“pont azt gondoltam, mint Eszterle. Hianyolom a merre van az elore-t. Azt, hogy a mazsihisz alkalmatlan a magyar zsidosag barmifele kepviseletere egy mondatban is le lehet irni, plusz ket mondat magyarazat. Oke, legyen egy bekezdes.

/a folytatast is montefiore irja?
please tell me it’s not gonna be him :-o le a jelzokkel!!! :)”

Kedves hettie,

a folytatást mindazok írják, akik írni kívánnak. Te is, én is.

A “merre van az elõre” kérdésére szerintem mindenkinek magának kell válaszolnia: nem gondolom magamat központi bizottságnak. üs azt le lehet ugyan írni egy mondatban, hogy a mazsihisz nem alkalmas erre vagy arra, de ez egy puszta deklaráció lesz, én pedig megpróbáltam megmutatni, hogy szerintem mire nem alkalmas, miért nem az és hogy mi következik ebbõl, és fõképpen, hogy miért nem szabadna szerintem tovább tûrni azt, amit eddig türtünk. Mert ezek nem evidenciák. Bocsánatot kérek tõled is, meg mindenkitõl, ha mulatságos vagy elidegenítõ a stílusom vagy nem fér bele ennek a közegnek a szokványaiba, annyira, hogy így látják helyesnek kommentálni, hogy “Ocsem! Ez nemsemmisesohase! Mindennapraegyujszowcpapir” (by doc) amit én nem találok nagyon frappánsnak, bizonyára nem fogom a fílinget.

Mégis, hogy “merre van az elõre” szerintem?

Hát ha sikerül meggyõzõdnünk arról, hogy a Mazsihisz kártékony és már mégse kellene tûrni ezt a dolgot (a részleteket, hogy miért, talán túlságosan is kimerítõen leírtam, az egysezrûsítés miatt nem szeretném ezúttal meg a pongyolaság vádját magamra vonni), akkor azt kell tenni, amit általában a politikai stratégia, beleértve a marxizmus-leninizmus atyáit, tanít: meg kell szüntetni azt az állapotot, amelyet megszüntetendõnek gondolunk.

A konkrét helyzetben azt gondolom, hogy az érdekelt zsidó szervezeteknek el kellene határoznia, hogy az ügyben a nyilvánosság, és pedig a teljes magyar nyilvánosság elé lépnek, kérik a kormánytól, hogy a Mazsihiszt ne tekintse többé a magyarországi zsidóság általános képviseletének, vonja meg tõle a támogatások elosztásának jogát, a különféle szervezetek megtalálják ennek alternatív megoldását és elhatározzák, hogy nem fogják magukat zsarolni hagyni a Mazsihisztõl, adott esetben visszautasítva a feltételekhez kötött apanázsokat, és úgy általában minden alaklamt megragadnak arra, hogy a Mazsihisz általános képviseleti jogának illegitimitását megmutassák, bojkottal, nyilatkozatokkal, az eddigi események feltárásával és a további feltárás igényével és így tovább.

Jól látható ez az elmúlt március 15-e példáján. Az asszimiláns narratíva mazsihiszes változata kizárólag a nácikká vagy nyilasokká stilizált magyar kezdeményezések ellen léphet fel, hisz maga is magyar, a holokauszt sérelmein túlmenõ önérdeke és politiki önazonossága nincs, így aztán nácivá vagy nyilassá stilizálja mindazt, amit érdekei ellen valónak gondol, de ami - például a kormányellenes tüntetõk jelentõs része vagy a nacionalista jobboldal úgy általában - korántsem náci vagy nyilas. Ebbõl aztán az származik, hogy a jobb- és baloldal számára a zsidómetafora válik az összeütközés egyetlen érthetõ kifejezõdésévé, ez meg infantilizálja és elbutítja a magyar politikumot, hiszen nem tesznek erõfeszítéseket arra, hogy a saját értékrendjük pozitívnak, illetve az ellenkezõ értékrendek negatívnak tekintett mozzanatait feltárják és elemezzék, a baloldal úgy tesz, mintha megvédelmezné “a zsidókat”, a jobboldal pedig a magyar nemzeti identitáshoz való hûséget, a politikai egyoldalúságot, a jobboldal meg nem értését, a holokauszt instrumentalizálását kéri rajtu(n)k számon, illetve, mint Sólyom elnök úr, az áprádsávos jelenséggel kizárólag a zsidók érzékenységét véli védendõ értékként szembeállíthatni, holott az árpádsávos szimbólumrendszerrel a magyar nemzet egészének van baja, ha van, de ezt az egész nemzetnek kell eldöntenie, a zsidóságra való hivatkozás kerülésével.

