Három esküvõ és egy temetés.

Oké. Philip Roth soha nem tartozott a kedvenc kortárs amerikai írók közé; olvastam, mert “illik” ismerni (v.ö.: sznobi szörpcsaládhoz való végzetes vonzódásom), mert ha így halad, elobb-utóbb Nobel-díjas lesz (vagy csak sorozatban “futottak még”), mert az élok közül kétségtelenül az elso három között szokták megemlíteni itten, és én szeretek kevésbé hülye képet vágni, ha irodalomról van szó. Talán most sem olvastam volna el íly hamar a legújabb kisregényt (még akkor sem ha harmadszor kapott PEN/Faulkner-díjat éppen ezért az írásért), ha nagyon-nagyon személyes okok miatt március 3-án rémülten észre nem veszem, hogy öreg lettem. Azt, hogy megöregedtem hirtelen, talán egy hét alatt, már a múlt nyári események óta tudom (ebbe most nem mennék bele), de valahogy csak most realizálódott bennem igazán számszakilag is, hogy kész. Vége.

A korommal eddig soha, de a halállal annál több bajom volt. Tinédzser korom óta iszonyatosan és konkrétan rettegek a haláltól, klinikailag pontosan diagnosztizálható (sírógörccsel dúsított) pánikroham fog(hat) el, ha nagyon belemerülök a halál gondolatába, abba, hogy “semmi”, hogy “vége”, hogy “nincs”.

De persze lehet, hogy nem ezekrol akarnék én itten most.

Azaz: dehogynem.

Szóval Roth, szóval az Everyman, szóval a kor, szóval a test, szóval a semmi, szóval a halál.

Szóval bizony a 21. század elso angol nyelvu nagyregénye ez a kisregény (alig 180 oldal, tokkal-vonóval, méretes tipográfiával).

Már a fölütés elárulja a választ (v.ö. poénlelövés muvészete) a mezei regényolvasók (és esetleges fanyalgók) nagy kérdésére: mi a faszról (hát igen: arról is!) szól valójában ez a könyv? A megalázó megöregedés kegyetlen és klinikai pontossággal végigkísért leírása, amelynek a vége nem is lehet kétséges. (ürdekes ez? Miért?) Vagy éppen csak egy vénember hisztis síránkozása afölött, hogy akárhogyisfáj, nincs több kefélés? (Nagy ügy! Ugyan kérem!) Vagy talán egyikrol sem? Vagy mind a kettorol, egyszerre? Van itten valami összefüggés, tessenek mondani? üs foként: fontos ez? üs ha igen, akkor kinek fontos? Akárkinek?

“When, with a smile, she let the dirt slip slowly across her curled palm and out the side of her hand onto the coffin, the gesture looked like the prelude to a carnal act. Clearly this was a man to whom she’d once given much thought.”

Na igen, helyben vagyunk. Roth kedvenc alaptémáiból ketto máris elsütve az elején, hogy kétségünk se legyen: szex és halál. üs persze (mindjárt jön ez is): isten-telenség.

Ennek a rémiszto kisregénynek a fohose a soha meg nem nevezett (és quasi narrátorként muködo, bár végig egyesszám harmadik személyben – szimbólum! szimbólum! – mesélo) Akárki, egy háromszor elvált, nyugalmazott (és szép karriert befutott) reklámgrafikus, kissé cinikus, önzo, vallástalan (hitetlen) new york-i zsidó, óriási és soha vissza nem fogott szexuális étvággyal, aki a halál küszöbén, sot, azon is túl, hirtelen a mindenható (olvasók) elé járul, és kénytelen szembenézni az utolsó kérdéssel és ítélettel: mindez miért? Van-e egyáltalán értelme ennek az egésznek, amit amúgy slendriánul mondjuk ületnek nevezünk? Ja, és mellékesen: mi a halál?

Roth szerint a halál nem más, mint felejtés. üs: csak az. üs ha ez így van, akkor a halált megelozo élet értelme is csak és kizárólag saját, személyes történetünkben, történelmünkben lelheto föl. Igy aztán a kisregényt nyitó temetés után elindulunk Akárkivel, hogy szeszélyes ido-, tér- és gondolati ugrásaival ismét, utoljára végigjárjuk azt az utat, amelynek az anti-bölcsességét már az elso oldalak egyikén rémülettel vegyes megnyugvással vehettük tudomásul: “There’s no remaking reality. Just take it as it comes. Hold your ground and take it as it comes. There’s no other way.”

Akárki (élet)útját három esküvo és egy (saját) temetés jelöli ki, avagy: a már említett szex és halál, ahol a szex elkeseredett védekezéssé válik a halál, a semmi, a nincs ellen. Ahol a szex puszta testiségre redukálódik (naná!), de nem erotikus testiségre, csak mint a végso, fizikai jelzése annak, hogy élünk, hogy még életben vagyunk. Mert a végén már nem marad más a személyes történetekbol, csak a testi érzetek, csak ezekbe (ezek különféle variációiba) kapaszkodhatunk kétségbeesetten: a betegségbe, a fájdalomba, fölállt farokba, nedvesbugyiba. Ez ad választ arra is, hogy valójában mirol is szól ez a regény. Hát persze: nem a szexrol, nem egy öregember nyafogásáról, nem libidóról, hanem a halálról, a haláltól való sorozatos (és örömteli) megmenekülésrol (ezek a konkrét kis élettörténetek – a 2. világháború alatt vízbefulladt és fölpuffadt matróz hullájának a sztorija, a kisfiúkori sérvmutétkor látott gyerekhalál, a legboldogabb pillanatot is átszövo érthetetlen halálfélelem, a barátok, kollégák sorozatos temetése – adják egyébként a regény organikus strukturáját), addig, amikor már nincs tovább hova menekülni. A kör bezárul: Akárki visszaérkezik oda fizikailag is (hiszen szülei mellé temetik) és szellemileg is, ahonnan 72 évvel ezelott elindult: a gyerekkori teljes függoség és elhagyatottság állapotába.

