2004 decembere óta csináltuk ezt a blogot, most viszont ideje végleg lezárni és továbblépni. Shalom motherfuckers.

Okok is vannak, többféle, röviden megosztom ezeket.

Személyes
A JP nem one-man-show blogként indult (már a legelején, azaz 2004-2005-ben szerzőtárs lett Shadowrider, majd Orosz Péter, Prezzey és Miou Vicioso), az évek során pedig legalább másfél tucat szerző fordult meg itt. Ugyanakkor mégis kissé vízfejű maradt a blog, sajnos vagy nem sajnos: a bejegyzések úgy 75%-át én jegyeztem, a maradék 25% pedig leginkább úgy jött létre, hogy pingeltem folyamatosan a blogbarátokat. Utólag visszagondolva kisebbfajta csoda, ahogyan négy évig a JP-n csapódott le az energiánk és szenvedélyünk egy jelentős része. Tavaly ősz óta viszont egészen új dolgok állnak a fókuszomban. Nem egy, hanem több dologról is van szó és mindegyikkel boldog vagyok. A JP-t már nem tudnám úgy folytatni, ahogyan eddig. 25%-on meg nem szabad csinálni semmit.

Blogoszféra
2004-ben a blog szcéna a mostanihoz képest nagyon kicsi volt Magyarországon. Számomra nagyon vonzó volt ez a közeg és büszke voltam arra, hogy milyen remek közösségnek váltunk mi is a tagjává. Ma már viszont nem tartom érdekesnek vagy inspiratívnak ezt a szubkultúrát, amely d-kategóriás Szily Laci és Tóta W alteregók játszóterévé vált. A mai magyar blogoszféra a Hyde Park és a Blikk szintézise. Nem flódni, nem vonz, inkább taszít.

JP pályaív
A JP 2004-2007 között egy alternatív, kimondotton underground (pop)kulturális dolog volt. 2007 végére sok tekintetben mainstream relevanciánk lett, de ezeknek az új elvárásoknak nem igazán tudunk, de főleg nem szeretné(n)k megfelelni. A cápát pedig nem kell megugrani.

Röviden ennyi. Nagyon klassz, igazán flódni volt ez az egész, úgyhogy szívből köszönök mindent és nagy respect mind a szerzőtársaknak, mind az olvasóknak, lett legyenek kukkolók vagy bátrak.

ui: tartsuk a kapcsolatot, kedves JP. Elérhetők vagyunk egymás számára a hello@judapest.org, illetve a végig meglepő módon alulhasznált hatemail@judapest.org email címeken, valamint a Facebook-on is. Brunchok és mindenféle más 3D-s offline cuccok is lesznek. “Ha mozdulni kell, együtt mozdulunk!” ;]

Üveges szemmel bambulok magam elé…

Nem ti, akik néztek, hanem én aki a rakétán csücsülök, én csapódtam be… Nem becsapás ne szórakozzatok, becsapódás!
Most pedig komoly a helyzet, tehát mostantól mindent kicenzuráznak, csak a jófiú szóvívő van, nincs kétfajta, ezt egyétek, mint mi a fatálcáról a folyosón a lekváros kenyeret vaj nélkül a napköziben.

Cenzura van.

Tudom hogy direkt, de akkor is baromság.

Szednének össze egy izzadt, borostás, jóképű, vagány zsidó katonát, aki már 3 napja nem zuhanyozott, amire egyébként van lehetőség esetleg most Gazaban, mármint hogy az ember ne zuhanyozzon, mert sehol egy Kludi keverőcsap, szóval jobban szeretném őt látni bármely napszakban, mint ezt a jófiút, aki felmondja a szöveget.
Most komolyan az van, hogy ez kell nekünk itt a világban, Izraellel szimpatizáló pesti zsidóknak???
Vagy Izraelben ezt zabálják az emberek? Vagy bárhol a világban?
Nem, ezt kizárom. Ez a jólfésült szemüveges gyerek nyilvánvalóan valakinek a valakije, mert magától, kiválasztásos verseny alapon nem kerülhetett volna képernyőre, mindenesetre öröm, hogy a nagymamájának sikerült mosolyt csalni az arcára, hogy a kölyök ott van a jutubon, és még bármi lehet belőle.
Bármi.

Bármi, csak média győzelem biztosan nem.

Nézem hát a Szíenent.

