Tony:

Philip Glass azon világhírű művészek közé tartozik, akiknek ismertsége és megbecsültsége kis hazánkban igen csekély.
Glass emigránsok gyerekeként született 1937-ben, Baltimore, Maryland-ben. Vajon kik voltak a szülei? Természetesen (észak-)kelet(!)-európai zsidók.
Apjának zeneboltja volt, így kora gyerekkorában megismerkedett a zenei kínálattal Bach-tól Bartókig. Matematikát, filozófiát és zenét tanult. Saját bevallása szeint zsidó-taoista-hindu-spirituális-buddhista, azaz JP-olvasó is lehetne, ergo jóarc.
Az operatrilógiájának első részeként 1976-ban mutatta be az “Einstein on the Beach” (Einstein a tengerparton) című művét, amit szokás (helyesen) a XX. század második felének legfontosabb komolyzenei alkotásának nevezni. Glass ezzel a darabbal

eltörölte a komolyzene merev sablonjait, minimalizmusa ellenpéldája a Vangelis-féle elektrogiccsnek.

A trilógia másik két része a Mahatma Gandhi életéről szóló Satyagraha (1980) és az akkád, óhéber illetve ősi egyiptomi nyelveken énekelt Akhnaten (1984). A három opera alcíme: Az ember, aki megváltoztatta a világot az eszméje erejével.
Glass zenéje repetitív strukturákra épül különböző formákban. Néha egészen emészthető, bár az igazi Glass-darabokban lazán mehet ugyanaz a motívum kis változással 20 percig. Ezzel kapcsolatban van is egy vicc Amerikában:

Kopp-kopp
- Ki az?
Kopp-kopp
- Ki az?
Kopp-Kopp
- Ki az?
Kopp-kopp
- Ki az?
Kopp-kopp
- Ki az?
Philip Glass.

Budapesten július 3-án és 4-én mutatta be új művét, a Vágyódás könyvét a MűPá-ban.

Kopp-kopp. Ki az? Philip Glass.

Noël:

Philip Glass, a magát “zsidó-taoista-hindu-tolték-buddhistának” valló géniusz 1937. január 31-én született Baltimore-ban, a litván zsidó bevándorló nagyszülők és a mi nagy örömünkre. Zenekari műveket, operákat, nyolc szimfóniát, nyolc versenyművet, filmzenéket (köztük a Qatsi kult-trilógia) és szólóművek tömegét köszönhetjük neki. Háromszoros Oscar-jelölt (Kundun, Az órák, Egy botrány részletei), kétszeres Golden Globe jelölt (Kundun, Az órák), egyszeres győztes (Truman show), és megkapta az “angol Oscart” (BAFTA – Anthony Asquith Award for Film Music) az Órákért.

Apjának lemezboltja volt, így az otthoni bakelitek többsége a nyakukon maradt készletből állt, amik később jelentősen befolyásolták zenéjét (Bartók, Schönberg, Sosztakovics, Hindemith, Beethoven, Schubert, et cetera). Gyerekként a Peabody Konzervatóriumban tanult fuvolázni, 15 évesen pedig beíratkozott a Chicagói Egyetem gyorsított képzésére, ahol matematikát és filozófiát hallgatott. Itt fedezte fel a Shönberg által alkotott és Webern által parádésra fejlesztett 12 fokú hangskála zsenialitását és komponálta meg első, ilyen módszerrel írott vonóshármasát. Később a Juilliard zeneiskolába vették fel, ahol 1959-ben elnyerte a nagy presztízsértékű BMI Zeneszerző Tanulók Díját, ekkorra már a billentyűsök lettek a fő hangszerei, 1960-ban mégis újra egy hegedűversennyel hívta fel magára a figyelmet. 1963 és ‘65 közt Párizsban tanult tovább Nadia Boulanger-től, akinek egyéb tanulói közt olyan nevek vannak, mint Leonard Bernstein, Burt Bacharach, George Gershwin, a jövőre 90 éves Anhalt István, vagy mondjuk Quincy Jones. Itt főleg Bach, Mozart és Beethoven munkáit elemezték, később önéletrajzi könyvében (1987) elismerte, hogy mocskosul unta ezt az időszakot, de legalább az akkori francia színházi és filmes élet (Godard, Truffaut) feldobta. Egy évvel később együtt dolgozott Ravi Shankarral a Chappaqua című pszichotrip film zenéjén, ami akkora hatással volt rá, hogy Észak-Indiába utazott. A helybéli tibeti menekültekkel való találkozás terelte el a buddhizmus irányába, 1972-ben találkozott a ma is regnáló Tenzin Gyatsoval, a 14. Dalai Lámával és azóta is egyik élenjáró támogatója a Tibeti függetlenségnek.

