Saphier Dezsõ a „festegetõ” nõkrõl, egy életmentõ keresztrõl és a kutatás buktatóiról

A Hölgyek palettával kiállítás a XIX. és XX. század magyar festõnõit mutatja be, kiemelve õket az elfeledettségbõl. A katalógusban feltûntetett nevek mellett nemcsak évszámok szerepelnek, hanem alapos kutatómunka eredményeképpen, rövid életrajzok is. Elsõre két jellegzetes vonás foghatja meg az életrajzokat olvasót: a mûvészek középosztálybeli vagy arisztokrata származása és a források között gyakran felbukkanó Magyar Zsidó Lexikon illetve OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közmûvelõdési Egyesület) jelzet.

- Az elmúlt két évszázad képzõmûvészeti életbe bekapcsolódni kívánó nõ alakja kelthetett és olykor keltett is megbotránkozást. Az elfogadáshoz egy támogató, progresszívebb környezetre volt szükséges. A zsidóság lehetett egy ilyen „környezet”?

- Szerintem a dolog végtelenül egyszerû, nem kell túlbonyolítani. Minden olyan csoport amelyik sorsának jobbrafordulását reméli a változásoktól, hajlamosabb a kor általánosan elfogadott normáin túllépõ kezdeményezések mögé állni. Így néha a nem igazán szerencsés ügyek mellé is odaállhat, ami ugye késõbb gondot okozhat, de a mozgatórugója ugyanaz: a bizakodás, hogy saját és mindannyiuk élete változhat.

Emellett van ez az innen is onnan is magyarázható „könyv népe” gondolatsor, mely szintén magyarázhatja ezt a tendenciát. A zsidó családokban ugyanis mindig tisztelték a könyvet, a kultúrát, a tudást és ez nyilvánvalóan elõsegíthette, hogy progresszív legyen a gondolkodásuk is. Eltekintve persze a vallás merev sémáitól. Ha olyan családból jött az illetõ, ahol a hagyományokat szigorúan tartották, akkor ez a szemlélet jórészben mégse volt annyira veszettül progresszív. Ezeknél a festõnõknél egy sokkal lazább hitbéli hozzáállás volt, ha egyáltalán volt. Nyilvánvalóan rendelkezhettek egy hovatartozás érzéssel, de ez teljesen független az ortodox zsidó hagyományoktól. Én ezt feltételezem, de nem is tudok mást elképzelni. Az ortodox hozzáállás eleve kizárja, hogy a gyerek, pláne egy leánygyermek, össze-vissza lõdörögjön a világban és ne az legyen a cél, hogy családanyaként aláveti magát férje akaratának. Azt hiszem, hogy a kiállításon szereplõ mûvésznõknek minimum a 75% biztosan zsidó.

- Az OMIKE által szervezett tárlatokon való részvétel jelentethette ennek a hovatartozás érzésnek a vállalását?

- Ezt nem vizsgáltam hosszan, de egyértelmû, hogyha odamegyek az OMIKE-be akkor vállalom, hogy valami közöm van ehhez a történethez. Nyilvánvalóan ha valaki ott van, akkor kintrõl stigmatizálja magát, ami nem volt már sikkes abban az idõben.

- A festõnõk zöme az arisztokrácia és a felsõ középosztály köreibõl került ki. Voltak kivételek?

- Igen, találunk néhány kivételt, igaz nem sokat, ami ugye inkább a szabályt erõsíti. Mindig emlegetem Kukovetz Nanát aki nem tudom hova tartozott a furcsa nevével, de hát õ annyira tehetséges volt, hogy Szeged városa fizette tanulmányait. Így tölthetett kétszer is huzamosabb idõt Párizsban. Az apja „bánatos” hintófényezõ vagy valami ilyesmi volt, a jövedelmébõl nyilvánvalóan nem lehetett volna azt a gyereket taníttatni. A Párizsban töltött idõ késõbbi sorsát is meghatározta. Miután hazatért Magyarországra, a Szegedre érkezõ zuáv katonákkal próbált kapcsolatot teremteni felhasználva a kinn szerzett nyelvtudását. Halálával kapcsolatban két változat is él. A hivatalos, miszerint spanyolinfluenza ölte meg, a másikra melyrõl tudomásom van, én jobban hajlok miszerint halálra erõszakolták azok a zuáv katonák akiknek francia nyelvtudását felhasználva próbált segíteni. Néha nem az a szerencse, ami annak látszik. De visszatérve a kérdésére alapvetõen igaz, többségük nem került olyan helyzetbe amikor anyagi biztonságuk megingott volna és emiatt rendelésre kellett volna festeniük.