Véres csecsemő, száguldó mentőautó, mégegy sebzett gyerek, mentőautó nyitott hátsó ajtóval befarol, öregasszony zokog, káosz és vér, fiugyerek profilból 20 centis ragtapasszal ez kibírhatatlan.
Számolom. Egy, kettő, három, négy, öt, közben kis riport csak hangban a gazai főorvossal hogy tele van a kórház,
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, reklám.
Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, közben kis Bush elnök, majd tizenöt, tizenhat, tizenhét, közben Living Golf.
Tizennyolc, tizenkilenc, húsz huszonegy, és jön Wolf Blitzer, aki tökolyan mint Györffy Miklós, csak nem dohányzik adás közben.
Huszonkettő, huszonhárom, Nick Robertson, huszonnégy, Eco solutions, majd huszonöt, Screening Room, huszonhat nem számolom.
Huszonhatszor nyomják a sokkoló klipet a sebesültekről.
Bementek Gazaba fene tudja hogyan, mert az IDF senkit nem engedett be ha jól tudom, Nick Robertsonék viszont lefizették akit kellett az egyiptomi sorompónál, és megcsinálták a melót.

Nick Robertson tudja a jobot, a goal az, hogy nagy legyen a nézettség a célcsoportban, bár Libanonban lebukott, hogy nem ő a producer, és a helyszíneket sem ő választja ki, hanem a Hezbollah.
Le is vették a képernyőről egy kis időre, mert kínos, hogy hazudott és manipulált, de a leginkább az volt a kínos, hogy ez ki is derült.
Most már nem is engedik forró helyszínekre, csakis repi riporternek a szálló teraszára, mellé vetített háborús jelenetekkel, és előléptették hiteles riporterből senior international correspondentnek.
Hát ezt tényleg meg lehet bocsájtani, csak napi másfél milliárd embert vett hülyére, ami azért meg sem közelíti Zuschlag Janos csúnyaságait, aki bár kifizette a lopott pénzt másik lopott pénzből, mégis sitten ül, pedig gyereke is született kőzben, ez így rendben is van és arányos.

Szegény Richard Quest is többet kapott letiltásban, amikor betépve és nemiszervét zsineggel saját nyakához kötve tűnt fel a Central Parkban egy jól sikerül homokos duhajkodás után pirkadatkor, és ez alaposan lerombolta a csatorna hírnevét.

Robertson nem.
Ő rendben a helyén tartotta a szervét balosan ahogy kell, miközben képen kívül a Hezbollah intendánsa vezényelte a csapót.
Action!!!

Most háborúzunk gyerekek vagy tévézünk?

Bementünk tegnap Gazaba, na nem mi itt pesten, meg nem ti ott Londonban, hanem ők ott a Cahalban. A fiuk meg a lányok mentek be tegnap és mi büszkék voltunk rájuk.

De ma már büdös ez az egész.

Mert ez a sok ismétlés bezavart az agyunkba, Kurva sok itt a vér. Kurva sok itt a sérült civil.
És a gyerekek.
Büdös ez az egész gyerekek, én mondom, az erőszak erőszakot szül, beszélték volna meg ezek fehér asztal mellett, minek ez a véres izé.
Csak a baj van a zsidókkal.
Ha nem értenétek nézzétek a TV-t! a CNN-t!
Nincs ott semmi más csak a civil áldozatok egy hírblokkban huszonhatszor bejátszva. Slejfniben ahogy a szakmában mondják, azaz szépen összevágva és a végét az elejéhez ragasztva, lehet indítani és közben kávézni, ha lemegy az egész kezdődik elölről, és megint és megint huszonhatszor.

Hamasz embert egyet sem látni.

Ők szocialista brigád vállalásban most a zümmögő kórusban énekelnek, vagy színházi matiné előadáson vannak, és a jegyeket lepecsételteteik a szakszet. titkárral, jól mutat majd a csapat kasszam rakétával a brigád naplóban.
Ők most nem értek rá forgatni, egyszerűen nincsenek, vagy nem fontosak, nem fértek rá a képernyőre.
Mindent nem lehet megmutatni, mert akkor még az emberek félreértik vagy nem értik, mert ők buták. Buták mint a föld, ezért kell nekik megmutatni mi a lényeg, és hogy jól megértsék elég sokszor, mert ismétlés a tudás atyja.

Szegény Dolfi.

Ha ő ezt tudta volna, akkor nem a V2 be invesztál, meg az U-boatokba.

