Mi mást olvasna a strandon? A Portnoy-kór.

A monostorapáti Jewstock Fesztiválon már körbedtam az újságot: a falinaptár a Heeb legutóbbi számának (#17 The Notorius Issue) kivehető része. Sajnos csak hat oldalas, mert kettesével nyomtatták a hónapokat.

A 69-es utalás (The Girls of 69)  viszont nem a kedvelt szexuális pozícióra utal, hanem a héber naptár (a luáh) elkövetkező évére, ami éppen 5769. Oy!

A monostorapáti beszélgetésen is felmerült, hogy ez akkor most ez mi? Kísérlet a zsidóságélmény újracsomagolására? Bújtatott haszbara kampány? Siksze pinanaptár-hommage? Testpolitikai stratégia a vegyesházasságok ellen? Szexista idétlenség? Tényleg, mit szólt volna Emma Goldman?

Őszintén szólva nekem mindegy. Vannak dolgok, amik egyszerűen l’art pour l’art jók és számomra egy olyan projekt, amiben együtt szerepel Bar Rafaeli, Donna Feldman, Moran Attias, Esti Ginzburg, Adi Neumann és Neta Bell-Silber, nos, az ilyen.

Siksze pinanaptár-hommage?

Követketkező JP-projekt, igény esetén: a gender-egyenlőség jegyében letölthető fotónaptár Tallián Miklóssal, Orosz Péterrel, Charlie-val, Nagy Levinnel, Psymonnal, J-Bone-al, Kohen Mátéval, fhb-val, Ecodavid-al, Shadai-al. The (Goldenblog) Boys of 69.

Én azt gyanítom, hogy Herzl Tivadar pont erre gondolhatott, amikor arról írt, hogy Izraelnek majd épp olyan (”normális”) országgá kell válnia, mint bármely más nemzet. Persze már kérdés, hogy Herzlnek másban sem volt igaza. Az ultraortodox közösség mindenesetre kiborult ezen a (szexistának, szeméremsértőnek, lealacsonyítónak és erőszakra utalónak tartott) bulin és bojkottot hirdetett az Unilever termékei ellen. A bojkott érzékenyen érinti a céget, mert Izraelben több márkájuknak, pl. a Dove-nak is az ultraortodox (haredi) közösség jelenti a legfontosabb piacot. A Dove márka reklámozásánal oda is figyeltek a vallási szabályokra (tzniut), ezekben pl. sosem szerepel nő még rövid újjú pólóban sem. Az Unilever a botrány kipattanása után elnézést kért a haredi közösségektől, de a kampányt folytatják arra hivatkozva, hogy ez a vonal a “nemzetközi márka-platform” előírása. A haredik is folytatják a bojkottot.

Ez a “nemzetközi platform” szöveg tényleg igaz, elég csak a magyarországi botrányaikra gondolni; emlékezetes, hogy 2006-ban feminista-értelmiségi körökben váltott ki megütközést jónéhány Axe reklám 2006-ban. Jellemző egyébként, hogy míg Izraelben a legvallásosabb közösség ütközött meg az Axe reklámokon, itthon viszont az egyik legszekulárisabb csoport pörgött rá a témára (a fővárosi értelmiségi feministák).

A hírt Joel Katz küldte el nekem, a Religion&State in Israel c. blog apukája. Toda! (Update: a Jewlicious is feltár újsabb részleteket!)

Szokásos ellenőrző körömet futottam: aktuális judapest poszt, kurinfó, bombagyár. Kinek, mi a szórakozása.

A bombagyár már csak immel-ámmal, unom a hülyeségét.

A kinfó viszont azért is érdekes – amikor éppen nem vagyok címszereplőjük -, mert lopnak_csalnak_hazudnak ugyan, de a szokásos “kurucinfolized” (értsd: www.pornolize.com) módon lenyúlt cikkeik néha jó témákhoz vezetnek vissza. Most se volt másképp: a múlt-kor történelmi portálról aláztak be egy cikket, ami egy qérdekes projektre hívja fel a figyelmet. Ez egyébként megérne egy nagy-nagy posztot, bár lehet, hogy csak én vagyok alulművelt középkori nagyzsinagógák témájában, de fogalmam sem volt, hogy a szír-zsidó imaházon kívül egy ilyen komoly templom is volt/van (lesz?) a Várban.

Szóval múlt-kor beüt, és a legolvasottabbak között ott a manna: “Népszerűek voltak Izraelben a perverz náci képregények.”

