A flódni-performansz kedves volt, spontán, természetes, helyénvaló és nyilvánvalóan túlmutat magán a gesztuson – de nem egészen világos, hogy milyen irányba. Bár a kísérõlevélben megjelent a Mazsihisz-problematika, s ott az aktuális és az aktualitásra ráépülõ utalás a kegyességi szövetség képviseleti igényeinek tarthatatlanságára több szempontból sem lett volna tovább mélyíthetõ vagy bõvíthetõ, az akció nyomán ezen a vitafórumon is megjelent az igény arra, hogy ezt a kérdéskört valamilyen rendszerszerû változás lehetõségének és szükségességének irányában tárjuk fel – ehhez kívánok néhány megfontolást hozzátenni.
A Mazsihisz a megítélésem szerint nemcsak jelen vezetõségének flagráns és az abszurd geg elemeit felvonultató – a szégyenletes és a mulattató között ingadozó – bornírtsága és antidemokratikus eredetébõl következõ korrupt impotenciája miatt okoz rettenetes elemi károkat a magyar zsidóságnak, hanem természete és a magyar társadalmi-politikai együttállásban (rondább, de talán pontosabb szóval paradigmában) elfoglalt pozíciója miatt, azaz rendszerszerûen és kijavíthatatlanul.
A bizalmaskodó és privatizáló munkásõr-motívum itt tévútra vezet, önmagában ugyanis nem magyarázza a kártételt, sõt, arra a rejtett premisszára épül, hogy ha az adott figura és köre nem volna a groteszkségig lehangoló, akkor a szervezet esetleg képes lehetne magának tulajdonított küldetésének keretein belül hasznosan tevékenykedni – ezt én energikusan tagadom.
Mi a baj tehát a kegyességi szervezettel?
Az, hogy létezése, magának tulajdonított és pillanatnyilag sajnos államilag elismert küldetése arra a hamis premisszára alapozódik, hogy a magyarországi zsidóság tevékenysége és társadalmi megmutatkozása kizárólag, de legalábbis elsõsorban vallási kereteken (azon belül pedig egy meghatározott irányzaton) belül nyilvánulhat meg. Hogy a többi civil és kulturális, netán politikai szervezõdés nem reprezentatívan zsidó, hanem kizárólag a magyar társadalmon mint egészen belül értelmezhetõ.
Ennek a premisszának az eredete nyilvánvaló, a rákosista-kádárista alapítású, de a zsidóság központi szervezeteinek legszégyenletesebb és legvégzetesebb Horthy-kori hagyományait is alkotóan magába integráló kegyességi szervezetet pontosan azért hozták létre, hogy a magyarországi zsidóság esetleges politikai-társadalmi reprezentációja minden csírájának (láttató képzavarral élve) magvát szakasszák. Ebbõl mára a tanácstalanság, az identitászavar és az impotencia mint állapot állandósításának küldetése maradt. Meg az, hogy a magyar zsidóság túlnyomó részét kitevõ szekuláris, nem-halachikus, nem-neológ illetve „a maga módján vallásos” hányadának nem lehetséges demokratikus és az állammal meg a társadalommal interakcióba lépni képes önmagát következetesen zsidóként definiáló szervezete.
A Mazsihisz öndefiníciója szerint egy régen értelmét vesztett, mert szereplõiben és a körülményekben a felismerhetetlenségig átalakult és egyoldalúan sokszorosan felmondott asszimilációs szerzõdés hazug illúziójának és ebbõl adódóan a ”megalázottak és megszomorítottak” nevében szánalomért és védelemért esdeklõ zsidóságképnek a fenntartásában érdekelt, ennek folytán, bármit beszéljenek is olykor vezetõi, igazából a zsidóság egészéhez és Izraelhez semmi köze nem lehet, hiszen a szekuláris állam és a nem vallási meghatározottságú (nemzeti) közösséghez nem (a zsidóság létezõ többségét magából statútumszerûen kizáró) kegyességi egyleteken keresztül vezet az út. Sõt, a mélyben hatóan a Mazsihisz öndefiníciója Izrael létjogát is tagadja, hiszen ha a magyarországi zsidókat zsidó vallású magyaroknak tekintjük, akkor rájuk nyilvánvalóan nem vonatkozik a cionista meghívás a zsidó nemzet otthonának, majd államának újraaalapítására és építésére, hiszen hát nem tagjai e nemzetnek, s ha õk nem azok, akkor a világ velük azonos státuszú diszpórazsidósága sem az.
- Montefiore
A folytatásban két példán (a flódniügyön és elõzményein illetve a március 15-i nyilatkozaton) fogom érzékeltetni, hogy szerintem milyen változásokkal járhatnak, ha a Mazsihisz kikerülne a rendszerben jelenleg elfoglalt pozíciójából (az alternatív vallási szervezetek problémájára itt nem térek ki, de nyilvánvalónak látom, hogy az általános képviseleti jogot bitorló kegyességi szervezetet legalábbis Némazsihisznek kellene átnevezni, hiszen nem az összes, hanem néhány magyarországi zsidó hitközséget képviselnek, tehát reprezentativitásuk e szûkített értelmben sem áll fenn).
