Figyelem! Erősen szubjektív trianonozás következik!

Az illusztráció nem provokáció.

Ma sok olyan ember él Magyarországon – köztük sok magyar zsidó is -, akik “Trianon” hallattán szabályosan összerezzennek. Nagy-Magyarország említését vagy akár a Nagy-Magyarország matricákat az autókon ösztönösen implicit fenyegetésnek élik meg. A fenyegetettség zsigeri érzete mögött egy félelmi logika húzódik: aki nem utasítja vissza a “nagy-magyarországos” érzeteket és gondolatokat, az a revizionizmus, a nacionalizmus, az antiszemitizmus és egyéb “ordas eszmék” mimimum cinkos, de inkább tevékenyen vétkes támogatója. Némi empátiával érthető, sőt akár méltányolható is ez az álláspont (vagy inkább érzet), hiszen “Trianon” nyomán olyan politikai-társadalmi folyamatok zajlottak le Magyarországon, amelyek egyenesen 1944-ig vezettek. Soros György mamája mondta: “Ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat”.

A Holokauszt mellett ez a másik magyar történelmi esemény, amelyhez ezernyi hisztéria és tömény mennyiségű patológikus viselkedés társul.

Szeretnék emiatt is egy alternatív Trianon (avagy Nagy-Magyarország) értelmezést adni, amely esetleg maghaladhatja Soros György mamájának parázós narratíváját (with due respect to Mrs. Soros). Nem kiforrott gondolatokról van szó, ezek inkább érzetek:

Szerintem “Nagy-Magyarország” ma rengeteg magyar számára az “eltűnt nagyság” szimbóluma. Sokaknak tűnhet bizony úgy: ez az ország akkor volt utoljára sikeres. Ez a nemzet akkor lehetett utoljára igazán büszke. Akkor tudott igazán jelentős lenni. Akkor lehetett utoljára igazán optimista és bizakodó.

Ezzel a mai magyar zsidóság pontosan ugyanígy van (még ha ebbe nem is gondolunk bele). Sőt miazhogynagyon is: a magyar zsidóság is akkor tudott utoljára “nagy”, sikeres, büszke, jelentős, optimista és bizakodó lenni. A Nagy-Magyarországon.

Mindaz, amit ma “magyar zsidóságnak” nevezünk, majdnem kizárólag akkor – a Nagy-Magyarországon – keletkezett, akkor jött létre.

Nagy-Magyarországon vált a magyar zsidóság a magyar nemzet részévé. Akkor lett tehát a zsidó “magyar zsidó”.

Nagy-Magyarországon épült meg az összes ma is álló “nagy” zsinagóga. A teljesség igénye nélkül csak néhány: a budapesti Dohány utcai zsinagóga (1859), a budapesti Kazinczy utcai zsinagóga (1912-13), a budapesti Rumbach utcai zsinagóga (1869-1872), az esztergomi zsinagóga (1888), a győri zsinagóga (1870), a mádi zsinagóga (1795), a miskolci zsinagóga (1856-863), a kolozsvári zsinagóga (1886-1887) vagy a szabadkai zsinagóga.

Azóta sem épültek zsinagógáink, azóta is ezekre vagyunk büszkék (még ha üresek is a padsorok).

Nagy-Magyarországon épült az első modern zsidó felsőoktatási intézmény, az Országos Rabbiképző Intézet (1877-ben). Azóta is ez a régió egyetlen zsidó rabbiképző-egyeteme.

Nagy-Magyarországon az 1891-es népszámlálási adatok szerint 612 803 zsidó élt, a társadalom 3.5%-a. Százazrek éltek Kárpátalján, a Felvidéken és Erdélyben. Csak Erdélyben több mint 181.000 zsidó vált hirtelen “hontalanná” Trianon miatt. Kolozsváron, Nagyváradon, Temesváron, Máramarosszigeten, Nagykárolyban, Gyula-fehérváron, Déván, Hátszegen, Körösbökényben jelentős magyar zsidó közösségek éltek: ők mind magyar zsidók voltak, akiknek magyar volt az anyanyelvük, héberül alig, románul egyáltalán nem beszéltek. A trianoni szerződés és a közhatalom váltás nyomán 115 hitközség került román fennhatóság alá és szakított el közel kétszáz ezer magyar zsidót az anyaország közösségeitől. Ugyanez történt a Felvidéken és Kárpátalján is.