- Térjünk vissza az OMIKE köréhez. Mennyire lehetett az ezen a platformon való megjelenés egy nem vallásos, progresszív nézeteket valló családban belülrõl jövõ igény, vagy esetleg a külvilág akkor már egyre ellenségesebb jeleire adott reakció?

- Nyilván az is egy motívum, hogy megvallom, ki vagyok és akkor ebbe az alkotói körbe befogadnak. Érdekes társaság lehetett. Vegyük például Zemplényi Magdát aki egyértelmûen zsidó volt. Fogalma sem volt a rajzmûvészetrõl, a Zeneakadémián végzett hegedû szakon. Mikor kitalálta magának, rajzolni fog és valaki azt mondta szén, akkor lement egy szénkereskedõhöz. Szenet kért és ott felvilágosították, hogy menjen egy papírkereskedõhöz… Bár hozzá kell, hogy tegyem a nõ állítólag egy vidám szörnyeteg volt, ez Marosán közlése. De azt is megjegyezte, hogy ismereteinek, kultúrájának jó részét tõle sajátította el. Személyesen is ismertem a férjét marosi Marosán Gyulát. Talán nem is volt a férje, ez sohasem tisztázódott. A nõ úgynevezett asszonytartást kapott az elõzõ házassága után és nyilván nem vált el mert akkor ez ugrott volna. Valami textilnagykereskedõ volt az elõzõ férj. Marosán Gyulát nyolcvanas éveiben ismertem meg. Nagy életmûvész lehetett, kacsintott nõk de férfiak felé is. Magdát õ mentette meg, ahogy az a késõbb Kanadában számomra megírt memoárjaiból is kiderült. A Csömöri úton laktak, amikor Magdának fel kellett varrnia a sárga csillagot. Mielõtt elõször kiléptek volna az utcára, Marosán Gyula is felvarrta a csillagot szolidaritásból. Így vonultak együtt a Bosnyák tér felé. A férfi olyan dührohamot kapott, hogy letépte a nõrõl is meg saját magáról is, ezután vett a nõnek egy keresztet ajándékba. Ez késõbb az életét mentette meg mikor egy nyilas razzia során nem találta a hamis iratait. Meglátták a nemrég ajándékba kapott medált és csak annyit mondtak „Nagyságos asszonyom már nem kell” és elmentek. Néha ilyenen múlott egy élet.

Többek között a saját családomé is. Heten voltunk gyerekek, én voltam a hetedik. A nyilas hatalomátvétel után apám velünk menekült keresztül-kasul az országon. Édesapám két éves korától Bécsben nevelkedett, anyám pedig ott született (katolikus családban) így anyanyelvi szinten beszéltek németül. Ez nyilván sokat segített. Én azért születtem Hajdúszoboszlón, mert édesapám úgy számított, ha szembe megyünk a fronttal és az „áthalad” fölöttünk, nagy eséllyel túléljük a borzalmakat. Ehhez persze nagyon nagy elszántság kell. Megpróbálkozni azzal, hogy átmegy rajtam a viharzóna, sokkal nagyobb rizikó, mint hátrálni a falig. Mert, ha egy gyilkoló gépezet közelít felém, akkor az ösztön azt diktálja, hogy hátráljak, eltûnjek a tûzvonalból. Ha valaki nem ezt teszi az olyan bravúr mely elõtt megemelem a sapkámat.

- Ezek között a sorsok között nem egy, és nem kettõ akad melyeket a háború tört meg. Akinek szerencséje volt, elhagyta az országot. Sokan választották a menekülést?