—
Kapcsolódó:
A képükön van bõr
Sírnivaló 1% kampány
Flódni-ügy – elõzmények
Flódni ügy – fõ aktus
Flódni-ügy – levezetés
Ugyan nem kapcsolódik, de idõszerû: http://bolcslazado.blogspot.com/2007/12/grdaspotting.html
” Mazsihisz a megítélésem szerint nemcsak jelen vezetõségének flagráns és az abszurd geg elemeit felvonultató – a szégyenletes és a mulattató között ingadozó – bornírtsága és antidemokratikus eredetébõl következõ korrupt impotenciája miatt okoz rettenetes elemi károkat a magyar zsidóságnak, hanem természete és a magyar társadalmi-politikai együttállásban (rondább, de talán pontosabb szóval paradigmában) elfoglalt pozíciója miatt, azaz rendszerszerûen és kijavíthatatlanul.
”
Ocsem! Ez nemsemmisesohase! Mindennapraegyujszowcpapir.
doc: no offense de a képeid jobbak mint a kommented ;]
ez mind ok montefiore-valóban semmiféle legitimációs alappal nem bír ez az intézmény- de lehet, hogy az általános és jogos kritika mellett-érdemes lenne ezzel párhuzamosan alternatívákon is törni a fejünket. hogyan reprezentálható a mai magyarosrzági zsidóság pluralitása- kell-e – egyáltalán ez az 1867 óta fennálló modell (mert a gyökerek ott vannak bizony elásva- a horthy korszakon túl) mivel váltható fel- kell e egyáltalán a magyarországi zsidóságot bárkinek bárhol reprezentálnia? stb.
pont azt gondoltam, mint Eszterle. Hianyolom a merre van az elore-t. Azt, hogy a mazsihisz alkalmatlan a magyar zsidosag barmifele kepviseletere egy mondatban is le lehet irni, plusz ket mondat magyarazat. Oke, legyen egy bekezdes.
/a folytatast is montefiore irja?
please tell me it’s not gonna be him :-o le a jelzokkel!!! :)
Magyar értelmiségi “betegség” a cselekvésképtelen (azaz meddõ/impotens) kritizálás. ün nem kívánok ebbe a folyóba lépni. Azt szeretném, ha a gyors és precíz diagnózis (hol tartunk most? miért tartunk itt?) után a cselekvés lehetséges csatornái körvonalazódnának (merre léphetünk tovább? hogyan juthatunk el oda?)
A másik blogomban is írtam: verba volent, scripta volent; a szó elszáll, de az írás is. Nem csak mondani akarjuk tehát, hanem konkrét tettekre és konkrét eredményekre szeretnénk lefordítani a megfogalmazott felvetéséket. Mert az öncélú “civilkedés”, a karosszékbõl történõ észosztás lejárt.
A diagnózis sem megspórolható, mert a hol tartunk most?/miért tartunk itt? kérdésekre adható válasz sem triviális mindenki számára.
De a cselekvés módozatai is látszódnak már. Elõbb írta pl. Pilpul:
http://www.judapest.org/?p=1659#comment-19937
Így van, eszterlének igaza van, valóban az az alapkérdés, hogy kell-e egyáltalán a magyarországi zsidóságot képviselni.
A hitközségi vonal szerintem elég tiszta: a hitközségek képviseljék magukat, hiszen ott a tagokat a közös világnézet összeköti, meg egyébként is minden egyház ezt teszi. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a hitközségeknek semmiféle legitimációs alapja nincsen a nem vallásos zsidókat is képviselni: ez olyan, mintha az esztergomi érsek azon az alapon próbálna minden magyart képviselni, hogy az ország többségének papíron katolikus a vallása.
(Szerintem különben az, hogy valaki évente egyszer-kétszer el-elnéz egy zsinagógába, még nem sorolja automatikusan a vallásos közösséghez. Az ilyen “alkalmi vallásgyakorlás” egyébként a keresztényeknél is abszolút gyakori, sokan csak karácsonykor meg esetleg húsvétkor néznek be misére. ün ezt nem nevezném vallásgyakorlásnak, inkább valamiféle laza hagyományõrzésnek vagy a mindenkiben meglévõ minimális ezotéria iránti igény kielégítésének).