“A téma a legtöbb néző számára teljesen ismeretlen: Adolf Eichmann tárgyalása során kerültek az izraeli könyvesboltokba azok a koncentrációs táborokról elnevezett “stalag” nevű könyvecskék, amelyekben a kor grafikai színvonalának megfelelően kikapós SS katonanők inzultálták és zaklatták szexuálisan a brit és amerikai foglyokat.

A könyvek a korban igazi bestsellerek voltak, már csak címük alapján is: az egyik leghíresebb például a “Schultz ezredes magánkurvája voltam” címet kapta, és a borítón is hiányos, dominaöltözetű, dús idomokkal ellátott katonanők álltak. (…) Bár a műveket eredeti náci alkotásokként és amerikai szerzők fordításaként tüntették fel, azokat a valóságban Izraelben írták.”

Két dolog miatt dobtam ezt fel.

Ad 1: Ha valaki a cikkben említett filmet megszerzi, az pontot ér.

Ad2. A cikk konklúziója: “Sokak szerint a könyvek elkészítésének terápiás okai voltak: az izraeli társadalomban ugyanis igencsak élő volt a holokauszt emléke, és a hasonló könyvek lehetővé tették az emlékezés más formáinak megjelenését és a felejtést is.”

Akkor lehet, hogy Holokauszt Emlékközpont koncepciója lyukra futott? Vagy éppen ott a gond, hogy nem futott elég lyukra?

Hmmmm?

Ez az idő aztán jól elmúlt. A 2. világháború után már korántsem a fizikai sport volt a társadalmi felemelkedés legbiztosabb útja: ez a zsidó orvosok és jogászok első igazán nagy generációja volt. E változásoktól korántsem független, hogy ha a mai zsidó test mediális reprezentációira gondolunk (természetesen györgypéteri értelemben), akkor valószínűleg nem izomtól duzzadó férfiak képe jelenik meg lelki szemeink előtt. Hanem inkább egy Woody Allen karakterű férfi. A vékony és nyeszlett, neurotikus típus. Ilyesmi:

Ezen a zsidó férfi imidzsen persze elég sokat változtattak az izraeliek (izmos macsók, neurózisok nélkül), a diaszpórában pedig az elmúlt évtizedben egy újfajta zsidó popkultúra kezdte lebontani a háború után kialakult testpolitikai sztereotípiákat. Ennek egyik fontos állomása volt a Hebrew Hammer c. film (írtunk róla itt és itt), ami nagyon ügyes módon keverte a neurózist a macsósággal. A Hebrew Hammer azonban rétegfilm, ami biztosan nem jutott el a világ nem jew yorki/judapesti szegleteibe.

Amerikában három “sport” van, ami milliókhoz jut el: az amerikai futball, a baseball és az úgynevezett “professional wrestling” – magyarul inkább műbirkózás vagy “pankráció”. Ez utóbbi sport milliárdos üzletág, bajnokai pedig az amerikai popkultúra ikonjai (Hulk Hogan, Mr. T, Andre The Giant, The Rock stb.). A műfaj az amerikai délen a legnépszerűbb, mondhatni a déli fehér-kultúra egyik sarokköve a “profi birkózás”.

Ebbe a “white trash” világba tört be William Goldberg. Nem fantázianéven: Goldberg néven. 120 kiló karizommal és legalább ugyanennyi karizmával. 1998-ban legyőzte Hulk “Real American Hero” Hogant a ringben is és népszerűségben is. Mindezt az amerikai “rasszista” déli rajongók támogatásával vitte végbe.

Van olyan látvány, ami egy pillanat alatt képes felülírni akár egy élet berögzüléseit is. Ilyen volt 1967-ben a Hatnapos Háború (a “nyeszlett” zsidók hat nap alatt szétrugták a közel-kelet legerősebb hadseregeinek az egyesült seggét), aztán valami hasonló benyomás Goldberg is:

Geek no more.

A JP Testpolitikai Műhely eheti rovatát olvasták.

–
Linkek:
BillGoldberg.Com
Jewish Pro Wrestler, Bill Goldberg, talks about his religious awakening (Beliefnet)
Önéletrajz: The Strange Journey of America’s Most Unlikely Superhero

Boldog “Vegetarianizmus Tudatosság Világhónapot” kíván a JP. Komolyan. A hónap elsõ napja volt a “Vegetarianizmus Világnapja” (World Vegetarian Day), amit épp 30 éve ünnepelnek az amerikai vegák.