Nagy-Magyarországon élt és alkotott az a zsidóság, akikre ma is visszautalunk büszkén, akik minden értelemben a “benchmarkot” jelentik. A teljesség igénye nélkül: a “Trianon előtti Magyarországon” élt és alkotott Lőw Lipót (1811-1875) szegedi főrabbi, Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi, Herzl Tivadar újságíró, a cionizmus alapítója, Ballagi Mór nyelvész, Rózsavölgyi Márk zenész, Vámbéry Ármin orientalista, Kiss József költő – a híres magyar zsidók listája ebben a korban sok ezer főt tett ki, hatásuk ma is meghatározó.

Nagy-Magyarország egy multikulturális, multietnicitású állam volt Trianon előtt. A magyar etnikum demográfiailag nem volt hegemón helyzetben: demográfiai-politikai-gazdasági többségének biztosításához szüksége volt a zsidóságra. A zsidók asszimilálódhattak és három-négy generációnak tűnhetett úgy: együtt tudnak sikeresek lenni. Az ő történetük és a magyarság története: egy. Trianonnal szűnt meg ez a multikulturális állam és helyébe hirtelen egy homogén etnicitású nemzetállam lépett. Itt már nem volt szükség a zsidókra, Trianonnal megszünt a zsidóság “stratégiai szerepe”. Sőt: stratégiai szövetségesből stratégiai bűnbakká vált a magyar zsidóság.

Senki nem szívott talán annyit Trianon miatt, mint mi: Trianon után megfordult a félszázados emancipációs trend és ez a folyamat végül 1944-hez vezetett.

Nagy-Magyarországról: beszélünk. Amikor zsidó kávéházakat és színházakat nyitunk a belső-Erzsébetvárosban: Nagy-Magyarországot élesztjük fel. Amikor közép-európai zsidó irodalmat csinálunk: Nagy-Magyarországot csinálunk. Amikor nem a félelmi logika vagy a kishitűség diktálja a gondolatainkat és cselekedeteinket: Nagy-Magyarország szellemét idézzük meg.

Semmiképp sem a revizionizmus szándékával, de azt lehet mondani, hogy Nagy-Magyarország nem veszett el. Nagy-Magyarország ugyanis leginkább egy mentális állapot, egy érzet: egy habitus. Re-konstruálhatjuk?

—

Utóirat: a zsidóknak valaha volt egy Szentélyük, amely Jeruzsálemben állt. Ez a jeruzsálemi Szentély – ahol a “Frigyláda” állt az eredeti mózesi kőtáblákkal – volt az ókori Izrael spirituális epicentruma, a zsidóság legfontosabb vallási és társadalmi központja. Itt végezték Áron főpap leszármazottai – a kohaniták – az áldozati szertartásokat, ide zarándokolt Izrael népe a nagyobb ünnepeken, hogy a jeles napokat együtt töltsék a kor egyik legcsodálatosabbnak tartott épületének közelében. Időszámításunk után 70-ben azonban a római Titus csapatai felgyújtották a Szentélyt, amely megsemmisült. 621 évvel később ezen a helyen építették fel a muzulmánok a Szikla-mecsetet, amely azóta is áll.

A zsidók azóta sem felejtik ezt az eseményt. Minden évben, Áv hónap kilencedik napján (Tisa b’Av) emlékezünk a Szentély elvesztésére, böjtölünk 25 órát. Felelevenítjük, hogy mit jelentett a zsidóság számára az, hogy volt egy ilyen spiritális központ és végiggonduljuk, hogy most mitől más a közösségi létünk.