üs akkor itt egyúttal fel is merül a kérdés, hogy mi köti össze a zsidókat, ha a vallás nem? Nézzük a lehetõségeket:
- a holokauszt traumája? Hát szerintem ez aligha, a holokausztot megélt generáció lassanként kihal, az utánuk jövõ nemzedékek sorsát, családtörténetét pedig éppen eléggé megkavarta a zavaros XX. század (például újabb traumákkal vagy éppen felemelkedésekkel). Nem is beszélve arról, hogy a vészkorszak sem érintett minden családot egyformán, a vegyesházasságok pedig másfajta XX. századi traumákat is behozhattak a családtörténetekbe. Különben is – és ha jól értem, a JP is leginkább ennek a véleménynek ad hangot – a halottakat el kell temetni (bár emlékezni kell rájuk!), de nem lehet ez mindig az öndefiníció alfája és omegája. Picit olyan ez, mint a magyar öntudatban a Triannon-trauma, meg a “velünk mindig hogy kibasztak a nagyobb népek” típusú önsajnálat, ez 2007-ben azért már tök ciki, lássuk be. üs bocs, ha nagyon provokatív volt ez a hasonlat, de szerintem a zsidó identitás körüli furcsaságokat segít megérteni a magyar idetintásban lévõ abszurdumok felõl történõ megközelítés.
- az Izrealhez fûzõdõ viszony? (ahogy a cikk fogalmazott, a “cionista meghívás”). Hát, ezt sem igazán hinném. Hiszen itt arról van szó, hogy Izrael tesz egy egyoldalú ajánlatot, és ehhez mindenki egyénileg viszonyul (tehát nem közösségileg). Van, akinek fontos a kettõs állampolgárság, megcsinálja a katonai szolgálatot, más meg elhûlve nézi az izraeli beavatkozásokat a gázai övezetben. üs egyébként se felejtsük: a hazai zsidók Magyarországon, a hazai szociális rendszerekben (adó-, egészségügyi rendszer, stb.) élnek, vagyis a konkrét személyes érdekeik is ide kötik õket és nem Izraelhez (hiszen a magyarországi társadalom részének lenni azt jelenti, hogy az én adómból fizetik az M6-ost, a pesti hajléktalanoknak felállított ingyenkonyhákat, stb). üs ezek ezerszer kézzel foghatóbb dolgok, mint ez az elvont cionista meghívás. Az meg, hogy egyes emberek számára Izrael kiemelten kedves ország: hát az ilyenekre van ott a magyar-izraeli baráti társaság, de ennek feladata csupán a kultúrális jellegû, a magyar zsidóság politikai képviseletétõl nagyon messze áll.
- a személyüket érõ antiszemita támadások? Na ebben esetleg lehet valami. Közös élmények (mint amilyenek például nap mint nap elszenvedett támadások lehetnek) össze tudnak kovácsolni közösségeket. De azért itt is inkább szkeptikus vagyok. Bár Magyarországon jelen van a szélsõjobb és van egyfajta – szerintem inkább elvont – antiszemita fenyegetés, meg van árpádsáv-lengetés, de azért ez nagyon ritkán konkretizálódik közvetlen támadásokban. Ráadásul ez az elvont fenyegetés nem csak és kizárólag a zsidók felé, hanem más kisebbségi csoportok ellen (cigányok, homoszexuálisok) is irányul (arról nem is beszélve, hogy mivel senkire nincsen ráírva, hogy micsoda, bizony nem zsidókat is érhetnek antiszemita támadások – egy ismerõsömet nem egyszer zsidózták már le, csak mert nagy orra és göndör haja van). Vagyis szerintem az antiszemitizmus elleni küzdelmet nem lehet és nem is érdemes az általános intolerancia elleni küzdelemtõl elkülönülten kezelni (sõt megkockáztatom, akár megélni sem).
- közös származás, vérvonal? Hát, én azt gondolom, hogy felvilágosult gondolkodó ilyen alapon nem tesz különbséget ember és ember között, szóval errõl ennyit.
Mindezek alapján nem látom azokat a közösségi vonásaokat, amik a magyar zsidóság valamiféle egységes (poltikai) képviseletét szükségessé tennék. Egyébként is, mint liberális gondolkozású ember alapvetõen azt gondolom, hogy mindenki egyénileg felelõs a sorsáért, az érdekei képviseletéért és a boldogulásáért, és legyen egy ember inkább az egyéni teljesítményeire büszke, mint a származására, mert abból általában nem szokott sok jó kisülni…
kritikai szellem – a zsidóság identitásstratégiájához lásd: kovács andrás 2002-es könyvét a magyarosrzági zsidóságról. fragmentáltak és plurálisak vagyunk mint a szivárvány- és sokunkat sokminden öszeköt-akár generációkra is lebontva.
Továbblépni kétféleképpen lehet szerény véleményem szerint. Az egyik könnyebb, a másik a nehezebb és hosszabb út.
Egyik lehetõség, hogy a mazsihiszt betagoljuk egy ernyõszervezetbe, mellétagoljuk a többi vallási irányzatot, továbbá az összes egyéb zsidó szervezetet is.