“They were just bones, bones in a box, but their bones were his bones, and he stood as close to the bones as he could, as though the proximity might link him up with them and mitigate the isolation born of losing his future and reconnect him with all that had gone. For the next hour and a half, those bones were the the things that mattered most. (…) Once he was with those bones he could not leave them, couldn’t not talk to them, couldn’t but listen to them when they spoke. Between him and those bones there was a great deal going on, far more than now transpired between him and those still clad in their flesh. The flesh melts away but the bones endure. The bones were the only solace there was to one who put no stock in an afterlife and knew without a doubt that God was a fiction and this was the only life he’d have. (…) He did not feel as though he were playing at something. He did not feel as though he were trying to make something come true. This was what was true, this intensity of connection with those bones. (…) He couldn’t go. The tenderness was out of control. As was the longing for everyone to be living. And to have it all all over again.”

Persze furcsa, bonyolult (és végtelenül szomorú) dolog ez a szex-ügy: hiába az életben tartó vágy, hiába a jelzés, hogy még van! még vagyunk! még talán leszünk!, maradunk! Hiába az illúzió, hogy lehet még egy utolsó, nagy, (ön)megvalósító dobásunk (dugásunk), egy frászt lehet, hiszen az, ami életben tart, egyúttal el is pusztít mindent bennünk; a végso magánytól, a magunkra maradottságtól nem szabadíthat meg (föl).

“He’d said, ‘How game are you?’ and she’d replied, ‘What do you have in mind?’ Now what? He removed his sunglasses so she could see his eyes when he stared down at her. Did she understand what she was implying by answering him like that? Or was it something she said just to be saying something, just to be sounding in charge of herself even as she was feeling frightened and out of her depth? Thirty years ago he wouldn’t have doubted the result of pursuing her, young as she was, and the possibility of humiliating rejection would never have occurred to him. But lost was the pleasure of the confidence, and with it the engrossing playfulness of the exchange. He did his best to conceal his anxiety – and the urge to touch – and the craving for just one such body – and the futility of it all – and his insignificance – and apparently succeeded, for when he took a piece of paper from his wallet and wrote down his phone number, she didn’t make a face and run off laughing at him but took it with an agreeable little catlike smile that could easily have been accompanied by a purr. ‘You know where I am,’ he said, feeling himself growing hard in his pants unbelievably, magically quickly, as though he were fifteen. And feeling, too, that sharp sense of individualization, of sublime singularity, that marks a fresh sexual encounter or love affair and that is the opposite of the deadening depersonalization of serious illness. (…) Engagingly she swung the piece of paper in the air as though it were a tiny bell and to his delight shoved it deep into her damp tank top before taking off down the boardwalk again.

She never called. And when he took his walks he never saw her again. She must have decided to do her jogging along another stretch of the boardwalk, thereby thwarting his longing for the last great outburst of everything.” – írja Roth.

Most persze talán még kellene írnom a formáról (egy óramuszerkezet precízségével adagolt, mára már rég elfelejtett nagyvárosi zsidó életképeket festo mondatokról – emlékszünk: a felejtés maga a halál! -, amelyek mellékesen csillogva menekítik ki a regényt a szentimentalizmusból és a köldöknézo nyavalygásból is), aztán a nyelvrol (ahogy a kezdeti rémesen pedáns, száraznak ható, érzéketlen, sot, már-már uncsi narráció a halál pillanatához közeledve hogyan válik meglepo módon fokozatosan egyre érzelmesebbé, lazábbá, kötetlenebbé, fölszabadultabbá), az itt-ott fölbukkanó shakespeare-i iróniáról is (a regény végi temetojelenetben a sírásó hosszas és szakszeru fejtegetése közben végig azt várjuk, hogy mikor bukkan már föl az a bizonyos koponya, de a mi kizökkent idonknek csak egy apró kavicsra futja Roth-nál), vagy éppen arról, hogy mennyire önéletrajzi Akárki figurája (nagyon az).

“Mi azonban ráadásul tudtuk, hogy mindenen túl mindnyájan külön mérkozést játszunk a magunk sorsával. Ha Jaksot agyonlövik egy falnál, ez az o dolga lesz. Téves, hamis és fölösleges volna ehhez bármiféle részvétünk, hiszen hozzá sem tudunk szólni, és azt sem tudjuk megmondani, vajon végleges vereséget szenvedett-e, vagy éppen fordítva, alaposan kicsellózott ilyen módon a sorssal. Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, Szeredy is, Medve is, én is, maga Jaks is, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja o is nagy mérkozését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére.”

- írta a földgolyó nagyon másik felén, egy nagyon másik történetben egy nagyon másik író. üs mi csak reménykedünk, hogy az, ami a Roth-regény címét és témáját adó középkori misztériumjáték hosét olyannyira kétségbeejtette (“Most jössz, mikor nem is sejtettelek!”), az talán nekünk, a mi személyes történeteinket fojtogatóan befonó 20. századi történelemben vergodo öregasszonyoknak és öregembereknek, végso vigaszunk leend.

—kábé