A szekuláris asszimiláns narratíva pedig a maga érdekeire és alapvetõ ideológiai-szubkulturális jellemzõire akként hivatkozik, mintha azok valamely nemzetközi közmegegyezésbõl lennének levezethetõk, a kívánatos és elõremutató értékrendet képviselnék, a világ jelen állását, amelyet a zsidó értelmiség hivatott a magyar nemzeti közösség felé közvetíteni, ha netán az megfeledkezne magáról. Így hangozhatott el a március 15-i ünnepségek kapcsán a szekuláris asszimiláns közegbõl a Mazsihisz-nyilatkozat ellenpólusaként, hogy “de bizony kimegyünk, mert mi magyarok vagyunk és jogunk van magyar érzelmeink hevét bárhol és bármikor kimutatni”.

(Csak az nem hangzott el, aminek egy konzekvens nem-asszimiláns, tehát kisebbségi-nemzetiségi felfogásban el kellett volna hangzania és ami méltóságteljes, bátor és mind a magyar politikai nemzettel, mind a zsidó közösséggel vállalt (a dolog természeténél fogva eltérõ tartalmú) szolidaritást felmutató megnyilvánulás lett volna: “kimegyünk ünnepelni, mert nem félünk, nincs okunk félni a magyar nemzettõl és a kormányellenes tüntetõktõl, annak ellenére sem, hogy botorságukban és a mi hibáink miatt is, a zsidóságról szóló rigmusokban fejezik ki identitás- és orientációhiányukat és elégedetlenségüket, egy-két esetleg elcsattanó pofontól nincs mit félnünk, másrészt viszont a zsidó kisebbségi (nemzeti) közösségnek saját jogán, az 1848-as forradalomban részt vett zsidó hõsök kapcsán van mit ünnepelnie március 15-én, bármit gondoljanak is errõl, akik értelmetlenül kérik számon rajtunk a magyarságunkat.”)

Mindebbõl pedig az következik, hogy a magyar etnokulturális közösség a zsidókat úgy látja, megerõsítve az évezeredes metaforikus zsidóképet, a világrontó, de önmagát vállalni gyáva összeesküvõét, mint feszélyezõ, érdekeiket és identitásukat eltagadó, a magyar nemzettel, identitáskeresésével, szimbólumkincsével a magyarként elvárható közösséget nem vállaló magyarokat, akik idegen eszmék és érdekek képviselõiként fellépve megakadályozzák a magyar nemzet önkifejezését és magára találását.

A perspektíva ma ez, nem pedig a füzesabonyi önkéntes tûzoltóegylet dalárdájába való leereszkedõ befogadtatás elérhetetlen vágyképe, illetve a Mazsihisz átlátszó közhelyével élve, a “megalázottak és megszomorítottak” éa a befogadtatásért és védelemért és finanszírozásért esdõ áldozaté.

Ennélfogva a zsidóknak nemcsak alternatívaként, hanem zsidóságuk konstituáló elemeként szükségszerû megfogalmazniuk sajátos (és természetesen csak bizonyos minimumban közös, egyébként minden más nemzeti közösségéhez hasonlóan tagolt és szerteágazó) érdekeiket, éppen zsidóságuk, azaz, helyi viszonyaink mellett, a magyarságtól különbözõ mivoltuk (nem-magyarságuk) és a zsidóság, benne Izrael nemzetközi érdekei és viszonyai meghatározta érdekeit és ezeket határozottan és világos kontúrokkal képviselni megfelelõ demokratikus és egymással a képviseletért versengõ szervezeteiken keresztül.