No de vajon a fenti zsé’k közül melyik nem eszik húst? A JP kedvence, Natalie Portman? Igen! Natalie Portman nem csak héberül beszél, hanem nyolc éves kora óta vegetáriánus is.

Esetleg Perry Farrell-re, a Jane’s Addiction enigmatikus frontemberére tippelt, aki mostanában egyre gyakrabban DJ Peretz is? Beletrafált! Perry Farrell nem csak zsidó kabbalista, hanem vegetáriánus is.

Vagy Alicia Silverstone-ra gondolt? Ez velünk is elõfordul. Bizony, Alicia Silverstone 1998 óta vega. Tehát a Crazy forgatásakor még nem volt az. Rosszabb formában van azóta? Döntse el mindenki maga:

Kapcsolódó oldalak:
Zsidó vegák-vega zsidók (Pilpul)
PETA – The Sexiest Vegetarians
JewishVeg.com
The Jew and the Carrott

állítólag jó lesz a második isés itt van a második is: a video készítésérõl már van beszámoló, heteken belül kijön a klip is. tûkön ülök. de komolyan. (viszont az eurovizíós dalfesztivált nem szeretem. mert csak.)

ja, és ha valakinek megvan a lady d címen, 2000-ben róla készült izraeli dokufilm, akkor ne fogja vissza magát.

I am Gilad, son of Noam Shalit. Mom and Dad, brother and sister, my friends in the IDF – I send my love and miss you all dearly. It has been a year since I was captured, and my health is deteriorating. I am in need of prolonged hospitalization.

tehát, ha minden igaz (és mondjuk nem korábban felvett szövegrészleteket montiroztak össze a fogvatartói), akkor életben van az egy évvel ezelõtt elrabolt tizedes. de vajon most hogyan tovább?

[elõhang: a minap fedeztem föl az újságosstandokon a Maxim legújabb számát - és azonnal írtam is egy jó kis posztot róla. Viszont mire fölkerült volna (hétvégere terveztem), már természetesen jócskán megelõzött shadai (na, tudhattam volna). Igy aztán most mea culpa - viszont ha már megírtam, egye fenyõ, itten van, közzéteszem..]

Ime, a hook:

Nos, a hölgy “halálosan szép és ráadásul pillanatok alatt szét tud szedni egy Uzi-t”. Bezony, itten az izraeli hadsereg volt katonáirol kaphatunk… khm… alapos képet, sõt! képeket… öööö… bikiniben (quasi). De a dolog bizarr jellege még fokozható: ugyanis nem ám valamiféle önjelölt centerfold-akcióról van szó, hanem egyenesen Izrael new york-i konzulátusának píár csapatátol származik az izgató ötlet: mélyreható kutatások után arra a következtetésre jutottak a derék diplomata(férfiú)k, hogy Izrael valahogy nem igazán kitapintható megfogható in concreto az átlag amerikai… férfinak.

Bezony. “A fiatalabb korosztálynak semmit sem jelent Izrael semmilyen értelemben, és úgy gondoltuk, hogy ez nagy kár, így aztán kitaláltunk valamit, ami vonzóbbá teszi a számukra [ezt az országot]” – mondják.

üs lõn. A cici-haderõ támadásba lendült.

De támadásba lendültek az ötlet (a.k.a. Izrael szexturizmusának fellendítése – a szerk.) ellenzõi is. A volt izraeli konzul(asszony) azonnal a(z izraeli) Képviselõház elé akarja citálni az ügyet, hogy megvitassák a “Külügyminisztérium által szponzorált pornográf turistakampányt”. (Hogy a szponzorálás szó szerint igaz-e avagy sem, az persze kétséges.)

Hát, nem tom. Kétségtelen: kissé bizarr kísérlet, hogy egy állam így hatoljon be (többé-kevésbé hivatalos beleegyezéssel) az amerikai ifjak (föltételezett) ösztönlelkivilágába. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg az a nagy probléma (és valszeg igen), hogy ugye Izrael valóságáról nem sokat tud az �?perenciás-tengeren túl az utca embere férfija, akkor kétlem, hogy a lányok csöcsei nyomán most rohamot intéznének a helybeli közkönyvtárak “Izrael es a palesztinok” elnevezésû szekciójának átböngészésére. Viszont az tény, hogy legalább…khm… plasztikusan szemléletessé tették a problematikát.

—kábé

(Ez a bejegyzés megjelent a Piroska (gender+kultúra) blogon is.)

Persze nekünk sincs.