“ün, aki õt szeretem, õ vagyok, és õ, aki engem szeret, én vagyok.”
íme a kerengõ dervisek, a mevlevik:
Tegnap láttuk õket Isztambulban. ?k a Mevlevi Rend tagjai, amelyet Celaleddin Rumi, azaz Mevlana, a szufi misztikus alapított a 12. században. Azt vallják, hogy a zene és a tánc olyan eszközt jelentenek, amelyek az egyetemes szeretet eksztatitus állapotába juttatják az embert, és megszabadítják az egyént a mindennapi élet aggódásaitól és fájdalmaitól. Hamvas Béla szerint a szúfi egyike a négy nagy “pszichológiai remekmûnek”, a négy nagy eksztázis-technikának: a másik három a jóga, a zen és a hászidizmus. A szúfi merített is az utóbbiakból, olyannyira, hogy a legfontosabb szavaiból a legtöbb a héberbõl jön (haq, achad). Mohammed tanításából nem is vett át sokat, de annál többet tanult a héber kabbalából, és persze rengeteget a görögöktõl, fõként az újplatonikusoktól, és a hindu hagyományból.
A szufi egyik legfontosabb szava: a haq. Ez nem más, mint a héber “hochmah”, a második szefira, amely tudást, igazságot, valóságot, bölcsességet jelent (A haq-ot Európában Sophia-nak hívták).
Magyarországon is éltek dervisek (a bektasi dervisek): Gül Baba, megvan?
Csak a teljesseg kedvéért – idézet ugyanarról az oldalról:
“Van, amit kihagy, mint a tíz sephira közül azt, amire a héber hagyomány olyan rendkívüli súlyt helyez, a malkhutot, a világbirodalom, a királyság gondolatát. A szufi hatalmi eszmékkel nem foglalkozik.”