Egy izraeli író óriási botrányt kavart Izraelben és üszak-Amerikában, mert közölte az amerikai zsidósággal, hogy a zsidó nép megmaradása csakis Izraelen és az izraeli azonosságtudaton múlik.

„Kár azzal kísérletezgetnünk, hogy ilyen-olyan csalogatással rábírjuk a zsidókat az ideköltözésre, inkább hideg fejjel tárjuk föl elõttük a hontalanság kórtanát, becstelenségét és képmutatását. Szálljunk vitába a melegszívû, Izrael iránt leghûségesebb zsidókkal, mert õk a mi közönségünk” – írta A. B. Jehosua 1979-ben, A hontalanság, mint neurotikus megoldás címû tanulmányában. (Az izraeli írónak több könyve is megjelent magyarul, utoljára A személyzetis küldetése címû regény.)

2006. május 1-jén, az American Jewish Committee jubileumi, századszor sorra kerülõ évi közgyûlésén Jehosua ismét kesztyût dobott. A Nincsen testvérem címen elhíresült beszéde hatalmas fölzúdulást váltott ki, mert azt találta benne állítani, hogy az izraeli azonosságtudatnak (tehát az Izraelhez kötõdõ zsidótudatnak) összehasonlíthatatlanul több értelme van, mint egy amerikai zsidó zsidótudatának, és hogy csakis Izrael, nem pedig a judaizmus biztosíthatja a zsidó nép megmaradását.

Jehosua valójában csupán felelevenítette a klasszikus cionizmus diaszpórával kapcsolatos felfogását, „a diaszpóra tagadását”. E felfogás szerint a zsidóság egyedül Izrael földjén (ma pedig Izrael államban) tudja valóra váltani a benne rejlõ nemzeti, lelki és szellemi lehetõségeket. S a kétezer éves hontalanság híjával van minden jelentõségnek, nem más, mint a gyávaság, a megaláztatás és az önmegtagadás „siralomvölgye”.

De ha nem mondott semmi újat, akkor miért kavart mégis ekkora vihart Jehosua? Az egyik ok valószínûleg az, hogy õ Izrael egyik legnagyobb élõ írója. A másik talán megjegyzéseinek provokatív volta. Sikerült olyan ügyesen kevernie a közhelyeket és a provokációt, hogy a zsidó értelmiségiek kapva kaptak az alkalmon, és buzgón taglalni kezdték azt, ami mindig is foglalkoztatja õket, vagyis zsidó azonosságtudatukat. A Haaretz egész cikksorozatot indított ezzel a drámai címmel: Jehosua kontra diaszpóra zsidóság, és az American Jewish Committee is közölni kezdte a maga kevésbé hangzatos címû sorozatát: Válaszok Jehosua felszólalására.

Natan Saranszkij, az egykori szovjet refuznyik (kivándorlási engedélyért harcoló zsidó), ma a Kneszet tagja Nincs cionizmus judaizmus nélkül címû írásában azzal vádolja Jehosuát, hogy „válólevelet adott a zsidó népnek”, és ezzel aláaknázta Izrael állam történelmi igazolását. A Balfour-nyilatkozat és a 181. ENSZ-határozat címzettje ugyanis nem az izraeli, hanem a zsidó nép volt.

Michael Lerner rabbi, a „spirituális baloldali” Tikkun magazin szerkesztõje Ne ilyen világossága legyen a nemzeteknek címû cikkében azt fejtegeti Jehosua beszéde kapcsán, hogy Izrael állam eltorzította a judaizmust, lerontotta a bibliai próféták „egyetemes lelki látomását”, és ezzel magának a zsidó népnek ártott leginkább. Szerinte a cionizmus „hovatovább az emberiség által elsõként elutasítandó politikai paradigmát testesíti meg”, és a „hivatalos” diaszpóra judaizmust „holokauszt-vallássá és Izrael-dicsõítéssé fokozza le”.

Josszi Szárid baloldali izraeli politikus „dühöngõ prófétának” nevezi Jehosuát, aki nem hajlandó belátni, hogy az amerikai zsidóság sokkal inkább betölti az erkölcsi iránytû szerepét, mint Izrael. Ki tanul kitõl? címen megjelent elmefuttatásában a politikus ünnepli az amerikai zsidóságot, amiért vezetõ szerepet vitt a darfuri népirtás leleplezésében, viszont elítéli az izraeli kormányt, amiért deportálni akarta a szudáni menekülteket.

Szárid dicséri az amerikai judaizmus vallási pluralizmusát, és helyteleníti „az ortodoxia monopóliumát” Izraelben. Szónoki kérdése kísértetiesen emlékeztet a judaizmus hagyományos keresztény bírálatára, hogy ugyanis az a törvény vallása (nem pedig a léleké): „Mitõl volna olyan fenemód zsidó az a hely, ahol több mezuzát csókolgatunk, több szent ember sírjánál borulunk a földre, és szigorúan kósernek nyilvánítjuk a bivalyhúst?”

Az Izrael és a diaszpóra ingatag viszonyán töprengõ cikkekben diaszpórán kizárólag az amerikai zsidóságot értik, az európai zsidóság meg sem jelenik a képernyõn. Sok zsidó Amerikában találta meg az ígéret földjét, és azonosságtudatában csak mellékes szerepet játszik Izrael. Sok baloldali izraeli meg „ártalmas anakronizmusnak véli az amerikai zsidósággal fenntartott kapcsolatokat, mert aláássák az arra irányuló erõfeszítéseket, hogy az izraeli nem zsidó állampolgárokban is kialakuljon egyfajta odatartozás-tudat”.

A Haarec tudósítója, Amiram Barkat felhívja az olvasók figyelmét, hogy Jehosua megnyilatkozásai némely honfitársáéhoz képest valójában igen mérsékeltek. Menahem Brinker irodalomtudós és filozófus például azt állítja, hogy az izraeli arabokban sokkal inkább lát nemzettársakat, mint a manhattani vagy a chicagói zsidókban. A Jediot Ahronot rovatvezetõje, Jaron London nagyobb becsben tartja az Izraelben letelepedni szándékozó külföldi munkavállalókat, mint számos diaszpórabeli zsidót, mert ezek a bevándorlók megtanulják a nyelvet, és osztoznak a közös sorsban.

A Jehosua által fölszított vita voltaképpen arról szól, hogy képes-e beszélni egymással a haza és a periféria. Vagy még inkább arról, hogy melyik a „haza” – Izrael vagy Amerika?

Michael L. Miller

A cikk teljes, hyperhivatkozásokkal ellátott változata és további írások a Metazin oldalán olvashatók.