Glass július 3-án és 4-én a Művészetek Palotájában játszott a Bartók Béla Hangversenyteremben.

Pár hete Shadai felkért, hogy mint zs-legenda és tabu-felelős, írjak a zsidóság és a homoszexualitás viszonyáról a rövid időre megtiltott, aztán engedélyezett meleg felfonulás kapcsán. Hát őszinén szólva sokat nem tudok a kérdésről, mert 1) eleve nem nagyon izgat a meleg-nem meleg kérdéskör (legutóbb 19 évesen izgatott, amikor életemben először láttam római tógákban csókolózó fiúpárt egy londoni bárban); 2) ortodox gimnázium volt diákjaként még a hetero szex is nehézkesen merült fel; képzelem mi lett volna, ha az azonos neműek szerelmi életéről faggatjuk az egyszem vallástanárunkat.

Mindenestre leszögezhetjük: nem kell a zsidó élet előirásaiban túlzott jártassággal bírni ahhoz, hogy elsőre kitaláljuk: a hagyományos zsidó felfogás szerint nem igazán támogatandó életforma a homoszexualitás. „Férfiúval ne hálj, amint hálnak nővel; utálat az… Ne tisztátlanítsátok meg magatokat mindezek által, mert mindezek által lettek tisztátalanná s nemzetek, amelyeket én elűzök előletek…” – hozza az idevágó passzust Köves Slomó rabbi, aki rögtön ki is egészíti az idézetet azzal, hogy a tilalom nem csak a konkrét „behatolásra” vonatkozik, hanem bűnt követ el az, „aki bármelyik tiltott nemi kapcsolatot áthágja testi érintkezéssel, ölelkezéssel vagy csókolódzással, örömet szerezve a test közelsége által”.

Az élet viszont – mint tudjuk a Jurassic Parkból – utat tör magának, és ahány vallásossági irányzat, annyi féle hozzáállás született a liberális meleg-házasság (ketubával!) pártolótól kezdve a hagyományokat mindmáig őrzőig. Az ortodoxia modern irányzata például a hetvenes évek óta már nem feltétlenül úgy tekint a homoszexualitásra, mint választott lázadó magatartásforma, hanem az egyén olyan állapota, ami által segítségre szorul.

A konzervatív/maszorti zsidó irányzathoz tartozó rabbikat tömörítő szervezet, a CJLS, a helyi közösségek hatókörébe utalta a meleg zsidóknak a vallásos életben való részvételéről való döntést egy – hoztam is valamit meg nem is típusú – 2006-os tanácskozáson született háromféle álláspontot tükröző vélemény alapján. Ezen vélemények közül kettő megamaradt a hagyományok talaján, míg a harmadik liberálisabb szemszöget képvisel azáltal, hogy lehetővé teszi a homoszexuális zsidóknak a vallásos életben való részvételt – tehát például lehetnek rabbik -, ám vallásos házasságot nem köthetnek. A gyakorlatban azonban az, hogy az Egyesült Államok kivételével a konzervatív rabbik a tradicionális álláspontokat tették magukévá.

Az Amerikában legnépszerűbb reform irányzat képviseli a leginkább liberális álláspontot amennyiben egyenlőnek tekintenek minden zsidót szexuális orientációtól függetlenül. A reform zsidók rabbi-tanácsa pedig támogatja az azonos neműek házasságát, noha megállapítják: a vallási értelemben vett házasság nem azonos az országban egyelőre tiltólistán lévő polgárjogi értelemben vett meleg-házassággal.