üs talán soksk számára paradox módon,éppen ez adhatja meg a magyar nemzeti közösség megnyugvását e tárgyban.

Folyt köv.

Meg szeretném mutatni, hogy szerintem mi a strukturális hibája a Mazsihisz-ideológiának és ez hogyan és miért akadályozza jóvátehetetlenül a zsidóságnak és a magyar politikai és nemzeti közösségnek a szabad, õszinte és sokszínû interakcióját.

A neológia, provokatívan fogalmazva voltaképpen egy sajátképpeni magyar egyháznak is tekinthetõ és ebben áll képtelen szerencsétlensége. A nemzeti egyház státusza (mint a reformátusságé vagy az ortodox keresztény nemzeti egyházaké) már az univerzalisztikus szinkretizmus (vulgo kereszténység)közegében is groteszken ellentmondásos, hát még egy (nem magyar) nemzeti vallás és hagyomány leágazásaként, amilyen a zsidó.

A neológia ugyanakkor egy rég megszûnt plurális, de uralkodó magyar politikai nemzet ideájához ragaszkodván híveit magyarnak tekinti, anélkül, hogy meghatározná, a magyarságot a politikai vagy az etnokulturális nemzeti közösséghez tartozónak gondolja, netán mindkettõhöz. A tizenkilencedik századi monarchia közegében ez a különbségtétel nem látszott szükségesnek, mivel az alapeszme az volt, hogy a magyar politikai szupremácia keretein belül a magyar állam úgy fogja asszimilálni alattvalóit, hogy a kettõ egybe fog esni. Ebbõl az asszimilációs szerzõdésbõl, amelynek fönt az volt a horizontja, hogy a szentkorona báróságát lehet elnyerni általa (el lehetett), lent meg az, hogy a füzesabonyi önkéntes tûzoltóság dalárdájából meg a városi keresztény úri kaszinóból nem fogják kinézni a zsidó doktort (de kinézték, bármennyire is törleszkedett),még lejebb meg semmi, mind a magyarság, mind a zsidóság kiakolbólíttatott, és pedig nem a holokauszt által, hanem jóval elõbb, akkor, amikor Magyarország kényszerûen és egycsapásra etnokulturális nemzetállammá vált, a nélkül, hogy ténylegesen felkészült volna a nemzetiségek nélküli nemzeti létre és identitásra. Ezért vesztett 1920-ban Magyarország még sokkal többet,mint a területeit,saját történelmi folyamatosságát és létezésének alappilléreit vesztette el, s elvesztette, máig hatóan, élõ nemzeti identitását, amelyet így ki kellett költöztetnie mind idõben, mind térben, mind hatókörben a saját lehetõségein kívülre, sumérlandba, wassalbertföldre, az erdélyi tündérországba,a Pilis szívcsakrájába, a régi magyar álmok és vágyak csabakirályfijának figurájába,s mindebbõl a csonka hazában csak egyetlen igazi lehetõsége adódott az önmeghatározásra, az, hogy elkülönbözzön a zsidóktól (a cigány- és svábkérdést most a rövidség kedvéért nem érintem). Az a magyar, aki keresztény és nemzeti, azaz nem zsidó és így elkötelezettje ennek a virtuális magyar identitásnak. Máig nem jutottak túl ezen, a magyar etnogenezisnek ebben a szakaszában vagyunk.

Folyt köv.