- Errõl nekem megvan a saját véleményem. Az igazi dráma - persze lehet, nem ez az igazság - hogy a középrétegek vesztek oda. A gazdag azt mondta, teremthetek bárhol és elhagyta a süllyedõ hajót. A szegény azt mondta: szegény lehetek bárhol és õ is menekült. A többiek pedig ahogy én szoktam mondani azért a bõrgarnitúráért meg a világítós rekamiéért szépen besétáltak a vagonokba. Ez egy dráma. Én a saját gyerekemnek mindig azt mondtam, hogy soha ne nézz hátra és soha semmiért ne fordulj meg.

- Ez jelentheti a múlt felé fordulás értelmetlenségét is?

- Tárgyakért, anyagi javakért nem szabad megfordulni. Én aki gyûjtõ voltam egész életemben, a mai napon is fel tudnék állni az asztaltól és elindulni a semmibe. Ezt halálomig tartom, hogy így helyes. Létezni a legfontosabb. Ha képes vagyok arra, hogy teremtsek, azt meg tudom csinálni máshol is.

De visszatérve az emigrációra: volt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, a Nagybányai Iskola mûvészeit vonultatta fel. A történethez hozzá tartozik, hogy én kevésbé becsülöm azt a magatartást, ami egy mester szolgai utánzásában jelenik meg. Emiatt mondom mindig: soha nem autogramot gyûjtök, hanem képet. Ezen a kiállításon a feleségem vette észre, ha megláttunk egy-egy eredetibb képet, elindultunk a festmény felé és a következõ derült ki: meghalt 25 évesen, meghalt 22 évesen, emigrált 27 évesen, emigrált 30 évesen. Mintha a tehetségeknek itt szûk, vagy szinte semmilyen mozgásterük nem lett volna. Szomorú, hogy ez a jelenség késõbb az emigrációban ugyanúgy fennmaradt. Ezek a történelmi viharok is tovább erõsítették a tendenciát: a festõnõk eltûntek, nem csak materiális értelemben - elhagyták az országot - de a köztudatból is.

- Mi nehezítette meg legjobban a kutatómunkát?

- Már a képek felkutatásánál falakba ütközik aki a magyar festõnõk mûvei iránt érdeklõdik. Sok festményen ugyanis megváltoztatták a szignót. Volt akit férje vagy egy másik vele egy idõben élt híres férfi festõ életmûvébe süllyesztettek. De akadtak egészen elképesztõ húzások is. A kiállításon látható Amrita Sher-Gil képet például nem csak új szignóval látták el, de igyekeztek az utánozni kívánt férfi festõ stílusában átformálni. Ezzel majdnem sikerült tönkretenni egy mûvet. Ez talán magyarázatot adhat arra a panaszra is, amit kritikusok mondanak a kiállítással kapcsolatban, miszerint ezek csak „festegetõ” nõk és nem festõnõk, a képek minõsége sokszor nem üti meg a kívánt színvonalat. Pedig egyértelmû: azt lehet csak bemutatni, ami megmaradt. Szívem szerint én is sok esetben más képet mutatnék meg, de erre az említett sokféle okból kifolyólag nincs lehetõség. A történelmi körülmények adnak magyarázatot és az azt (is) tükrözõ személyes sorsok. Szemere Lenke élete jól illusztrálja ezt. Tizenkét évesen csodagyereknek tartották. Mielõtt kiállították volna mûveit, specialistákkal próbálták hitelesíteni, hogy valóban gyermekkéz alkotta a festményeket. Késõbb Párizsban férjhez ment Kemény Zoltán szobrászmûvészhez. A férfi halála után saját képei jó részét elégette. Hátralévõ életét teljesen a szobrász férj életmûvének ismertetésére szentelte. Tõle csak egyetlen képet tudtam felkutatni, ami ismerve a körülményeket, csodának tekinthetõ.

A célom nem több: egy hiányra felhívni a figyelmet, ezen alkotónõk eddig üres helyére a magyar festészetben.