A másik lehetõség – amit egyébként végérvényesen a numerus clausus döntött el annakidején – az etnikai kisebbségként való bejegyeztetés, kisebbségi önkormányzatokkal, demokratikus választásokkal. Az utolsó zsidó vallású magyarok a kéményen távoztak, azóta nincs úgysem mózeshitû magyar, csak zsidó. Ez lenne szerintem a könnyebb út, a mazsihisz betagolása még néhány évtizedig nem lehetséges, ott az átalakulás csak kihalásos alapon tûnik realizálhatónak.
“mindenki egyénileg felelõs a sorsáért, az érdekei képviseletéért” … hmmm, a felelõsség szempontjából igaz lehet. Viszont vannak talán olyan célok, amik nem csak egyéni célként értelmezhetõk, hanem lehet értelme a cél közös megvalósításáról gondolkodni. Ha van ilyen közösségi cél, azt többen, szervezett formában könnyebb talán elérni. Nyilván nem szükséges, hogy ugyanazok a céljaik legyenek adott embereknek, de ha bizonyos céljaik azonosak, és a saját céljaik között nincs ellentmondás, akkor a közös célok eléréséért tett bármely erõfeszítés a közösség minden tagjának segít céljai elérésében. Feltételezem, hogy hatékonyabban, mintha valaki egyedül érvényesítené a nem kifejezetten egyéni érdekeit.
igazad van drl – ez a kormondat tobbet erdemel az en gyatra kis kommentemnel. bocs az off-ert – de 3 pohar bor utan ezt felhangosan felolvasni magamnak… azon is csodalkozom, hogy egyaltalan kommentelni tudtam a rohogestol.
eszterle, nem olvastam azt a könyvet, néhány konrkétumot mondj már légyszi
Sosem értettem, hogy miért akarják emberek magukat katalogizálni! Zsidó – magyar, magyar zsidó, izraeli szekuláris, maszorti magyar, feminista soviniszta, balra hajló jobboldali, vagy liberális konzervativ… számomra kétségbeejtõ lenne, ha beleférnék egy kategóriába. Minimum a lábam és a bal karom lógjon ki a rublikából, a fejem meg kapjon friss levegõt!
ürtem én, hogy könnyebb eligazodni a tömegben, ha ránézésre “tudjuk”, hogy kit látunk magunk elõtt – erre szolgálnak õsidõk óta a ruhák, elfajzott esetekben a kibiggyesztett, kötelezõ jelzések.
Szerintem, örüljünk annak, hogy olyan korban élhetünk, amelyben joga és elég széles lehetõsége van az embernek ahhoz, hogy olyan legyen, amilyen leginkább szeretne lenni, akkor és ott, ahol éppen jól esik. A strapásabb megismerésnek rengeteg pozitiv vonása van… de most a MAZSIHISZ-rõl vitatkozunk, ha igaz…
Szerintem, a MAZSIHISZ képvisel, vagy legalábbis igyekszik képviselni egy olyan zsidó népességet, amely a zsinagógán, alapvetõen a valláson keresztül éli meg a maga hovatartozását. Tekintettel arra, hogy a magam számára nem ez a kritikus aspektus, hanem egyfajta kultúrális közösséghez való tartozás, a MAZSIHISZ nagy szerepet nem játszik az életemben, de nem is irritál, legfeljebb, ha felhatalmazásom nélkül akarja képviselni a véleményemet. Vagyis, a magyar zsidóság nevében, szerintem, nincs joga véleményt nyilvánítani, merthogy a zsidóság nemcsak vallási közösség. De talán éppen ez az, amit a MAZSIHISZ nem akar tudomásul venni, hiszen akkor a sok-sok évtized során gyakorolt viselkedési minta látványosan csõdöt mondana. Persze, megtehetné, hogy a megváltozott körülményekhez nemcsak alkalmazkodik, hanem annak motorjává válik. Ha sikeres túlélõ stratégiát követne, akkor ezt tenné – szerintem. Itt egy konkrét példa: a MAZSIHISZ rendelkezik a Zsidó múzeum felett. Most cserél igazgatót az intézmény. A múzeum értékes gyûjteménye ellenére jelentéktelen szerepet játszik a közösség kultúrális életében. Meglehetõsen elavult rendszerû turista-látványosság. Ráadásul, most, hogy van már Budapesten Holokauszt Múzeum, igy a zsidó múzeumban teljesen át kellene tematizálni a kiállításra kerülõ anyagot, arról már nem is beszélve, hogy a XXI. századi múzeumok közösségorintáltak még akkor is, ha nem ilyen speciális témában utaznak.