Az emlékezés mellett azonban már rég (lassan 2000 éve) “túlléptünk” a fizikai Szentély kérdésén: a Szentély inkább metafórává, szimbólummá vált. A zsidóság ugyanis már régesrég új alapokra helyezte vallási és közösségi életét. A Szentélyben bemutatott áldozatokat az imádság helyettesítette, amelynek a gyülekezés háza – héberül bét hakneszet – adott otthont. A zsinagóga a szertartások hiányában a közösség életének legfontosabb helye, megszervezője lett. Az imák mellett a tanulás is jelentős szerepet kapott a zsinagógában, hogy az áldozat élményét a szellemi tudás pótolja. A 12. században élt nagyhatású tudós-rabbi, Majmonidész már le is írta: a zsidóság fizikai szintről (magasabb) metafizikai szintre lépett, amikor istennel való kapcsolatát ilyen új alapokra helyezte.

A zsidóság sikeresen transzformálta ezt a veszteségét. Tudnánk-e Trianon veszteségét is hasonlóképpen transz-formálni?

triaNON–paJESZ graffiti. Forrás: Kétfarkú kutya valóságteremtő központ

—
Email a szerzőnek: hello@judapest.org

Karl Marx ugyanis zsidó származású volt, ahogyan ezt mondani szokás. Ügyvéd apja, Heinrich Marx – eredeti nevén Hirschel ha-Levi Marx – egy rabbi és Talmud-tudós fia volt és leszármazottja a híres mainzi rabbinak, Eliézer ha-Levinek, akinek a fia, Jehuda Minz a páduai Talmud-iskolát vezette. Marx anyja, Henrietta Pressborck szintén egy rabbi lánya és híres írástudók és bölcsek leszármazottja volt.

A kis Marx a poroszországi Trierben született 1818. május 5-én. A család korántsem volt szegény: Marxék a középosztályhoz tartoztak és társadalmilag is emelkedőben voltak. Mivel egy 1816-os porosz rendelet értelmében magasabb jogi állásokat zsidók nem tölthettek be, az ügyvéd apa áttért a protestáns hitre, és 1824-ben hat gyermekével együtt megkeresztelkedett. Marx 15 éves korában konfirmált, és a fennmaradt jelek szerint egy ideig buzgó keresztény volt. Zsidó nevelésben nem részesült sem otthon, sem máshol, és ezt nem is igyekezett pótolni, a zsidó ügyek sosem érdekelték.

Két kapcsolódási pontja mégis volt a zsidósággal.

Paul Johnson brit történész úgy jellemzi Marxot, mint akinek egyéniségében “egy bizonyos fajta tudós”, nevezetesen a talmudista jellemző vonásai fedezhetőek fel: “benne is megvolt a hajlam arra, hogy óriási mennyiségű félig megemésztett tudásanyagot gyűjtsön össze, és enciklopédikus műveket tervezzen, amelyek aztán sosem készültek el, ő is mélységesen megvetette a nem tudósokat, s rendkívül magabiztosnak és ingerlékenynek mutatkozott tudóstársaival szemben.” Mi több, folytatja Johnson, “jóformán egész életműve talmudista jellegű, mert lényegében nem más, mint a szakterületen működők munkáinak a kommentálása, bírálata.” (Paul Johnson: Értelmiségiek)

Marx antiszemitizmusa

Marx másik kapcsolódási pontja a zsidósággal jóval súlyosabb hatású: ez pedig heveny antiszemitizmusa. Marx ugyanis írt “a zsidókról”, méghozzá a legkevésbé sem hízelgő módon. Zsidókról írt munkájával segített megalapozni a “modern”, “korszerű” antiszemitizmus szókincsét, kódjait, toposzait. Fő antiszemita irományait 1844-ben publikálta a nem sok jóval kecsegtető “A zsidókérdéshez” címen. “Zsidókérdés” – ezt a kifejezést egy “nem zsidó zsidó” (© Paul Johnson) vezette be a modern politikai köznyelvbe. Marx osztozott a hegeliánus balszárny antiszemitizmusában, akiknek (antiszemita) szövegeit gyakran helyeslően idézte.

A szélsőbalos hegeliánusok harcos ateisták voltak és úgy vélték, hogy a zsidók “antiszociális természete” vallási eredetű. Nem gondoltak tehát semmi újat (és ahogyan a korábbi – keresztény – korokban, ők is úgy tartották, hogy a probléma a vallás elhagyásával nagyjából megoldódik). Nem úgy Marx, aki tényleg újító volt: ő vezette be az antiszemitizmusok hosszú történetében a modern társadalmi és gazdasági dimenziókat. Azóta is minden antiszemita ebből él. Kösz Marx!

