De Zsuzsikám, érdekel ez bárkit? Mármint a zsidószerű ifjakon kívül…

Feltettem a kérdést a nagymamámnak, mint az utolsó női zsidó felmenőmnek, hogy mégis hol tűnt el a vallás a család életéből. Innentől kezdve hétvégéken keresztül beszélgettünk. Viszonylag az elején kiderült, hogy valahol a dédanyámnál múlt el a zsidóság… De azért csak hallgattam tovább, és le is írtam, mert bár nagy részét hallottam ennek, de így egyben volt az igazi. Szóval megosztom (megosztjuk) veletek ezt a mesét, mert ez is része az én történetemnek.

“Anyuka 1900-ban született, a háború végén tizennyolc éves volt. A háború alatt szerelmes volt egy románba, aki náluk volt elszállásolva, de ő a háború végén hazament. Anyuka még szerelmes volt. Ekkor jelent meg Apuka, harmincöt éves volt, nőtlen. Meglátta Anyukát, aki akkor jött vissza a korcsolyázásból, arca kipirulva – azonnal beleszeretett. Megkérte a kezét. Anyuka ment Róza nénihez feldúlva tanácsot kérni, hogy mit tegyen. Ő zsidó volt, Apuka keresztény. Akkoriban zsidó zsidóhoz ment, nem volt szokás a vegyes házasság.

- Ez egy rendes, komoly, jóravaló ember - mondta Róza néni. – Ki tudja, ezzel a szerelmeddel mi van, vagy mi lesz valaha. Ez a mai világ nem olyan egyszerű. Menj hozzá.

Hozzá is ment. Mind a ketten lemondtak a vallásról. Apuka eredetileg pap akart lenni, de szegény özvegy anyjának nem telt rá, hogy papnak taníttassa. Anyuka viszont a legateistább ember volt, akit valaha láttam. Hetedik gyerek volt a családban. Otthon, ha tartották is a vallást, ő nem vett semmiben részt. Ő csak úgy volt, mindig útban, a legkisebb. Neki nem esett nehezére lemondani a vallásról… Apuka annyiban maradt keresztény, hogy soha egy káromkodás nem hagyta e a száját. Egyszer Anyuka megpróbálta elvinni zsinagógába. Levette a kalapját. Úgy kellett rá visszagyömöszölni. Nagyon nem volt való oda a zsinagógába.

Nőttem növögettem. Lehettem olyan hat éves, amikor Anyuka azt mondta:
- Nézd, én zsidó vagyok, apád keresztény. Te magad tizennyolc éves korodban olyan vallást választasz, amilyet akarsz.
Ennél rettenetesebb dolgot nem lehet elkövetni. Ilyet mondani egy hat éves gyereknek!

Igen ám, csakhogy én ezt komolyan vettem. Elhatároztam, hogy körülnézek a hitvilágban. Nyolc éves lehettem, Ilonka barátnőmmel vasárnaponként református templomba jártam. Akkoriban halt meg kishúgom, Évike diftériában. A pap a testvéri szeretetről beszélt, én úgy éreztem, nekem szól. Nyilván nem arról beszélt, hanem átvitten a testvéri szeretetről, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem szól, és nagyon sírtam. Évike meghalt diftériában, én pedig skarlátot kaptam. Ilyen idők voltak, sok gyerek betegedett meg – és halt meg. Emlékszem, ágyban feküdtem, és Anyuka héberül kezdett imádkozni, énekelt is. Mintha egy kis imakönyv is lett volna order viagra here nála. Amit akkor éreztem – nagyon nehéz érzéseket megfogalmazni, főleg ilyen messzi idő távlatából –, hogy mondjam, visszataszító volt. Nem szerettem azt a héber imádkozást. A fal felé fordultam, ne imádkozzon itt nekem. Tudva egyébként is, hogy mennyire ateista.

Jött az elemi iskola Pesterzsébeten. A tanító néni tudta, hogy reggelente kiszolgáltam a boltban tanítás előtt. A fiú polgárival szemben volt a bolt, a fiúk jártak be reggelente:
- Magdika, jónapot, kérek egy rajzlapot.
- Jónapot, cserkészkolbászt kérek zsömlével!
Szóval úgy estem be minden reggel a tanításra, de nem kaptam ki. Délutánonként hittanra kellett járni. Valahogy a többieknek a keresztény hittan tanítási időben volt, a zsidó hittan délután. Elég sok pofont kaptam a hittan miatt. Délután háromkor, a legnagyobb játék közepén – Ilonka barátnőmmel babáztunk például -, menni kellett.
- Mindjárt három, miért nem indulsz már hittanra?! – mindig föl lettem pofozva, és lettem zavarva hittanra.

