Persze, hogy érdekel a véleményed. üs meg kell mondanom, hogy mélyen megértelek, úgy vélem, engem igazolsz, akaratod ellenére. Azt állítod, az egész téma állati mindegy, legyen ez a legnagyobb bajunk, sag schon, ki nem szarja le, ki, mikor, hol mond kidust. Ez a baj. A hagyományhoz fûzõdõ viszonyban épp ez a who cares jelzi, hogy a vallásoktatás nem volt eredményes. Ha az lett volna, akkor a diákok nagyokat veszekednének azon, hogy mondjon-e kidust lány vagy ne mondjon, vallási meggyõzõdésük vagy hagyományszemléletük szerint, a nem vallásosakat is érdekelné, mint egy olyan hagyomány része, amihez valamiféle viszony fûzi õket. Valamilyen. Az, hogy ki nem szarja le, nem viszony, közöny. Ez nem bûn vagy ilyesmi, félre ne érts, hanem kár, elszalasztott lehetõség. Nem sikerült felkelteni az érdeklõdésed, ez önkritika is, én is voltam ott judatanár, ha nem is a Tiéd (valószínûleg). Az én tanítványaim jó része sem lehet ezzel máshogy, mint Te. Ráadásul ebben az esetben éppen azon igen kevés ember egyikét zárják ki, akit igenis szenvedélyesen érdekelnek ezek a kérdések.
Az askenáz kiejtés szerintem maradhatna különben. (-:
Jó éjt!
Gyuri

�?gy értsem, a Lauder judaisztika tanárai autogám lények, amennyiben önnönmaguk nemzõ õsatyjaik is egyben, lévén szó elsõgenerációs tanári karról?

„Kis idõ múlva szeretett volna (a szokásos péntek esti és szombat reggeli minjen mellett) hétfõre és csütörtökre is sahrisz-minjent szervezni. Megvitatván a gondolatot a gábeval, amaz emígyen válaszolt: »A mi zsinagógánkban minhag hamakom, hogy hétköznap nem imádkozunk.«”

ürteni vélem a párhuzamot. �?gy is fogalmazhatnók, hogy egyik történetben sem hétköznapi emberekrõl van szó.

Az õsök az evés utáni kézmosást (מים אחרונים-ot) is elõírták. Nem nagyon izgatja a pesti kedélyeket, már az is nagy eredmény, ha valaki elõtte rituálisan leönti a kezét és összehozza a bróchét. Ha fiú lennék, s fölkérnének kiddust mondani, odeszervezném egy nem zsidó haveromat, majd amikor a borra mondandó áldáshoz érnék, akkor a következõképp mondanám az áldást:

ברוך אתה ה אלוקינו מלך העולם שהכל נהיה בדברו בין היתר סתם יין הזה

Amikor a végére értem, a haverom kezébe nyomnám a poharat, aki kiinná. Szerintem attól kezdve mindig lenne kóser bor. Vagy nem hívnának erre a fajta „kiddusra”, ami voltaképpen egyre is megy.

“A Sulchán Áruch is megengedi (Jore Déá 195:17). A Lauder nem.”
Hát így van ez. Erre mondják Bölcseink, “Minhag avot Tora hi”.
Vonatkozó szép történet:
Jó pár évvel ezelõtt egy liberális berlini zsinagógába hagyományhûbb rabbi került. Kis idõ múlva szeretett volna (a szokásos péntek esti és szombat reggeli minjen mellett) hétfõre és csütörtökre is sahrisz-minjent szervezni. Megvitatván a gondolatot a gábeval, amaz emígyen válaszolt: “A mi zsinagógánkban minhag hamakom, hogy hétköznap nem imádkozunk.”

Kedves Psymon,

a kiddus elõtti kézmosás vita tárgya. Bét Sammaj szerint kell, és azok, akik ezt a felfogást követik (pl. német ortodoxia), a kiddust a mai napig így csinálják (kézmosás, kiddus, hamojci).
me