Marx úgy vélte, hogy a zsidók “antiszociális természete” társadalmi és gazdasági eredetű. Rengeteget tett azért, hogy olyan új kifejezések, mint a “‘pénz-zsidó”, “pénzhatalom” és “zsidókérdés” gyökeret verjenek a modern, általa egyszerűen “tudományosnak” nevezett gondolkodásban. Később a zsidók e kollektív megbélyegzését terjesztette ki egy egész társadalmi csoportra, a teljes tulajdonos középosztályra (a burzsoáziára). Marx arra jutott idővel, hogy a társadalomra ártalmas elem, az őt annyira felháborító “pénzhatalom” megtestesítője nem csupán a zsidóság, hanem az egész burzsoázia.

De a zsidók voltak a “prototípus” – először ők voltak a célpont, ezt “extrapolálta” Marx egy nagyobb halmazra is, a középosztályra.

Később, a lenini, majd sztálini kommunista rendszerben is keményen üldözték a kommunisták a zsidóságot. Paul Johnson hasszasan tárgyalja azt az összefonódást, ami a “nem zsidó zsidó” Marx rendszere, a marxizmus antiszemitizmusa és a bolsevisták zsidóellenessége között létezik. És mivel Marx egész társadalmi kategóriákat nyilvánított osztályellenségnek, könnyű volt ezt a zsidókra is alkalmazni. Amikor Lenin “kizsákmányolókról és spekulánsokról” beszélt, akkor mindig az évszázados orosz zsidóellenességet akarta ébren tartani a köztudatban.

A német nácizmus és a magyar nyilasmozgalom antiszemita ideológiája is lényegében marxista volt (”zsidóság, mint társadalmi és gazdasági probléma” – ugye ezt Marx már 1844-ben, száz évvel korábban kifejtette), de maga a “fajelmélet” is sokat merített a marxi “tudományfelfogás” hagyományából: végtére Marx volt az, aki kiharcolta azt, hogy “tudományosnak” kelljen tekinteni a darwini evoluciós elmélet mintájára konstruált kvázielméleteket (ilyen volt a “marxizmus” és a “fajelmélet” is).

Fuck.You.Marx.

A perrel nagyjából egyidőben durva antiszemita hullám söpört végig Európa egyik demokratikus államában, a Konrad Adenauer kancellár kormánya vezette Nyugat-Németországban. Mindössze másfél évtizeddel a hitleri birodalom bukása után úgy tűnt, hogy ismét felütötte fejét a nácizmus réme. Rettenetes hírek borzolták a zsidók ideigeit: zsinagógákat és temetőket gyaláztak meg, horogkeresztek jelentek meg házfalakon és sírokon, zsidó vezetők, rabbik kaptak antiszemita fenyegető leveleket. A kommunista kelet-németek azonnal rámutatak: lám-lám, a kozmopolita-imperialista Nyugat-Németországban még mindig tombolnak az ordas eszmék, míg a szocialista testvériségben élő Kelet-Németországban bezzeg az antifasiszta politika megszüntette a zsidóellenességet. Sokaban motoszkált egy “WTF”-érzés, de nem derült ki semmi érdemleges.

Egészen 1992-ig kellett várni. Ugyanis négy évtized múlva, az NDK és a Szovjetunió összeomlásával kiderült az igazság: az egész szart a Stasi, a keletnémet kommunista titkosszolgálat kavarta. Megtervezett akcióról volt szó, aminek a Nefelejcs-hadművet nevet adta a Stasi: így akarták lejáratni a rivális Nyugat-Németországot és így próbálták legitimitáshoz juttatni a saját rendszerüket legalább a baloldali értelmiség szemében. Válogatott módszerekkel hergelték a német társadalom antiszemita indulatokra fogékony részét éveken keresztül és szították az antiszemita indulatokat.