Ennyit a direktívákról, álláspontokról, véleményekről. Az elmélet elmélet, a gyakorlat meg néha más: nézzük, hogyan gondolkodnak erről a kérdésről a hazai rabbik. Hogy kicsit tudományosnak látszódjék a dolog, ezért kifejlesztettünk egy rendkívül rövid és egyszerű kérdéssort (egyelőre 2 kérdés, de szabadon bővíthető) a szociológus-körökben méltán nagy népszerűségnek örvendő Bogardus-féle társadalmi távolság skála mintájára.

A rabbiknak feltett adaptált skála-kérdések így hangoznak:

- Összeadnál-e meleg párt?
- Felhívnád-e a Tórához a közösség deklaráltan meleg tagját?

Az első kérdésre adandó válasz a fenti elméleti részből következően csak Radnóti Zoltán, a Lágymányosi körzet rabbija és Kelemen Kata, a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség rabbijának esetében érdekes: ám egyikük sem adna össze meleg párt, noha más és más indokokra hivatkozva. Radnóti a Tórára hivatkozva utasítja el ezt a lehetőséget, míg Kelemen Kata a magyar törvényekre mutatva: “A magyar házasságkötési törvények értelmében érvénytelen bármilyen egyházi szertartás állami esküvő nélkül. Amikor a magyar állam csatlakozik a melegek házasságát legalizáló országokhoz,én -
az állami processzust spirituális tartalommal megtöltendő – el fogok vállalni meleg zsidó párok számára vallásos esküvők levezetését” írja a rabbi válaszában.

A második kérdésre is hasonlóképp egyöntetű választ kaptunk: mindhárom irányzat képvislői felhívnák a Tórához az adott esetben meleg delikvenst. “Egy Chábád közösségben egy homoszexuális ember nem lehet rabbi, tanító stb., mivel azon az állásponton vagyunk, hogy életvitele nem példamutató a közösség illetve a tanulók számára. Ettől függetlenül felhívnánk a Tórához (ugyanúgy, ahogy a Tóra más parancsolatait megszegő embert is fellehet hívni), és azon kell lennünk, hogy minél közelebb hozzuk a zsidósághoz és a Tóra tanításához” indokolja az ortodox álláspontot Köves Slomó.

–
Kapcsolódó: Meleg téma

Egy pillanatig elméláztam azon, hogy milyen lenne disznóháton utazni Izraelbe. Hát biztos kényelmetlen. Viszont beengednének; és még deszkapadlón sem kellene egyensúlyozni.

Amikor először hallottam a szóbeszédet, hogy Izraelben mégis (!) vannak malacok, csak deszkapallón tartják őket, egyfelől enyhén megrengett bennem a zsidó következetességbe vetett hitem, másfelől elkezdtem sajnálni szegény állatokat, akiknek a szúrós raklapokon kell leélni az életüket úgy, hogy nem túrhatják a nedves rózsaszín orrukkal a földet.

Dupla tabu: a zsidó vallás a disznóhús fogyasztását és a tetoválást is tiltja. Persze csak embereken. Wim Delvoye munkája.

Régóta foglalkoztat a ‘malacok deszkapadlón a Szentföldön’ kérdéskör – nem, nem vagyok disznókra szakosodott állatvédő -, ezért most az elején leszögezem, hogy ez a zs-legenda a félig tele-félig üres pohár esete: disznók vannak Izraelben, viszont nem deszkapadlón. (Éljen, mégis túrhatják nedves rózsaszín orrukkal a földet!)

Azon túlmenően, hogy a disznók fogyasztását és tartását az összes fontos zsidó könyv tiltja, a disznóra való zsidó „érzékenységet” az izraeli polgári törvénykönyv is rögzíti. Az 1962-es „Sertés tenyésztésnek tilalma”, megtiltja a disznó tenyésztését és vágását Izraelben, minden olyan területen ahol zsidók vagy muszlimok élnek. A törvény meghatározása szerint azonban a helyi hatóságok külön engedélye felmentést adhat a szabály alól – adott betekintést az izraeli kreatív törvényértelmezésbe Köves Slomó rabbi.