Nem Werhner von Braunba hanem csak Leni Riefenstahlba. Meg a filmhiradóba.
Vazze, ő tényleg ezt csinálta, ő fedezte fel a tömegmanipuláció jelentőségét és a marketinget, Eizenstein és Dovzsenkó sem volt kezdő, de igazi profi munkát ő vitt a filmszalagra, ma is tanítják mindenhol.

Ha Robertsonék ott lettek volna Drezdánál a bombázások után, akkor minden egészen másképpen alakul!

Mert a világ nem tűrte volna a csúnya látványt és megfordult volna a közhangulat.
Nem kell ez a háború, fejezzék be most azonnal, kössenek tűzszünetet a Dolfiékkal, és akkor szegény Éva Braun meg Dolfi nem flambírozzák magukat a bunkerban, hanem gyerekeket nemzenek és boldogan élnek velünk míg meg nem halunk.

Most már nem filmszalag van hanem videó.
És a legjobb a Szíenen!
Én nem tudom, egész nap melózok, hulla fáradt vagyok. Ezek ott háborúznak, mutatják a tv ben. TV-zek, mert ott mindent látni és már látom mi az igazság. Vér és erőszak, önmagáért való értelmetlen marakodás, fejezzék be!

Fejezzék már be, mert zavar!!

Ne vérengezzenek már, a kutyaúristenit!!!

Fejezzék be, legyen már béke, kössenek tűzszünetet, mert én tudom, hogy helytelen dolog amit csinálnak, gyerekeket ölnek. Láttam a szienenen.

Azok a gyerekek akik most ott benn menetelnek, nem tudhatják, szegények meg vannak tévesztve, nem tudják miért harcolnak.
Ott nincs náluk semmi, a mobiljukat is elvették, nincs TV sem.

Nem látták a Szíenent.

—

Wwan blogja – http://wwanblogja.blogspot.com

Ott tartottunk, hogy nagymama felnőtt. “Telt múlt az idő. Lassan kezdett elegem lenni Anyukából. Férjhez akartam menni. Kereskedelmi iskolába jártam, utána volt három év gyakorlat, az alatt nem kaptam fizetést – drogista gyakornok voltam. Aztán segéd lettem az Ács drogériában a Váci úton egy évig. Az Ács felesége nagyon utált engem, féltékeny volt, pedig ez az Ács egy elég öreg ember volt, és igazán a feleségének semmi oka nem volt erre. Egyszer Puk kölnit csempészett a ridikülömbe, mintha loptam volna. Na akkor elegem lett, otthagytam. Akkoriban már nem nagyon lehetett zsidónak elhelyezkedni. Anyuka üzlete akkor még megvolt, ott dolgoztam. Utáltam. Drogéria után krumplit mérni…

Ez a Kossuth Lajos utcában volt, Erzsébeten. Volt a Grünhut nagykereskedés, tőlük vettünk konzerveket a boltba. Volt az öreg Grünhutnak egy fia, a Laci. Nős ember, a felesége, Irén, Anyukához járt panaszkodni, hogy nem bírja elviselni az apósát. Szekálta, agyon dolgoztatta. Később el is váltak. Anyuka kitalálta, hogy ez a Laci fiú félvér (anyukája keresztény volt), meg jóképű, és milyen jó férj lenne, házasodjunk össze. Jellemző volt Anyukára. De ezek a dolgok nem így működnek. (Zs: És amúgy a Grünhut ebben benne volt?) Hát hogy a fenébe ne lett volna! Nézd meg a képeket. Húsz évesen elég szép lány voltam.

Végül összeházasodtunk, katolikus templomban volt az esküvőnk. Hát az is borzalom volt – majd emlékeztess, hogy elmeséljem Anyuka összes stiklijeit, ez is egy volt azok közül. Valami ronda, kék szoknyában, szóval valami szegényes ruhában kellett esküdnöm. Egyszer írt nekem Laci egy levelet – kár hogy nem tettem el -, amiben azt írta, hogy hozománytól függetlenül lett szerelmes belém. De nem volt egy jó házasság. A Lacinak kibírhatatlan dolgai voltak. Csak egy példa. Közösen olvastunk egy könyvet, sokat beszélgettünk róla, közös élmény volt. Erre fogta magát, és egy nap elment egyedül színházba megnézni. Nélkülem. És több ilyen is volt.