A Stasi által megsemmisített iratok Berlinben. (Forrás: Heti Válasz)

Morális totálkár: miközben a kommunista (és ex-náci) NDK vehemens Izrael-ellenes politikát folytatott (pl. az 1967-es Hat Napos Háborúban az arabok pártjára állt és uszítottak Izrael ellen) a zsidók rettegéséből igyekeztek politikai tőkét kovácsolni hosszú éveken keresztül.

Az “Nefelejcs Hadművelet” esetét elsőként a Washington Post tárta fel 1993-ban (Marc Fisher: E. Germany Ran Antisemitic Campaign in West in ’60s), majd két évre rá Michael Wolffsohn történész könyve (Die Deutschland Akte) dolgozta fel alaposan ezt a történetet. “A keletnémet kommunisták, amit csak tudtak, bevetettek Nyugat-Németország ellen, beleértve a nyugati országok és a zsidók érthető félelmét az NSZK-ban éledő nácizmustól” – írta Michael Wolffsohn. Szerinte a Stasi később, még a nyolcvanas években sem hagyott fel antiszemitizmust gerjesztő mesterkedéseivel, sőt, mint mondja, napjaink egyes neonáci megnyilvánulásai mögött is ott állhatnak a volt keletnémet titkosszolgálat kiérdemesült munkatársai.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az antiszemitizmus ne találhatott volna táptalajra az NSZK-ban, s jottányit sem von le a hasonló akciókban részt vevők felelősségéből.

“Ezek a nácik azonban Kelet-Németország támogatása nélkül képtelenek lettek volna országos, szervezett kampányt folytatni. Ugyanez igaz a nyolcvanas évek szélsőjobboldali bűnözőire.”

A Heti Válasz írása nyomán.

Kapcsolódó:
Michael Wolffsohn: Die Deutschland Akte: Juden und Deutsche in Ost und West : Tatsachen und Legenden
The Washington Post: E. Germany Ran Antisemitic Campaign in West in ’60s

Full Disclaimer: Kedves esetlegesen idelátogató nemantiszemita olvasóink kedvéért lassan és tagoltan megismételjük: a “Nefelejcs Hadművelet” és mai esetleges implikációi nem azt jelentik, hogy valójában “nincs is antiszemitizmus”. Ha már jelent valamit, akkor azt jelenti, hogy TI a kommunista és más egyéb piszkosmunkát végző idegen (vagy akár hazai) titkosszolgálatok agyatlan droidjai vagytok.

Lehet, hogy az iWiW egy Facebook-szerû MiniFeed-megoldásban is gondolkozik? Ki tudja. A JP mindenesetre üdvözli az európai értelemben vett Web2.0-es új szolgáltatást az iWiW-en.

Ami biztos: március 20-án egy lány a Hollán Ernõ utcában a Hungarica nevû nemzeti rockot játszó csapat koncertjére akart jegyet venni.

Innentõl két verzió van. A jegyirodások elmondása szerint a vevõ “fútta taknyát a vízbe”, a vevõ emlékei szerint azonban “itt inzultálják a magyarokat!”, és ezzel a verzióval rohant is egy kört a medence körül.

Hogy mi történt valójában, melyik verzió áll közelebb a valósághoz, azt már sosem fogjuk megtudni. Más sem, de vannak, akiknek erre sem szükségük, sem igényük nincsen: beindult az ilyenkor szokásos zsidózó-cigányozó turbulencia, felkutatták a jegyirodásokat képpel, elérhetõségekkel, majd a tulaj és az alkalmazottak sorra kapták a fenyegetõ üzeneteket.

A következõ biztos pont, hogy április elsõ éjszakáján Molotov-koktélokat hajítottak a jegyirodára. Az iroda kiégett, a támadást a Magyarok Nyilai nevû fantomszervezet vállalta magára.

(A magyar radikalizmus Paris Hiltonja még egy post-erõdemonstrációt villant a médiaérdeklõdés reményében: bántották a hugit, hozza a pereputtyot.)

Ennyi a sztori. Eddig.