Nemrég egy hétvégét Velencében töltöttem, ahol a vasárnap szinte egészét a velencei zsidó-negyed, és az ottani múzeum tanulmányozására fordítottam. Ahhoz képest, hogy Velencében alig maradtak zsidók, igazán jó élõképet tudnak a látogatónak bemutatni, de néhány óra után, amit ott töltöttem, az is nyilvánvaló volt, hogy az aprócska területû zsidónegyed látogatók nélkül is élõ, városi szövet.
Szerintem, nem a szervezeteket kell nagy energiával erre, vagy arra formálni, hanem a meglévõ szervezeteket elsöprõ erejû élettel megtölteni. Kitûnõ példa a tartalom-orientált laza önszervezõdésre a Judapest, a Pilpul, a Sirály, a Spinoza vagy lámcsak mire megy egy okos-agilis rabbi, a csöppet sem elegáns Nagyfuvaros utcában! Fritz Zsuzsát és a többieket sem akartam kihagyni – éppen ez a nagyszerû, hogy lassan annyian, annyifélék leszünk, amennyire csak igényünk van! Pécsi Kata zsidó nõket szervez, mások zsidó szinházat (most megyek egy ilyen zsidós összejövetelre…) – “magyarul”: hevre, hakol beszeder! Csak így tovább! Ha nem szégyelltem volna az érzelgõsségemet, akkor a harmadik hanuka-gyertya gyújtó, szépséges “kislányt” a Sirályban homlokon csókoltam volna, olyan öröm volt hallgatni az énekét héberül…:)
Ima üva
üva írta: “Szerintem, a MAZSIHISZ képvisel, vagy legalábbis igyekszik képviselni egy olyan zsidó népességet, amely a zsinagógán, alapvetõen a valláson keresztül éli meg a maga hovatartozását.”
A MAZSIHISZ minden közéleti megnyilvánulásában hangsúlyozza, hogy a TELJES magyar zsidóság nevében beszél. Egyébként a “zsinagógába járó zsidóságot” sem reprentálhatja, hiszen sem a Chábádot, sem a reformokat (Szim Salom, Bet Orim) nem vette fel tagjai közé.
Az általad is leírt zsidó “hevre”, a sokoldalúság, a pluralitás, a pezsgõ új közösségek egyáltalán nem jelennek meg a kommunikációjukban és ez bizony sokaknak szemet szúr – okkal. Rosszul reprezentálnak minket. Az ebédlemondás idén minimum a harmadik ilyen unilaterális akciója volt a Mazsihisznek, amit a szélesebb zsidó közvéleménnyel egyáltalán nem egyeztetett. Az elsõ az 1% kampányuk volt, ami sokaknál kiverte a biztosítékot (még a neológ rabbikarban is sokan nem értettek egyet a Mazsihisz vezetés kommunikációs döntésével). A második a március 15-i “ünnepi üzenetük”, melyben otthonmaradásra szólították fel a zsidókat. A harmadik pedig most történt, amikor egy bunkó levélben lemondták a részvételüket az “elnöki ebéden”.
Bocsánatot kérek, csak most láttam, hogy új rovat nyílt a hozzászólásommal.
A gondolatmenet folytatása elõtt az összefoglaló válasz az azóta írtakra (minden mondathoz kérem hozzáérteni az amúgy is magától értetõdõ ’szerintem’-et):
A Mazsihisz általános képviseleti joga akadálya a zsidó közéletben önmagukat határozottan megfogalmazni képes irányzatok szervezeti és anyagi, külkapcsolati és ideológiai kibontakozásának, valamint a magyar politiki és nemzeti közösséggel való szabad, õszinte és sokszínû interakciónak. A ‘hogyan tovább’ kérdése e ponton meglehetõsen leegyszerûsödik: az elsõ lépésnek annak kell lennie, hogy az általános képviseleti jog bitorlása megszünjék és demokratikus viszonyokat teremtsünk, amelyekben mindenki önmagát képviseli, minden szervezet a tagjait, minden ideológiai és hitelvi irányzat egyenrangú és egymással szabad versenyben állva felejzik ki önmagukat és alakítják külsõ kapcsolataikat.
A helyzet analóg az egypártrendszer kontra többpártrendszer antagonizmusával. Az egypártrendszer fennállásakor – amely általános (valójában kvázi-kizárólagos) képviseleti jogot vindikált magának az egész társadalom felett, ideológiai, szervezeti, külkapcsolati, szervezési és anyagi kérdésekben – a ‘hogyan tovább’ kérdése egyértelmûen és félreérthetetlenül és kizárólag azon az egyetlen úton képzelhetõ el, hogy felszámoljuk az egypártrendszert, a bitorolt képviseleti jogával együtt.
A többi pedig csak ezután képzelhetõ el, és hogy hogyan, arra nézve a demokratikus civil, nemzeti, vallási, baráti és egyéb társaságok, egyesületek mûködésének jól kipróbált intézményi és eljárásbeli keretei adva vannak a magyar alkotmányban és mintegy automatikusan létre fognak jönni, interakcióba fognak lépni, konkurálni fognak egymással, ki fogják magukat fejezni, küzdeni fognak befolyásért és pénzért és az igazságaikért, annak jól ismert mintái, rendje és módja szerint.