És ahol van kiskapu, ott általában elkezdődik a ki-be járkálás. A Negevben lévő Kibuc Lahav – a vallásos Kibuc Someria tőszomszédságában – manapság már tízezres disznó-állománnyal büszkélkedhet. Ez a kibuc az egyetlen olyan zsidó hely Izraelben, ahol legálisan lehet tréfli állatot tenyészteni. Eredetileg tudományos célokra tartották a röfiket – mivel a kibuc az Állatkutatási Intézet része-; ma már inkább a sonka miatt.

Nyilvánvalóan a malacok nem örvendenek országos népszerűségnek – noha Verő Tamás rabbi szerint az orosz alija óta gyakorlatilag bárhol beszerezhető egy kis husos csülök -, a rabbik és a vallásosok máig harcolnak azért, hogy semmilyen módon ne lehessen ilyen húshoz jutni. Azonban ez egyelőre szélmalomharcnak tűnik, annál is inkább, mivel pár évvel ezelőtt pont a rabbik engedélyezték a malacok határvédelemben való használatát. “A disznók szaglása sokkal fejlettebb mint a kutyáké, és ezek az állatok nagyobb távolságból is megérzik a fegyvereket” hangzott a kevéssé halachikus, ám annál praktikusabb indoklás.

Mint látjuk, ma már nem lenne túl nagy kunszt egy zsidó disznótoron részt venni, mégis vannak, akik nosztalgiával emlékeznek a “régi szép időkre”, a Gorenje-túrákhoz hasonló szalámi-túrákra. “Voltak szalámi utak Magyarországból Izraelbe: nagy volt a kereslet, drágán vették a szalámit Izraelben, nemcsak a magyar ajkúak. Ez azt jelentette, hogy valaki itthon több rúd szalámit felvásárolt, kivitte a megfelelő emberhez, eladta neki jó pénzért, és ebből majdnem megvolt a következő 1-2 utazásra az anyagi fedezete” elevenítette fel a múltat Verő rabbi.

Aki tud héberül olvasni, annak ajánlom ezt a cikket.
Aki meg nem tud héberül olvasni (mint én), az olvassa ezt.

–
Korábbi ‘zs-legendák’ a JP-n:
Kertelés nélkül: igaz-e a lyukas lepedő?
Megdoblak kippával és ne dobd vissza!

A huszadik születésnapomra megkaptam a “Wad Zsidó Nõ Kellékei” installációt két barátomtól. A csomag a következõket tartalmazta: egy ostor (sajnos kicsi volt), egy harisnyatartó (sajnos nagy volt) és egy lyukas lepedõ (ez is kicsi volt). Nem igazán lepõdtem meg, hiszen számunkra, a Wesselényi utcai gimnáziumban végzetteknek, az érettségihez az is hozzátartozott, hogy az ember lánya képezi magát a vallásos élet pletykáiból.

Az elsõ találkozás

A lyukas lepedõs legendával konkrétan egy vallás óra elõtt találkoztunk, így – szokásunkkal ellentétben – mi, a lányosztály tagjai nagyon megörültünk az izgalmas kérdés tisztázását kínáló alkalomnak. Húsz fiatal lány csillogó szemeitõl és a kérdéstõl a negyvenes éveiben járó, Eli névre hallgató ortodox vallástanárunk meglehetõsen zavarba jött. Dadogni kezdett és rövid úton más, ennél sokkal kevésbé érdekes vallási kérdésre terelte a szót. Fiatalok voltunk, kiváncsiak és kissé gonoszak, így nem hagytuk magunkat: felvilágosodni akartunk és kitartottunk a kérdés mellett. Ám sajnos hiába volt minden próbálkozás: Elit ugyan rendesen megizassztottuk, de a zavart nézésen kívül más választ nem kaptunk. (Így, sok évvel a történtek után kicsit sajnálom is Elit, aki úgy érezhette magát minden egyes alkalommal – s az említett órán pedig különösen -, hogy minimum ezer nõstény oroszlánnal kell megküzdenie 45 perc alatt.)