—

A bolti afférról persze mindenkinek lehetnek sejtései. Nekem is vannak. �?gy képzelem, hogy a jelenlegi – évek óta tartó, és már kik*rt fárasztó – felfokozott, frusztrált és feszült (fff!) légkörben – amelyben hétköznapi közlekedéseinkben idõnként sokunk túl gyanakvó: hajlamosak vagyunk apró jelekbõl messzemenõ következtetéseket levonni másokról -, paranoidan reagált egymásra eladó és vevõ. Egymást “ellenségként” azonosították, és ennek megfelelõen alakították a helyzetet.

Sok történés jár erre a kaptafára. Ami új elem, az a bosszú (ami ráadásul messze aránytalan is).

Mielõtt bárki a Kristályéjszakára asszociálna, szögezzük le, hogy a jegyirodát nem nagy tömegbázisú, államilag támogatott hadjárat borította lángba, hanem néhány agresszív faszkalap.

Mindezzel együtt szimptomatikus lesz a társadalmi válasz, vagy ami valószínûbb, annak satnyasága. Budapest nem Prága.

Az igazi kérdés, hogy leragadunk-e a szokásos forgatókönyvnél, azaz a “ballib” “elit” háborog és aláír, a “nemz.ker.jobb” “elit” meg duplafenekû nyilatkozatban ítéli el egy kalap alatt a tetteseket és az aláírókat, vagy felébredünk végre provinciális kis rémálmunkból?

Már rég nem vagyok optimista. Csak pozitív meglepetés érhet.

“Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bõgatya és a fütyülõs barack.”

Az interjú a Heti Magyarország 1993. február 26-i számában jelent meg, az Index “Tegnapi újságja” pedig felidézi, hogy mi is vezetett az elhíresült mondatig. Ugyanitt elolvashatjuk az eredeti cikk beszkennelt változatát is, ami a sokat sejtetõ zoltai.jpg nevet viseli.

Szerintem ez egy olyan történet, ami jól tükrözi a magyar-zsidó együttélés sokféle neurózisát, kibeszéletlenségét és frusztrációját. Landeszmann amúgy Kanadába disszidált az eset után – Szabó Alberten kívül talán õ az egyetlen negatív hazai közszereplõ, aki ezt a megoldást választotta.

Ma van Darwin-nap: épp 199 éve, 1809. február 12-én született Charles Darwin, az elegáns és nagyívû evolóciós elmélet apukája. “A fajok eredete” alapjaiban rengette meg a világot: nagy szavak ezek, de tény, hogy sem a tudományos, sem az egyházi élet nem maradt ugyanolyan utána.

Az közismert, hogy a kereszténység számára Darwin nagy tüske volt és nagy tüske is maradt, ami nem túl meglepõ, miután úgy tûnt, hogy Darwin elmélete eltörölte a határt az ember és az élõvilág többi része közt. Az ún. kreacionisták elõszeretettel tolják félre Darwint (”ez a Darwin azt mondja, hogy az õsapám majom volt, de õ maga majom”) és ezt korántsem csak marginális pozíciókból teszik.

De mit mondanak a zsidók, mit mondanak a zsidó vallási élet vezetõi Darwinról és a “fajok eredetérõl”?

Talán meglepõ, de a zsidó vallási élet fõ áramai már közel száz éve meglehetõsen “konfliktusmentesen” kezelik a darwini evolúciós elméletet és annak minden filozófiai, teológiai implikációját. Az amerikai modern ortodoxia fellegvárában például, a new yorki Yeshiva University-ben a kezdetek óta tanítanak modern biológiát és evolóciótant is. A teljes para-mentességét a legjobban talán az a 2006-os eset szimbolizálja, amikor az egyetem az Amerikai Természetrajzi Múzeumban rendezte meg az éves nagy adománygyûjtõ eseményét – dinoszaurusz csontvázak és õsember makettek társaságában!

Mind a Modern Ortodox, mind a Konzervatív, mind a Reform irányzatok konzisztenciát látnak az evolucionista elméletek és a zsidó Hagyományok között. Az ultra-ortodox irányzatok azonban elutasítóak: õk a teljes zsidóság kb. 10%-át képviselik.