Ebben nem gondolom, hogy bármilyen alku lehetséges, ha az analógiát tovább mûködtetem, akkor az Mdf és a narodnyik harmadikutasok 18988-89-es kísérletei (vagy a lengyel félalkotmányos próbálkozások) jutnak az eszembe, azok is megbuktak, ezek is meg fognak, ha megkíséreljük õket.
A kedves Eva Mihály Amichay meg összekeveri az egyetlen identitás vállalásának kényszerét(amely nem létezik és nemigen kívánja senki, hogy létezzék) az identitások megnevezésének és kibontásának lehetõségével. A ‘zsidó’, mint az identitások piacán régóta forgó és jól használható identitás létezik, de természetesen mindenkinek joga van arra, hogy a saját maga mixét a maga igényei szerint kialakítsa mindabból, akár pillanatonként is változatva rajta, netán egyáltalán nem reflektálva rá, amit magára nézve érvényesnek tart vagy tartani szeretne.
Innen folytatom: “A Mazsihisz általános képviseleti joga akadálya a zsidó közéletben önmagukat határozottan megfogalmazni képes irányzatok szervezeti és anyagi, külkapcsolati és ideológiai kibontakozásának, valamint a magyar politikai és nemzeti közösséggel való szabad, õszinte és sokszínû interakciónak.”
Meg szeretném mutatni, hogy szerintem mi a strukturális hibája a Mazsihisz-ideológiának és ez hogyan és miért akadályozza jóvátehetetlenül a zsidóságnak és a magyar politikai és nemzeti közösségnek a szabad, õszinte és sokszínû interakcióját.
A neológia, provokatívan fogalmazva voltaképpen egy sajátképpeni magyar egyháznak is tekinthetõ és ebben áll képtelen szerencsétlensége. A nemzeti egyház státusza (mint a reformátusságé vagy az ortodox keresztény nemzeti egyházaké) már az univerzalisztikus szinkretizmus (vulgo kereszténység)közegében is groteszken ellentmondásos, hát még egy (nem magyar) nemzeti vallás és hagyomány leágazásaként, amilyen a zsidó.
A neológia ugyanakkor egy rég megszûnt plurális, de uralkodó magyar politikai nemzet ideájához ragaszkodván híveit magyarnak tekinti, anélkül, hogy meghatározná, a magyarságot a politikai vagy az etnokulturális nemzeti közösséghez tartozónak gondolja, netán mindkettõhöz. A tizenkilencedik századi monarchia közegében ez a különbségtétel nem látszott szükségesnek, mivel az alapeszme az volt, hogy a magyar politikai szupremácia keretein belül a magyar állam úgy fogja asszimilálni alattvalóit, hogy a kettõ egybe fog esni. Ebbõl az asszimilációs szerzõdésbõl, amelynek fönt az volt a horizontja, hogy a szentkorona báróságát lehet elnyerni általa (el lehetett), lent meg az, hogy a füzesabonyi önkéntes tûzoltóság dalárdájából meg a városi keresztény úri kaszinóból nem fogják kinézni a zsidó doktort (de kinézték, bármennyire is törleszkedett),még lejebb meg semmi, mind a magyarság, mind a zsidóság kiakolbólíttatott, és pedig nem a holokauszt által, hanem jóval elõbb, akkor, amikor Magyarország kényszerûen és egycsapásra etnokulturális nemzetállammá vált, a nélkül, hogy ténylegesen felkészült volna a nemzetiségek nélküli nemzeti létre és identitásra. Ezért vesztett 1920-ban Magyarország még sokkal többet,mint a területeit,saját történelmi folyamatosságát és létezésének alappilléreit vesztette el, s elvesztette, máig hatóan, élõ nemzeti identitását, amelyet így ki kellett költöztetnie mind idõben, mind térben, mind hatókörben a saját lehetõségein kívülre, sumérlandba, wassalbertföldre, az erdélyi tündérországba,a Pilis szívcsakrájába, a régi magyar álmok és vágyak csabakirályfijának figurájába,s mindebbõl a csonka hazában csak egyetlen igazi lehetõsége adódott az önmeghatározásra, az, hogy elkülönbözzön a zsidóktól (a cigány- és svábkérdést most a rövidség kedvéért nem érintem). Az a magyar, aki keresztény és nemzeti, azaz nem zsidó és így elkötelezettje ennek a virtuális magyar identitásnak. Máig nem jutottak túl ezen, a magyar etnogenezisnek ebben a szakaszában vagyunk.
Folyt köv.