Aztán jöttek a nyilasok. Apuka három napig nem kelt föl az ágyból, olyan beteg lett. Ő inkább meghal, de nem él egy ilyen világban. Azt azért tudni kell, hogy soha nem volt beteg. Néha, amikor Anyuka szekálása elől lement a pincébe fát vágni, kimelegedett és megfázott. Akkor Anyuka adott neki kalmopirint, húslevest meg teát, három nap múlva jól volt. Amikor meghalt, kilencven évesen, az orvos kérdezte, hogy hol van a kartotékja. Apukának nem volt kartotékja, mert sose volt orvosnál. Hát amikor jöttek a nyilasok, teljesen megbetegítette magát. A gyönyörű felesége zsidó volt. Nem akart ilyen világban élni.

Fél év házasság után Lacit elvitték munkaszolgálatosnak.

Volt neki egy barátja, a Müller Pista, együtt voltak a munkaszolgálatban, együtt találták ki, hogy nem mennek a vonattal másnap Németországba. Mondta nekem, hogy van ez a Müller, szintén Erzsébeti, a felesége nem engedi be a házba – az anyósa nyilas -, nem lenne-e baj, hogy ha ő is jönne. (Közben volt a Pista feleségnek, Ilonkának valami barátja, vele csalta Pistát. De igazából csak „visszacsalta”. Aztán végül el is váltak.) Ott bújtattam őket Anyukáék lakásában, a fürdőszobában. Ott lehetett fűteni. Odatoltunk egy szekrényt az ajtó elé. Néha kijöttek. Az óvóhelyre nem voltam hajlandó lemenni. Azt mondtam:
- Ha valami bajotok lesz, akkor én mitévő legyek… – így fogalmaztam: bajotok lesz. De nem lett bajunk. Én mindig búra alatt voltam. Egyszer egy bomba elvitte a fél házat, a csillár is leesett, engem a Pista lökött odébb, akkor se lett semmi bajom. A csillár is világított tovább. Nem romlott el, visszaraktuk.

A Losonczyhoz jártam kenyérért. Tudta, hogy kell nekünk több, adott nekem hátul öt darab két kilós kenyeret, azt cipeltem haza. Igen komplikált volt akkoriban ennivalót szerezni, főleg három embernek. Volt jegyem, na de csak egy embernek való. De mindig összejött valahogy. Ilonka is hozott ennivalót néha. És hozta a kis Gyöngyikét – a gyereküket. Miközben Pista és Ilonka a fürdőszobában beszélgettek, én odaadtam neki a Tündérbabát. Játszottam vele, mert nem volt szabad, hogy megtudja, hogy az apja ott van a fürdőszobában, hogy el ne locsogja valakinek.

Jöttem hazafelé Csepelről, volt ott egy német katona, tankcsapdákat csinált, fa karókat hegyezett, a lehullott forgácsokat elkértem tőle. Odaadta. Danke schön. Volt kenyerünk, lett tüzelőnk is. Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit. Legalábbis a Pistával. A Grünhut mindig mondta, hogy legalább halkabban röhögjünk.

A sárga csillagot nem tűztem ki. A szomszédok pedig véletlenül valahogy nem jelentettek fel. Aztán olyan is volt, hogy láttam egy nőknek szóló plakátot, hogy aki 30 év alatti, az jelentkezzen. Bementem a sorozóirodába, ahol egyedül voltam, csak a pult mögött ült egy nő. Rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”. Mondom, búra…

Anyám rokonainak angóra holmiijait (kesztyű, sál, pulóver, nagy érték volt az akkor) rám bízták, mondván, hogy nagyobb biztonságban lesznek egy kereszténynél. A bőrönddel aztán megállítottak az állomáson, valami spicli azt mondta egy rendőrnek, hogy én zsidók vagyonát menekítem. A rendőr rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”.

Laci a felszabadulás után három napig nem bukkant fel. Barátait kérdeztem, hogy ugyan hol van. Hálásnak kellett volna lennie, azt meg utálta. Pedig hálás lehetett, mert végsősoron megmentettem az életét. Ő utált hálás lenni. (Közben ott volt a Müller, az hálás volt. Vele a házasságunk egész más volt. Kölcsönös megbecsülésről szólt. De ott még nem tartunk.) Szóval valami vendéglősnél volt, akinek volt egy lánya. Ott ült, kártyázott, a barátja pedig be volt bugyolálva a kabátjába. Azt a kabátot mindig felakasztotta, vigyázott rá, igen nett ember volt. Erre most meg valaki beletakarózik… Azt mondtam neki, hogy a rendőrségtől keresik. (Jelentkezett rendőrnek vagy polgárőrnek.) Egy idő múlva hazajött. De akkor már nem kellett.

