemitáknak) milyen ügyek kapcsán találkozunk a MAZSIHISZ nevével? Antiszemita aktusok elítélése, egyoldalú politikai nyilatkozatok, panamák, soá biznisz és választási botrányok. Ebbõl állna a zsidó érdekképviselet?

Nem akar valaki 3 milliárd forint, vagy akár csak 1.5 felett rendelkezni, de cserébe értelmes tevékenységet folytatatva 60 éves tetszhalott állapotából felkelteni a hazai zsidó életet?

—
Korábban a Mazsihiszrõl:
Sírnivaló 1% reklám

elkötelezettje, legyen szó kultúráról, politikáról, vallásról vagy közösségekrõl. Akikhez szólni kívánunk és akik szólnak: zsidók, valamint érdeklõdõ filoszemiták. Eltökélt szándékunk, hogy a zsidózást kiemeljük

azaz folytatjuk szemantikai bozótharcunkat is. A JP tematikus sokszínűségébe az úgynevezett “antiszemita-zsidó párbeszéd” nem tartozik bele, még az európai értelemben vett “antiszemita-zsidó párbeszéd” sem.

Ehhez tartjuk magunkat a jövőben.

Köszönöm. Valamint elnézést az elmúlt hetekért. A bozótban néha túl sûrûn öszefonódnak az indák.

ün most egy panelbeszélgetésre kaptam meghívást, jövõ hét szerdára. Ez a beszélgetés Berlinben lesz, a téma pedig valami ilyesmi: “az európai zsidóság, a civilség és az innovatív zsidó kezdeményezések”. A panelben öten leszünk, én leszek az egyetlen kelet-közép európai résztvevõ; a többiek londoniak, berliniek, New York-iak. A hallgatóság: egy szuperzártkörû konferencia (mi sem vehetünk részt rajta a saját panelbeszélgetésünket leszámítva) résztvevõi, akik a világ legnagyobb zsidó filantróp alapítványainak a vezetõi. Szerintem ez maga a Cion Bölcseinek a Tanácsa lesz! ;] Nem tudom pontosan, hogy mirõl akarnak kérdezni, de amennyiben “gombnyomásra” kell valamit majd mondanom, akkor a következõ gondolatokat terveztem megosztani velük – legyen ez akkor itt most az én “dia-csontvázam” (bár vetíteni nem fogok):

1. Az elterjedt amerikai vagy izraeli közvélekedéssel szemben Európa nem csak egy “zsidó temetõ”. Az európai (és benne a magyar) zsidók jelene ma már nem csak a “múlt sötét árnyairól” szól; az elmúlt 20 évben nem csak teljesen új zsidó nemzedékek nõttek fel, hanem velük együtt létrejött Európában egy egészen életképes kultúra is. Check it out now.

2. Theodor Herzl tévedett és Asher Ginsbergnek igaza volt. Herzl az aktív politikai cselekvés, a zsidó államiság azonnali és mindenáron való megteremtése mellett tette le a voksot Baselben; Asher Ginsberg amellett érvelt, hogy a kulturális magunkra találás sokkal elõrébb való, mint az öncélú államiság vagy a politikai sovinizmus. I agree.

3. Európában a könnyû látszat ellenére nem az “antiszemitizmus” a kardinális kérdés az itt élõ zsidók számára. A döntõ kérdés inkább az, hogy miképp is akarunk (tudunk) “zsidók” lenni; hogyan kívánunk viszonyulni a többségi társadalmakhoz; hogyan szeretnénk, hogy a többségi társadalom viszonyuljon hozzánk? Do we know?

4. Zsidó szervezetek állandóan a “közösségépítés” és az “involválás” témakörökön pörögnek: ez nagyon helyes, de érdemes észrevenni, hogy ezek nem egyedien zsidó problémák. Különösen a poszt-szoc országokban a civil társadalom erõsítése kulcskérdés, mert önszervezõdõ civil közösségek nélkül egyszerûen nem mûködik normálisan a demokrácia. ürdemes lenne odafigyelni másokra is, nem állandóan belterjes “párbeszédekben” lenni: sokat tanulhatunk. Figyeljük meg, hogy miként szervezõdnek sikeresen közösségek alulról – a Critical Masstõl a couch surfereken át a bloggerekig.

4b: Túl sok szervezet van: sikerült “túlintézményesíteni” a zsidó életet.

5. Nem a “zsidóság” az egyetlen társadalmi-kulturális kontextus (és konfliktus, hehe), amiben élünk. Sokszor vannak ennél nagyobb, fontosabb “narratívák” is az életünkben. Ugyanakkor csodálatos, hogy a “zsidóságnak” (=a zsidó szemléletnek/tudásnak/hagyománynak) vannak releváns válaszai (vagy legalábbis jó kérdésfelvetései) a legtöbb mai kérdéssel (issue-val) kapcsolatban. Legyen a téma élelmiszer biztonság, konfliktusok kezelése, csoportok együttélése, városi biciklizés, szingliség, városi szétesés, rock n’roll, konzervativizmus vagy liberalizmus: ezekrõl van mondanivalója a zsidóságnak.

Csak azt nem értjük, miért nem sikerül Budapesten egy jó kis éttermet csinálni, finom hagyományos zsidó receptek alapján és igényes új/kortárs minõségben. Aki hallott ilyenrõl, adjon tippet, hol érdemes ilyet keresni…