A másik oldalon viszont õseink földjén újra megalakult a zsidó nemzet otthona, majd nemzeti állama, mely jelentõs nemzetközi politikai és gazdasági szereplõvé, s benne nagy horderejû konfliktusok szereplõjévé lépett elõ s létalapja az, hogy nemzeti identitást kínál a világon szétszóródott népnek. Létrejöttek a zsidóság formális és informális nemzetközi szervezeti és fórumai is, és a távközlés, közlekedés és a szabadság eszközeinek bõvülésével elérhetõbbé váltak -potenciálisan – valamennyiünk számára. Folytatódott a rettenetes megtöretés után az a végsõ soron sikertörténetnek is átélhetõ eseménysor, amelynek kapcsán a zsidóság sokszínû és igényes kulturális-tudományos-politikai arculata megmutatkozik, érdekei és érdekérvényesítõ képessége nyilvánvalóvá válik és egyáltalán, kiszabadul azoknak a politikai nemzeteknek a korlátaiból, amelyek keretében korábban egyedül remélhette megtalálni a szekuláris identitáshoz és érvényesüléshez vezetõ utat.
A perspektíva ma ez, nem pedig a füzesabonyi önkéntes tûzoltóegylet dalárdájába való leereszkedõ befogadtatás elérhetetlen vágyképe, illetve a Mazsihisz átlátszó közhelyével élve, a “megalázottak és megszomorítottak” éa a befogadtatásért és védelemért és finanszírozásért esdõ áldozaté.
Ennélfogva a zsidóknak nemcsak alternatívaként, hanem zsidóságuk konstituáló elemeként szükségszerû megfogalmazniuk sajátos (és természetesen csak bizonyos minimumban közös, egyébként minden más nemzeti közösségéhez hasonlóan tagolt és szerteágazó) érdekeiket, éppen zsidóságuk, azaz, helyi viszonyaink mellett, a magyarságtól különbözõ mivoltuk (nem-magyarságuk) és a zsidóság, benne Izrael nemzetközi érdekei és viszonyai meghatározta érdekeit és ezeket határozottan és világos kontúrokkal képviselni megfelelõ demokratikus és egymással a képviseletért versengõ szervezeteiken keresztül.
üs talán soksk számára paradox módon,éppen ez adhatja meg a magyar nemzeti közösség megnyugvását e tárgyban.
Folyt köv.
Az asszimiláns narratívába ugyanis a zsidóság sajátos, az alakuló magyar etnokulturális nemzettõl független, attól bizonyos hangsúlyokban teljesen érthetõen és számonkérhetetlenül eltérõ érdekeinek képviselete egyszerûen nem fér bele.
Jól látható ez az elmúlt március 15-e példáján. Az asszimiláns narratíva mazsihiszes változata kizárólag a nácikká vagy nyilasokká stilizált magyar kezdeményezések ellen léphet fel, hisz maga is magyar, a holokauszt sérelmein túlmenõ önérdeke és politiki önazonossága nincs, így aztán nácivá vagy nyilassá stilizálja mindazt, amit érdekei ellen valónak gondol, de ami – például a kormányellenes tüntetõk jelentõs része vagy a nacionalista jobboldal úgy általában – korántsem náci vagy nyilas. Ebbõl aztán az származik, hogy a jobb- és baloldal számára a zsidómetafora válik az összeütközés egyetlen érthetõ kifejezõdésévé, ez meg infantilizálja és elbutítja a magyar politikumot, hiszen nem tesznek erõfeszítéseket arra, hogy a saját értékrendjük pozitívnak, illetve az ellenkezõ értékrendek negatívnak tekintett mozzanatait feltárják és elemezzék, a baloldal úgy tesz, mintha megvédelmezné “a zsidókat”, a jobboldal pedig a magyar nemzeti identitáshoz való hûséget, a politikai egyoldalúságot, a jobboldal meg nem értését, a holokauszt instrumentalizálását kéri rajtu(n)k számon, illetve, mint Sólyom elnök úr, az áprádsávos jelenséggel kizárólag a zsidók érzékenységét véli védendõ értékként szembeállíthatni, holott az árpádsávos szimbólumrendszerrel a magyar nemzet egészének van baja, ha van, de ezt az egész nemzetnek kell eldöntenie, a zsidóságra való hivatkozás kerülésével.
A szekuláris asszimiláns narratíva pedig a maga érdekeire és alapvetõ ideológiai-szubkulturális jellemzõire akként hivatkozik, mintha azok valamely nemzetközi közmegegyezésbõl lennének levezethetõk, a kívánatos és elõremutató értékrendet képviselnék, a világ jelen állását, amelyet a zsidó értelmiség hivatott a magyar nemzeti közösség felé közvetíteni, ha netán az megfeledkezne magáról. Így hangozhatott el a március 15-i ünnepségek kapcsán a szekuláris asszimiláns közegbõl a Mazsihisz-nyilatkozat ellenpólusaként, hogy “de bizony kimegyünk, mert mi magyarok vagyunk és jogunk van magyar érzelmeink hevét bárhol és bármikor kimutatni”.