Az evolucionista elméletek zsidó elfogadásának gyökerei pedig *nem* a modern korból származnak. A 12. században élt nagy tudós-orvos-rabbi, Maimonidész volt az elsõ zsidó filosz, aki mintegy elsimította a tudományosság és vallásos hit közötti látszólagos ellentmondásokat. A Tévelygõk útmutatója címû munkájában azokhoz fordult, akik a filozófiával való foglalkozás közben hitükben elbizonytalanodtak, és azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat a hit sajáttá a tudomány közvetítésével: ahol a tudományos ismeretek ellentmondanak a bibliai szövegnek, ott allegorikusan kell értelmezni azokat. Maimonidész a mai napig az egyik legnagyobb hatású rabbi a zsidó vallásban – paradox módon az ultraortodoxoknál is (ebbõl a szempontbõl õk tehát részben szembefordulnak a saját hagyományaikkal is).

Rav Kook (Abraham Isaac Kook), az egyik legnagyobb hatású 20. századi (ortodox) rabbi, a vallásos cionizmus vezéralakja, az államalapítás elõtti Izrael (Palesztina) elsõ fõrabbija is foglalkozott Darwinnal: õ is egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy az égvilágon semmilyen konfliktus nincs az evolucionizmus és a zsidó Hagyomány között. Kook így látta Darwin elméletét:

“the unfolding of the spiritual dimension of existence, which does not show a hiatus of a single wasted step.”

Gyönyörű mondat és gondolat, amit most nem is tudnék lefordítani. A probléma az lehet – tette hozzá Kook -, hogy sokan valamiféle vulgár értelmezését követik az istenhitnek, ami valóban ellentmondásban áll az evolucionista elmélettel. A judaizmus “belsõ igazsága” azonban konform az evolucionizmussal is, sõt, a kabbalista filozófia alapvetõ téziseinek igazolását látta Darwin elméleteiben (is).

Még Kook életében ráadásul további igen “furcsa dolgok” történtek a tudományban, olyan felfedezések, melyek újra értelmet adtak nem egy fontos teológusnak. A 19. század pozitivista tudósai még jót derülhettek Szent Ágoston “ostobaságán”, aki azt mondta, hogy mielõtt Isten megteremtette a világot, az idõ nem létezett (vagy János apostolon, aki megjósolta, hogy nem lesz többé idõ). A Big Bang (Nagy Bumm) elmélet óta viszont tudjuk, hogy egy õsrobbanás következtében az idõ (ahogy a tér és az anyag is) tényleg keletkezett.

Éljen tehát Darwin! És éljenek a “maimonidésziánus” vallások is!

—
További olvasmányok a témában:
Fossils & Faith: Understanding Torah And Science
Bar-Ilan University: Torah and Science
Genesis and the Big Bang: The Discovery Of Harmony Between Modern Science And The Bible
The Science of God: The Convergence of Scientific and Biblical Wisdom
Jews for Darwin: evolution, intelligent design, and Orthodox Judaism
A Tradition’s Evolution: Is Darwin Kosher? (The Wall Street Journal)
Darwin is no problem for Jews (Jerusalem Post)
Association of Orthodox Jewish Scientists
DNA and Tradition: The Genetic Link to the Ancient Hebrews

“It will be designed for… autonomous operations. In the event of a ‘doomsday’ strike, the system could handle attacks that exceed physiological limits of human command. (Brig. Gen. Daniel Milo)”

Hogy is van a “Skynet”, héberül?

[via Engadget via Wired]

A mém futótűzként terjed tovább:

Ilyenkor már-már sajnálja az ember, hogy nem vagyunk térítő vallás. ;]

Mitchell Lichtenstein új filmje, a “Teeth” viszont ismét magasabbra emeli a lécet, veri a vérbárányokat és a zombi zsidókat is: groteszkségben, fekete humorban és igen, eszmei mondanivalóban is. A film (vagy akár a trailer) megnézése után a férfi macsóizmus már nem lehet a régi. A Sundance fesztiválon díjjal jutalmazott horrorfilmben ugyanis megvalósul a férfiak rémálma: a katolikus gimnazista lánynak egy szexuális zaklatás után fogak nõnek a vaginájában. Akár Philip Roth is írhatta volna a forgatókönyvet.

Teeth – “nincsen rózsa tövis nélkül”. A filmet ma mutatják be Los Angelesben és New Yorkban.