A háború alatt a Bodonczy család tizenhároméves kislányára vigyáztam, mert mikor szirénáztak, az üzlettel kellett foglalkozniuk. Megkértek, hogy törődjek vele. Együtt mentünk az óvóhelyre. (Amíg Laci munkaszolgálatos volt.) Hálásak voltak, cserébe velük ebédeltem. A férfi öccse, Lacás is ott evett. Szerette volna a kis lovaskocsija oldalára a nevét felírni. A kirakatrendező tanfolyamon megtanultam a negatívbetű készítést, és gyönyörűre sikerült. Lacás próbált udvarolni. Nekem nem lehetett. Barátságféle szövődött.

A háborúnak vége lett. Én elváltam Grünhuttól. Lacás megkérte a kezemet, én igent mondtam. Kedves, jó modorú, jólszituált volt, konzerv-üzeme volt Óbudán, meg lakása. Én lebegtem a levegőben. Ideges voltam. Miért ne mennék hozzá? Az is az őrangyalom műve volt, hogy elnapolták a válás kimondását. Így maradt idő kiismerni Lacást. Bemutatott a családjának, ezek pincérek, kocsmárosok, kávéház-tulajdonosok voltak. Megkínáltak rántott hallal. Éhes voltam. „Háború után mindenki éhes.” Tálaltak. Kések, villák. Néztek. Nekiállok halat enni, természetesen kézzel. Finom. Megmérettettem. Észre sem vettem, hogy vizsgáztattak. Aztán Anyuka jött terepszemlét tartani a jövendőbelimnél. Lacás felemelte a lova lábát, megvizsgálta a patkót. Nem mosott kezet. Ő is megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

És még időben lezsidózott. Már nem emlékszem, mire mondta, hogy „erre is csak egy zsidó képes”. A háború után nem volt szokás zsidózni. Ez elég volt, hogy felbontsam az eljegyzést. Még annyit, becsületére legyen mondva, hogy amikor Pistát – második férjemet – elvitték, ő volt az egyetlen, aki megkérdezte, nincs-e szükségem valamire.”

__________

Majd folytatjuk, addig is hadd kívánjak boldog mindenféle ünnepeket ezzel a kis hanukarácsonyi csendélettel, ami a nagymama előszobájában fogadott tegnap:

Majd eresszük össze mindezt azzal a karácsonyi dallal, amire az előző szám meglehetősen hasonlít (nem véletlenül):

Remélem, mindenkinek boldogan telik a Hanuka éspervagy a Karácsony, akit meg egyik sem érint, az örüljön a hosszú hétvégének, lazítson, és ne fejtse ki, hogy másnak mit kellene és mit nem kellene megünnepelni.

A Paideia az európai zsidó kultúra újjászületése mellett elkötelezett felsőfokú zsidó tanintézet. Zsidó tanulmányainak középpontjában a hagyományos szövegek megismerése áll.

Az egyéves ösztöndíj egyedülálló lehetőséget kínál az alábbi területeken:

A hagyományos zsidó szövegek és kultúra tanulmányozása a gyönyörű Stockholm városában;
Héber ulpán és izraeli tanulmányút;
Világszínvonalú szakirányú kutatás;
Kapcsolatépítési lehetőség egy nemzetközi és pluralista európai környezetben;
Szövegtanulás a hagyományos Hevruta (párban tanulás) módszerével.

A jelentkezőktől a következőket várják:

Elkötelezettség az európai zsidó kultúra újjászületése iránt;
Intellektuális érdeklődés, nyitottság és dokumentálható egyetemi gyakorlat;
Jó kapcsolatteremtő és vezetői képesség.

A zsidó szövegek tanulmányozása terén előzetes gyakorlat nem szükséges.

További információk: info@paideia-eu.org (e-mail), illetve www.paideia-eu.org (honlap).

Jelentkezési határidő: 2009. január 15.

Feltettem a kérdést a nagymamámnak, mint az utolsó női zsidó felmenőmnek, hogy mégis hol tűnt el a vallás a család életéből. Innentől kezdve hétvégéken keresztül beszélgettünk. Viszonylag az elején kiderült, hogy valahol a dédanyámnál múlt el a zsidóság… De azért csak hallgattam tovább, és le is írtam, mert bár nagy részét hallottam ennek, de így egyben volt az igazi. Szóval megosztom (megosztjuk) veletek ezt a mesét, mert ez is része az én történetemnek.