(Csak az nem hangzott el, aminek egy konzekvens nem-asszimiláns, tehát kisebbségi-nemzetiségi felfogásban el kellett volna hangzania és ami méltóságteljes, bátor és mind a magyar politikai nemzettel, mind a zsidó közösséggel vállalt (a dolog természeténél fogva eltérõ tartalmú) szolidaritást felmutató megnyilvánulás lett volna: “kimegyünk ünnepelni, mert nem félünk, nincs okunk félni a magyar nemzettõl és a kormányellenes tüntetõktõl, annak ellenére sem, hogy botorságukban és a mi hibáink miatt is, a zsidóságról szóló rigmusokban fejezik ki identitás- és orientációhiányukat és elégedetlenségüket, egy-két esetleg elcsattanó pofontól nincs mit félnünk, másrészt viszont a zsidó kisebbségi (nemzeti) közösségnek saját jogán, az 1848-as forradalomban részt vett zsidó hõsök kapcsán van mit ünnepelnie március 15-én, bármit gondoljanak is errõl, akik értelmetlenül kérik számon rajtunk a magyarságunkat.”)
Mindebbõl pedig az következik, hogy a magyar etnokulturális közösség a zsidókat úgy látja, megerõsítve az évezeredes metaforikus zsidóképet, a világrontó, de önmagát vállalni gyáva összeesküvõét, mint feszélyezõ, érdekeiket és identitásukat eltagadó, a magyar nemzettel, identitáskeresésével, szimbólumkincsével a magyarként elvárható közösséget nem vállaló magyarokat, akik idegen eszmék és érdekek képviselõiként fellépve megakadályozzák a magyar nemzet önkifejezését és magára találását.
Hettie írja:
“pont azt gondoltam, mint Eszterle. Hianyolom a merre van az elore-t. Azt, hogy a mazsihisz alkalmatlan a magyar zsidosag barmifele kepviseletere egy mondatban is le lehet irni, plusz ket mondat magyarazat. Oke, legyen egy bekezdes.
/a folytatast is montefiore irja?
please tell me it’s not gonna be him :-o le a jelzokkel!!! :)”
Kedves hettie,
a folytatást mindazok írják, akik írni kívánnak. Te is, én is.
A “merre van az elõre” kérdésére szerintem mindenkinek magának kell válaszolnia: nem gondolom magamat központi bizottságnak. üs azt le lehet ugyan írni egy mondatban, hogy a mazsihisz nem alkalmas erre vagy arra, de ez egy puszta deklaráció lesz, én pedig megpróbáltam megmutatni, hogy szerintem mire nem alkalmas, miért nem az és hogy mi következik ebbõl, és fõképpen, hogy miért nem szabadna szerintem tovább tûrni azt, amit eddig türtünk. Mert ezek nem evidenciák. Bocsánatot kérek tõled is, meg mindenkitõl, ha mulatságos vagy elidegenítõ a stílusom vagy nem fér bele ennek a közegnek a szokványaiba, annyira, hogy így látják helyesnek kommentálni, hogy “Ocsem! Ez nemsemmisesohase! Mindennapraegyujszowcpapir” (by doc) amit én nem találok nagyon frappánsnak, bizonyára nem fogom a fílinget.
Mégis, hogy “merre van az elõre” szerintem?
Hát ha sikerül meggyõzõdnünk arról, hogy a Mazsihisz kártékony és már mégse kellene tûrni ezt a dolgot (a részleteket, hogy miért, talán túlságosan is kimerítõen leírtam, az egysezrûsítés miatt nem szeretném ezúttal meg a pongyolaság vádját magamra vonni), akkor azt kell tenni, amit általában a politikai stratégia, beleértve a marxizmus-leninizmus atyáit, tanít: meg kell szüntetni azt az állapotot, amelyet megszüntetendõnek gondolunk.
A konkrét helyzetben azt gondolom, hogy az érdekelt zsidó szervezeteknek el kellene határoznia, hogy az ügyben a nyilvánosság, és pedig a teljes magyar nyilvánosság elé lépnek, kérik a kormánytól, hogy a Mazsihiszt ne tekintse többé a magyarországi zsidóság általános képviseletének, vonja meg tõle a támogatások elosztásának jogát, a különféle szervezetek megtalálják ennek alternatív megoldását és elhatározzák, hogy nem fogják magukat zsarolni hagyni a Mazsihisztõl, adott esetben visszautasítva a feltételekhez kötött apanázsokat, és úgy általában minden alaklamt megragadnak arra, hogy a Mazsihisz általános képviseleti jogának illegitimitását megmutassák, bojkottal, nyilatkozatokkal, az eddigi események feltárásával és a további feltárás igényével és így tovább.