A kérdés

A kudarc nem hagyott nyugodni, így az amúgy igen népszerû – s ezáltal már számos fórumon boncolgatott – zs-legenda igazságtartalmáról is érdeklõdtünk a Judapest házi rabbitanácsánál.

Eképp:
Igaz-e, hogy a nagyon vallásos zsidók lyukas lepedõn keresztül szexelnek, s közben pedig a Tórára gondolnak.

Ha nem igaz: honnan eredhet ez a legenda szerinted, mi lehet az alapja?

A válasz
Persze a választ már elõre tudtuk (azért leírom: NEM, nem igaz a szóbeszéd), az izgalmat inkább a mennyire nem igaz kérdéskör, és a legenda vélhetõ eredete jelenti. Köves Slomó rabbi a Talmudot citálva adta tudtunkra, hogy az elõírások szerint a szexuális élet közben mind a két félnek meztelennek kell lennie, úgy hogy testük közvetlenül érintkezzen egymással. Ez annyira szigorú elõírás, hogy ha az egyik fél vonakodik megtartani, és inkább ruhájában akar nemi életet élni, akkor ez akár elegendõ válóok is lehet – tette hozzá Slomó. Ezzel megkaptuk a választ: nagyon nem igaz a lyukas lepel legendája. Nem is beszélve arról a gyakorlatias szempontról – és mint tudjuk, a zsidók alapvetõen rendkívül gyakorlatias népek -, miszerint kellemetlen lehet a házastársi elõírások teljesítése közben arra figyelni a férfinak, hogy nehogy elcsússzon az a fránya lepedõ.

A legenda alapját amúgy a legnagyobb valószínûséggel a vallásos zsidó férfiak egy ruhadarabja, a tálisz (cicesz) adta, ami az ing/póló/felsõruházat alatt viselendõ téglalap alakú imalepel, közepén a fejfelõli bebújást biztosító jókora lyukkal. “A Hegedûs a háztetõn fílmben az udvaron ki vannak teregetve a ciceszek (tálit kátán), amik messzebrõl egy lyukas lepedõknek tûnhetnek. üsszekalkulálható a dolog ezek után” adott a legenda eredetére választ Verõ Tamás rabbi, akit a Wikipedia vonatkozó szekciója is megerõsít. Ha a legenda eredete tényleg ide vezethetõ vissza, akkor felmerül a kérdés: vajon a kiteregetett táliszt lyukas lepedõnek nézõ elõdeink mit gondolhattak a zsidó férfiak valós testalkatáról?

Eredmény
Megtudtuk, amit azért eddig is erõsen sejtettünk: nem igaz a lyukas lepedõs zs-legenda, noha kétségkívül vidám és pajzán fantáziáknak ad alapot. A kertben száradó tálisz, mint legenda-eredet ugyanakkor kifejezetten érdekes.

Legvégül pedig: mi mindebbõl a tanulság?
Szabadban ne teregessünk táliszt.

Van valami, amit mindig tudni akartál a zsidó szokásokról, életvitelrõl, de sosem merted megkérdezni?
Írj. Mi utánajárunk.

A Wesselényi utcai ortodox(-nak szánt) gimnáziumba jártam, közvetlenül a rendszerváltás utántól öt évig. Az iskola – vallási tájékozódásunkat és szocializációnkat elõsegítendõ – már az elsõ évben kiszervezett minket Szukkotra egy kedves zürichi családhoz. üröm az örömben, vagy öröm az ürömben attól függõen, hogy melyik féltõl halljuk a történetet, a család kissé késõn értesült jövetelünkrõl, és beszerveztek maguknak vidéki programot. Így otthagyták nekünk – három 15 éves lánynak – a lakást, Zürich vallásos negyedének közepén. Hát nem voltunk mintalányok: rövid idõ alatt sikerült a kóser lakást teljesen eltréflizni, a szomszédokat kiborítani a szombati porszívózással, eltörni a kristály sótartót és elrontani a telefonszámlaszámlálót. Ezen három napos tevékenységünk közben vetõdtünk a hálószoba felé. Persze kiváncsiak voltunk nagyon, hogy “hogy csinálják az ortik”, van-e valami látható nyoma a vélt “másságnak”. De nem láttunk semmit a két egyszemélyes ágyon és a parókákon kívül. Ekkor Kati – aki már akkor sokkal mûveltebb volt vallási ügyekben – elõrukkolt. “Tudtátok, hogy ha egy orti pasi szeretkezni akar a feleségével, akkor ezt úgy jelzi, hogy hozzávágja a kipáját?” Néztünk rá bociszemekkel, hüledeztünk és ingattuk a fejünket, hogy micsoda macsó hely ez az ortodox hálószoba. Kati elültette a szecskát.