Ott a Spitzer bácsi, aki nem rabbi volt, csak egy öreg zsidó, mesélt mindenfélét. Héberül kellett volna olvasni, azt én nem tudtam. A többiek tudtak. Tudták az összes történetet, Ádámtól és Évától, összefüggéseiben értették az egészet, én meg csak ott ültem, és nem értettem. Emlékszem, mesélte a Jákob lajtorjáját, na attól teljesen ki voltam készülve, hogy nekem ilyen hülyeséget kell hallgatnom. Aztán sikerült is Anyukával valahogy megállapodni – talán pont a Jákob lajtorjájánál -, hogy kevesebb legyen a hittan…

Aztán polgári, tíz-tizennégy éves korom között. Amíg a keresztény gyerekeknek hittan volt, addig nekünk, zsidóknak lyukasóra. Ott ültünk az üres előadóban mi, a hét zsidó lányok, és ami részletes disznóságot meg lehetett, azt mi megbeszéltük. Felvilágosítás folyt, amit a témáról tudni lehetett, azt én ott megtudtam. Egyszer bekéredzkedtem a katolikus hittanra. A „tiszi” nagyon kedves volt, az amúgy nagyon szigorú iskolában valószínűleg enyhíteni akarta a szigort. Azon a hittan órán a fő téma a bableves volt. Semmi másról nem volt szó, csak a bableves minőségéről. A zsidó hittan se tetszett, de a bableves minősége se. Nem is mentem oda többet.

Aztán ott voltak a nyarak Nagykőrösön, Aranka néniéknél. Ők zsidók voltak, tartották is a vallást. Ott láttam először szombat esti imádkozást. Aranka néni fején csipke volt, a barhesz szépen letakarva szép kézimunkával, és finom, libából készült ételeket ettünk. Először Nagykőrösön voltam zsidó templomban. Csak egészen soká, nem is felnőtt, hanem idős koromban tudtam meg, hogy a zsinagóga nem is templom, hanem inkább közösségi ház. Szóval nem tudtam, és nagyon nem tetszett nekem, ahogy folyt ott az üzletelés – egy templomban.

Jött a katolikus templom, ahol annyira nagy lett bennem az áhítat, hogy sírógörcsöt kaptam. Sopronba vitt minket a Vöröskereszt nyaralni – az iskola rászoruló gyerekeit. (Elmondom, kik voltak ezek a nagyon rászoruló gyerekek. Veszler Éva – egyike a hét kis zsidó lányoknak –, nagy edényüzletük volt. Diamant Klári – azóta alijáztak -, nekik divatüzletük volt. Szepezdy Kiss Krisztina – ő nem volt zsidó – ő volt a legjobb tanuló az osztályban, apukája magas rangú köztisztviselő volt. Drahos Erzsi – na ő volt az egyetlen tényleg rászoruló, munkásapukával.) Vasárnap mentünk a kápolnába imádkozni. Mindenféle vallású gyerekek voltak ott, ahogy volt strandolás, úgy volt vasárnap a kápolna. Tizenhárom évesen kicsit dilis voltam. Mondjuk ki nem volt, de én eléggé. A gyönyörű kápolnában azért kaptam sírógörcsöt, hogy miért nem lehetek én ennek tagja. Miért vagyok én ebből kizárva? Félig nevettem, félig sírtam. A tanár néni kikísértetett: nem lehet ilyen cirkuszt csinálni, vezessék ki.

Tizenhárom-tizennégy évesen ami könyvet meg lehetett szerezni a témában, azt én elolvastam. Zarathustra, buddhizmus, Shíva, egyiptomi fáraók – mindent elolvastam. Na addigra a volt az én fejemben akkora káosz, hogy na!

1938. Anyuka elhatározta, hogy megkeresztelkedünk. Ha már ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apuka katolikus. Meg is történt. Valahogy aztán kellett templomba is járni. Talán, hogy lássanak minket templomba járni. Hordták körbe a perselyt. Mondja erre Anyuka:
- Én ugyan meg nem csókolom ezt!
- Ez rosszabb, itt pénzt kell adni – súgtam oda neki.
- Dehogy adok! – Na ilyen katolikus lett Anyuka.

Anyukával elmentünk megnézni a Jude Suss című filmet, ami egy náci propagandafilm volt. Valaki azt mondta: „milyen jó film, érdemes megnézni!” Na az nem zsidó volt. Anyuka félt, hogy megvernek minket. Sietni kellett haza. Ilyen idők voltak. A szomszédok nem voltak biztosak benne, hogy is állunk mi. Azt tudták, hogy Apuka katolikus. De azt nem, hogy velük mi van.

Tizenöt évesen szerelmes lettem. Na az egy mocskos strici volt. Azt mondta:
- Nehogy azt gondold, hogy manapság zsidó lányt el lehet venni feleségül! - Eszem ágában sem volt hozzámenni. Egyáltalán nem is érdekelt akkor a házasság.”

__________

A következő részben a nagymamám felnő, aztán két férjet bújtat a munkaszolgálat elől egy fürdőszobában.

0 Bátor to “De Zsuzsikám, érdekel ez bárkit? Mármint a zsidószerű ifjakon kívül…”


Légy bátor!