“Anyuka 1900-ban született, a háború végén tizennyolc éves volt. A háború alatt szerelmes volt egy románba, aki náluk volt elszállásolva, de ő a háború végén hazament. Anyuka még szerelmes volt. Ekkor jelent meg Apuka, harmincöt éves volt, nőtlen. Meglátta Anyukát, aki akkor jött vissza a korcsolyázásból, arca kipirulva – azonnal beleszeretett. Megkérte a kezét. Anyuka ment Róza nénihez feldúlva tanácsot kérni, hogy mit tegyen. Ő zsidó volt, Apuka keresztény. Akkoriban zsidó zsidóhoz ment, nem volt szokás a vegyes házasság.

- Ez egy rendes, komoly, jóravaló ember - mondta Róza néni. – Ki tudja, ezzel a szerelmeddel mi van, vagy mi lesz valaha. Ez a mai világ nem olyan egyszerű. Menj hozzá.

Hozzá is ment. Mind a ketten lemondtak a vallásról. Apuka eredetileg pap akart lenni, de szegény özvegy anyjának nem telt rá, hogy papnak taníttassa. Anyuka viszont a legateistább ember volt, akit valaha láttam. Hetedik gyerek volt a családban. Otthon, ha tartották is a vallást, ő nem vett semmiben részt. Ő csak úgy volt, mindig útban, a legkisebb. Neki nem esett nehezére lemondani a vallásról… Apuka annyiban maradt keresztény, hogy soha egy káromkodás nem hagyta e a száját. Egyszer Anyuka megpróbálta elvinni zsinagógába. Levette a kalapját. Úgy kellett rá visszagyömöszölni. Nagyon nem volt való oda a zsinagógába.

Nőttem növögettem. Lehettem olyan hat éves, amikor Anyuka azt mondta:
- Nézd, én zsidó vagyok, apád keresztény. Te magad tizennyolc éves korodban olyan vallást választasz, amilyet akarsz.
Ennél rettenetesebb dolgot nem lehet elkövetni. Ilyet mondani egy hat éves gyereknek!

Igen ám, csakhogy én ezt komolyan vettem. Elhatároztam, hogy körülnézek a hitvilágban. Nyolc éves lehettem, Ilonka barátnőmmel vasárnaponként református templomba jártam. Akkoriban halt meg kishúgom, Évike diftériában. A pap a testvéri szeretetről beszélt, én úgy éreztem, nekem szól. Nyilván nem arról beszélt, hanem átvitten a testvéri szeretetről, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem szól, és nagyon sírtam. Évike meghalt diftériában, én pedig skarlátot kaptam. Ilyen idők voltak, sok gyerek betegedett meg – és halt meg. Emlékszem, ágyban feküdtem, és Anyuka héberül kezdett imádkozni, énekelt is. Mintha egy kis imakönyv is lett volna nála. Amit akkor éreztem – nagyon nehéz érzéseket megfogalmazni, főleg ilyen messzi idő távlatából –, hogy mondjam, visszataszító volt. Nem szerettem azt a héber imádkozást. A fal felé fordultam, ne imádkozzon itt nekem. Tudva egyébként is, hogy mennyire ateista.

Jött az elemi iskola Pesterzsébeten. A tanító néni tudta, hogy reggelente kiszolgáltam a boltban tanítás előtt. A fiú polgárival szemben volt a bolt, a fiúk jártak be reggelente:
- Magdika, jónapot, kérek egy rajzlapot.
- Jónapot, cserkészkolbászt kérek zsömlével!
Szóval úgy estem be minden reggel a tanításra, de nem kaptam ki. Délutánonként hittanra kellett járni. Valahogy a többieknek a keresztény hittan tanítási időben volt, a zsidó hittan délután. Elég sok pofont kaptam a hittan miatt. Délután háromkor, a legnagyobb játék közepén – Ilonka barátnőmmel babáztunk például -, menni kellett.
- Mindjárt három, miért nem indulsz már hittanra?! – mindig föl lettem pofozva, és lettem zavarva hittanra.