A kérdés
Eltelt tizensok év, felnõttünk, de ez a hálószoba-titok megmaradt válasz nélkül. Úgy éreztük, itt az ideje a tinédzserkori misztikus történetek végére járni, így körkérdést intéztünk honi rabbijainkhoz. Ezt.

Igaz-e, hogy ha egy nagyon vallásos férfi szexelni akar a feleségével, akkor ezt úgy adja a nõ tudtára, hogy hozzávágja a kipáját?

Ha igaz: hol van ez leírva, honnan ered ez a szokás, szerinted mennyire elterjedt és milyen csoportok körében?

A válasz
Elõször is nézzük a “macsó ortodox hálószobát”. Lányoknak jó hír, hogy a szex a nõk joga, a férfiak kötelessége. Vannak rabbik, akik még ennél is tovább mennek: Rabbi Eliezer például gyakorisági együtthatót is számolt – az alapul szolgáló képletet nem tudjuk – férfiak számára – olvasható a Koshersex oldalon. Eszerint a független férfiaknak mindennap kell(ene) szexelniük (ennek az ortodox közösségen belüli – kívüli? – megvalósításától ebben a posztban tekintsünk el, és térjünk vissza késõbb), a munkásoknak kétszer egy héten, szamarat, öszvért vezetõknek egyszer egy héten, teve-vezetõknek havonta egyszer és matrózoknak félévente legalább egyszer. (Ez utóbbi két foglalkozás szexuális elõírások szempontjából kissé sanyarúnak tûnik.)

Ami a kipadobálást illeti, ellentmondó eredményre jutottunk a nyomozás végére. (Bár ebben nincs semmi meglepõ, hisz tudjuk: két zsidó, három vélemény.)

Verõ Tamás rabbi írásban még nem találkozott e szokással, de szájhagyomány útján már hozzá is eljutott a hír. A Frankel zsinagóga rabbija úgy véli, hogy e szokásnak az asszony védelme és a férj egójának megõrzése lehet a funkciója. “Kipát dobja férj, és ha nem repül vissza a férfihez, érte mehet. Ekkor már együtt vannak és verbálisan nincs visszautasítás a nõ részérõl. Egy egyszerû mozdulattal így elintézõdik a nagy hókusz pókusz, ami a nõ erényessége körül van” próbált értelmet adni a szokásnak Verõ.

Ellenkezõleg látja ezt Köves Slomó, aki szerint a „szokásra“ nincs semmiféle forrás a rabbinikus irodalomban. Szerinte az egész elképzelés kizárt, ugyanis a kipa az istenfélelmet és a vallásosságot szimbolizálja. “Egy vallásos zsidó soha nem veszi le a kipáját, függetlenül attól, hogy ébren van-e, vagy éppen alszik” – írta az ortodox rabbi a Talmudot idézve. “A zsidó vallásban a szexualitás az emberi szeretet és szerelem csúcsa, amely akkor tud kiteljesülni, ha két ember közötti ragaszkodást és szeretet fejezi ki. Nem látom, hogy a kipadobálás hogyan lenne ennek része” tette hozzá Köves a személyes véleményét.

Eredmény
Amint láthatjuk, nem jutottunk egyértelmû eredményre a kipadobálás kérdést illetõen. A magam részérõl szomorúan, de hajlok a szokást zs-legendának tekinteni, noha Verõ Tamás pszichologizáló értelmezése is tetszik.

Van valami, amit mindig tudni akartál a zsidó szokásokról, életvitelrõl, de sosem merted megkérdezni?
Írj. Mi utánajárunk.