Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, György Péterré változva találtam magamat ágyában, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy Judapest-posztot írjak a zsidóság popkulturális reprezentációjának egyik toposzáról, mégpedig a vicces, modern, ugyanakkor egzotikus zsidó figurájáról.
Ez az ábrázolásmód szép lassan fejlődött ki két, tulajdonképp gyökeresen ellentétes kép (tézis és antitézis) békés hollywoodi hibridizációjából (szintézis), és egyikkel sem szakít olyan radikálisan, mint a Hebrew Hammer. Az egyik volt az önironikus, neurotikus, de egyébként teljes mértékben asszimilált, valódi zsidó hagyományokat nem tartó értelmiségi zsidó-kép. Név szerint Woody Allen (vö.: at least he’s jewish):
A másik ős pedig az, ahol SEmES kiváló megfogalmazásában
a „kóser” zsidót stetl-romantikába áztatott, chaszidizmussal leöntött mázzal tálalják, ahol a nőábrázolás kimerül a „Jiddise Mamme” és a „gyönyörű zsidó lány” alakjaiban, s ahol elõbb-utóbb szentimentális (ön)tömjénezésbe, vagy egymás nyakába borulásba, esetleg szentimentális nosztalgiába fullad a skanzen jellegű zsidókonstrukció.
A kettő kombinációja: a zsidó hagyományokhoz, a zsidósághoz, esetleg Izraelhez valamiféle formában kötődő, vicces, de azokat a külső szemlélők számára mégiscsak egzotikumként megjelenítő alak. Lássunk néhány tipikus példát, javarészt sitcomokból – nem véletlen, de nem is zsidó összeesküvés, a viccesség és az egzotikum együttes alkalmazása itt a legkifizetődőbb.
Az első mindjárt a Geller család a Jóbarátokból: szekuláris, klezmer-csöpögéstől általában mentes, modern szereplők, ugyanakkor Ross mindent megtesz, hogy elmagyarázza fiának a Hanuka jelentőségét. Még Karácsonyi Tatunak is beöltözik (a jelenet végén figyeljük meg, azért csak befigyel némi Tipikus Zsidós Zene): A bejegyzés folytatódik! ››