Ott a Spitzer bácsi, aki nem rabbi volt, csak egy öreg zsidó, mesélt mindenfélét. Héberül kellett volna olvasni, azt én nem tudtam. A többiek tudtak. Tudták az összes történetet, Ádámtól és Évától, összefüggéseiben értették az egészet, én meg csak ott ültem, és nem értettem. Emlékszem, mesélte a Jákob lajtorjáját, na attól teljesen ki voltam készülve, hogy nekem ilyen hülyeséget kell hallgatnom. Aztán sikerült is Anyukával valahogy megállapodni – talán pont a Jákob lajtorjájánál -, hogy kevesebb legyen a hittan…

Aztán polgári, tíz-tizennégy éves korom között. Amíg a keresztény gyerekeknek hittan volt, addig nekünk, zsidóknak lyukasóra. Ott ültünk az üres előadóban mi, a hét zsidó lányok, és ami részletes disznóságot meg lehetett, azt mi megbeszéltük. Felvilágosítás folyt, amit a témáról tudni lehetett, azt én ott megtudtam. Egyszer bekéredzkedtem a katolikus hittanra. A „tiszi” nagyon kedves volt, az amúgy nagyon szigorú iskolában valószínűleg enyhíteni akarta a szigort. Azon a hittan órán a fő téma a bableves volt. Semmi másról nem volt szó, csak a bableves minőségéről. A zsidó hittan se tetszett, de a bableves minősége se. Nem is mentem oda többet.

Aztán ott voltak a nyarak Nagykőrösön, Aranka néniéknél. Ők zsidók voltak, tartották is a vallást. Ott láttam először szombat esti imádkozást. Aranka néni fején csipke volt, a barhesz szépen letakarva szép kézimunkával, és finom, libából készült ételeket ettünk. Először Nagykőrösön voltam zsidó templomban. Csak egészen soká, nem is felnőtt, hanem idős koromban tudtam meg, hogy a zsinagóga nem is templom, hanem inkább közösségi ház. Szóval nem tudtam, és nagyon nem tetszett nekem, ahogy folyt ott az üzletelés – egy templomban.

Jött a katolikus templom, ahol annyira nagy lett bennem az áhítat, hogy sírógörcsöt kaptam. Sopronba vitt minket a Vöröskereszt nyaralni – az iskola rászoruló gyerekeit. (Elmondom, kik voltak ezek a nagyon rászoruló gyerekek. Veszler Éva – egyike a hét kis zsidó lányoknak –, nagy edényüzletük volt. Diamant Klári – azóta alijáztak -, nekik divatüzletük volt. Szepezdy Kiss Krisztina – ő nem volt zsidó – ő volt a legjobb tanuló az osztályban, apukája magas rangú köztisztviselő volt. Drahos Erzsi – na ő volt az egyetlen tényleg rászoruló, munkásapukával.) Vasárnap mentünk a kápolnába imádkozni. Mindenféle vallású gyerekek voltak ott, ahogy volt strandolás, úgy volt vasárnap a kápolna. Tizenhárom évesen kicsit dilis voltam. Mondjuk ki nem volt, de én eléggé. A gyönyörű kápolnában azért kaptam sírógörcsöt, hogy miért nem lehetek én ennek tagja. Miért vagyok én ebből kizárva? Félig nevettem, félig sírtam. A tanár néni kikísértetett: nem lehet ilyen cirkuszt csinálni, vezessék ki.

Tizenhárom-tizennégy évesen ami könyvet meg lehetett szerezni a témában, azt én elolvastam. Zarathustra, buddhizmus, Shíva, egyiptomi fáraók – mindent elolvastam. Na addigra a volt az én fejemben akkora káosz, hogy na!

1938. Anyuka elhatározta, hogy megkeresztelkedünk. Ha már ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apuka katolikus. Meg is történt. Valahogy aztán kellett templomba is járni. Talán, hogy lássanak minket templomba járni. Hordták körbe a perselyt. Mondja erre Anyuka:
- Én ugyan meg nem csókolom ezt!
- Ez rosszabb, itt pénzt kell adni – súgtam oda neki.
- Dehogy adok! – Na ilyen katolikus lett Anyuka.

Anyukával elmentünk megnézni a Jude Suss című filmet, ami egy náci propagandafilm volt. Valaki azt mondta: „milyen jó film, érdemes megnézni!” Na az nem zsidó volt. Anyuka félt, hogy megvernek minket. Sietni kellett haza. Ilyen idők voltak. A szomszédok nem voltak biztosak benne, hogy is állunk mi. Azt tudták, hogy Apuka katolikus. De azt nem, hogy velük mi van.