A gondolatmenet folytatása elõtt az összefoglaló válasz az azóta írtakra (minden mondathoz kérem hozzáérteni az amúgy is magától értetõdõ ’szerintem’-et):

A Mazsihisz általános képviseleti joga akadálya a zsidó közéletben önmagukat határozottan megfogalmazni képes irányzatok szervezeti és anyagi, külkapcsolati és ideológiai kibontakozásának, valamint a magyar politiki és nemzeti közösséggel való szabad, õszinte és sokszínû interakciónak. A ‘hogyan tovább’ kérdése e ponton meglehetõsen leegyszerûsödik: az elsõ lépésnek annak kell lennie, hogy az általános képviseleti jog bitorlása megszünjék és demokratikus viszonyokat teremtsünk, amelyekben mindenki önmagát képviseli, minden szervezet a tagjait, minden ideológiai és hitelvi irányzat egyenrangú és egymással szabad versenyben állva felejzik ki önmagukat és alakítják külsõ kapcsolataikat.

A helyzet analóg az egypártrendszer kontra többpártrendszer antagonizmusával. Az egypártrendszer fennállásakor - amely általános (valójában kvázi-kizárólagos) képviseleti jogot vindikált magának az egész társadalom felett, ideológiai, szervezeti, külkapcsolati, szervezési és anyagi kérdésekben - a ‘hogyan tovább’ kérdése egyértelmûen és félreérthetetlenül és kizárólag azon az egyetlen úton képzelhetõ el, hogy felszámoljuk az egypártrendszert, a bitorolt képviseleti jogával együtt.

A többi pedig csak ezután képzelhetõ el, és hogy hogyan, arra nézve a demokratikus civil, nemzeti, vallási, baráti és egyéb társaságok, egyesületek mûködésének jól kipróbált intézményi és eljárásbeli keretei adva vannak a magyar alkotmányban és mintegy automatikusan létre fognak jönni, interakcióba fognak lépni, konkurálni fognak egymással, ki fogják magukat fejezni, küzdeni fognak befolyásért és pénzért és az igazságaikért, annak jól ismert mintái, rendje és módja szerint.

Ebben nem gondolom, hogy bármilyen alku lehetséges, ha az analógiát tovább mûködtetem, akkor az Mdf és a narodnyik harmadikutasok 18988-89-es kísérletei (vagy a lengyel félalkotmányos próbálkozások) jutnak az eszembe, azok is megbuktak, ezek is meg fognak, ha megkíséreljük õket.

A kedves Eva Mihály Amichay meg összekeveri az egyetlen identitás vállalásának kényszerét(amely nem létezik és nemigen kívánja senki, hogy létezzék) az identitások megnevezésének és kibontásának lehetõségével. A ‘zsidó’, mint az identitások piacán régóta forgó és jól használható identitás létezik, de természetesen mindenkinek joga van arra, hogy a saját maga mixét a maga igényei szerint kialakítsa mindabból, akár pillanatonként is változatva rajta, netán egyáltalán nem reflektálva rá, amit magára nézve érvényesnek tart vagy tartani szeretne.

A MAZSIHISZ minden közéleti megnyilvánulásában hangsúlyozza, hogy a TELJES magyar zsidóság nevében beszél. Egyébként a “zsinagógába járó zsidóságot” sem reprentálhatja, hiszen sem a Chábádot, sem a reformokat (Szim Salom, Bet Orim) nem vette fel tagjai közé.

Az általad is leírt zsidó “hevre”, a sokoldalúság, a pluralitás, a pezsgõ új közösségek egyáltalán nem jelennek meg a kommunikációjukban és ez bizony sokaknak szemet szúr - okkal. Rosszul reprezentálnak minket. Az ebédlemondás idén minimum a harmadik ilyen unilaterális akciója volt a Mazsihisznek, amit a szélesebb zsidó közvéleménnyel egyáltalán nem egyeztetett. Az elsõ az 1% kampányuk volt, ami sokaknál kiverte a biztosítékot (még a neológ rabbikarban is sokan nem értettek egyet a Mazsihisz vezetés kommunikációs döntésével). A második a március 15-i “ünnepi üzenetük”, melyben otthonmaradásra szólították fel a zsidókat. A harmadik pedig most történt, amikor egy bunkó levélben lemondták a részvételüket az “elnöki ebéden”.