Tizenöt évesen szerelmes lettem. Na az egy mocskos strici volt. Azt mondta:
- Nehogy azt gondold, hogy manapság zsidó lányt el lehet venni feleségül! - Eszem ágában sem volt hozzámenni. Egyáltalán nem is érdekelt akkor a házasság.”

__________

A következő részben a nagymamám felnő, aztán két férjet bújtat a munkaszolgálat elől egy fürdőszobában.

Na még egyszer: Joanna New Jersey-ben nőtt fel (Bon Jovi country) egy rendes középosztálybeli zsidó családban, a Rutgers-en szerzett diplomát, aztán saját pornóbirodalmat alapított Burning Angel néven. A siker akkora, hogy a JP már tavaly is írt egy rövid posztot Angelről, pedig akkor még nem is jelölték 14 kategóriában az “AVN Adult Movie Awards“-on.

Hasonlít Sarah Silverman-re, viszont 34C a bra-mérete.
Legjobb bagelrecept viszont Fűszeres Eszter könyvében van.

Joanna Angel, aki a Heeb Magazine nyolcadik címlapját is megjárta már, így vall a sikerről:

“I am so proud of the wide variety of awards we were nominated for (2009 AVN Awards in Las Vegas in January). Everything from “best online marketing campaign” to “best solo sex scene,” it really shows that we have excelled in so many different aspects. I mean really… Only a talented woman like myself can market and masturbate at the same time!”

Könnyű és gyors tanulságként a Coen-testvérek legutóbbi remekművének zárósorait tudom idézni:

- So what have we learned, Palmer?
- I don’t know, Sir.
- I don’t fucking know, either.

Sávua tov JP!

(Itt olvastam: Jewssip.)

17 nap és itt van megint, napról-napra idén is feltartóztatathatatlanul közeledik a Hanukarácsony. Hanuka és Karácsony idén majdnem teljesen egybeesik: december 21-n köszönt be a Hanukai angyalka; Karácsony első estéje úgy tűnik idén is december 24-re esik.

De elég a dátumokból, nézzük, hogyan díszithetjük fel otthonunkat e jeles eseményre, milyen speciális hozzávalókat használhatunk a lakásunkban, aggathatunk magunkra, küldhetjük szeretteinknek; egyáltalán mit rejt számunkra a világháló?

Télapó-kipa: tuti csajozós kipa december utolsó napjaira!

Környezetkímélő megoldás: fenyőfa és hanukia egyben

Visszafogott díszítésű üveggömb a fenyőfára

Asztali díszek, vagy legóházba alkatrész? Nem tudtam eldönteni.

Robotos képeslap: bárkinek küldhető, de elsősorban sci-fi rajongó kis- és nagyfiúknak

Eli, az elefánt képeslap: nem csak vallásosoknak!

Trend-eli fülbevaló: nem kétséges, hogy a 14-15 éves, az identitás-keresésen éppenhogy túlesett lányoknak kitűnő

Mézes-macesz ház: Öröm a köbön, ráadásul újrahasznosítható Peszahkor!


Partedli: alkalomhoz illő ruhavédő szakfelszerelés a kicsiknek

Valaki hisz az imák erejében, valaki nem. A tudományos kutatások megoszlanak a hatásukról. Én azok közé tartozom, akik hisznek az erejükben. Ezt az éneket szoktam énekelni, ha túszok kiszabadításáért fohászkodom:

אחינו כל בית ישראל
הנתונים בצרה בצרה ובשביה
העומדים בין בים בין ביבשה
המקום ירחם ירחם עליהם
ויוציאם מצרה לרוחה ומאפלה לאורה
ומשעבוד לגאולה השתא בעגלא ובזמן קריב

Áchénú kol bét Jiszráél
Hán’tuním bácárá uvásivjá
Háomdím bén bájám uvén bájábásá
HáMákom j’ráchém áléhem
V’jociém micárá l’ráchává uméáfélá l’orá
Umisiábud l’g’ulá hástá báágálá uvizmán kárív.

Testvéreinken, Izrael egész házán, aki bajban és fogságban vannak,
tengeren, szárazföldön, könyörüljen meg az Örökkévaló,
és mentse ki őket a szorultságból tágasságba, sötétből világosságra, elnyomatásból megváltásra,
ebben az évben, hamarosan, mielőbb!

Ezt minden hétköznapi Tóraolvasás után szokás mondani hagyományos közösségekben. Fel is turbózhatjuk egy kis beatbox –szal:

A szerző rabbinak tanul Londonban.