Rendõrkérdés van. Egymást érik ugyanis a cikisebbnél is kínosabb rendõrségi botrányok: csoportos nemi erõszak, tolvajlások, korrupciós ügyek cunámija, rendõr a móri gyanúsítottak között, a tavaly szeptemberi tévéfoglalós-dobálós rendõrrõl nem is beszélve. Ettõl hangos most a média - a kérdés már tehát csak az, hogy vajon a judapest.org is beáll a sorba? Miazhogy! Nagyonis! De nem csapódunk mi az árhoz, hanem saját exkluzív, tényfeltáró anyaggal szeretnénk gyarapítani a magyar rendõfolklórt. Kattintás után olvassák el Otto B. Nixon beszámolóját a magyar rendvédelem fasizálódásáról.

Otto B. Nixon: Sirámok a magyar rendvédelemrõl

„ün tavaly szereltem le a Rendörségtöl, ahol 18 évig dolgoztam (igazi bünözöket hajkurásztam), de elegem lett hogy ugyanazoka kommunista faszfejek teszik szándékosan müködésképtelenné a Yardot, mint 20 éve. Büszke vagyok rá, hogy októberben már mint csöcselék voltam az utcán és hidd el, csak pár volt kollégámat sajnáltam, mert a Yard 75%a kommunista beállitottságú. Büszkék az állatságukra és nem lehet nekik megmagyarázni, hogy a tettük és vieselkedésük nem emberhez,rendörhöz méltó.. Azonban voltak olyan kollégák,akik inkább kiiratták magukat betegszabadságra, mondván a saját szüleiket,honfitársaikat nem fogják bántani… Hála a jó Istennek vannak jobbos (még szélsö is) beállitottságuak a Yardon,csak sajnos egyre kevesebben…
Ha nem haragszol a teljes nevem nem irom ki..”
Forrás: tomcat blogja [2007-05-09]

Nagyon nehezen írok. Nehezen, mert számos tudományos publikációm jelent meg hasonló témában, de mégsem vállalhatom fel a valódi nevemet, mert valószínûleg a feletteseim nem örülnek a nézeteimnek. Igyekszem ugyanakkor nem mocskolódni, hanem a száraz valóságra akarom felhívni a figyelmet.

Könnyen írok. Nem nagyon könnyen, mert a tudományos publikációimban is a magyar rendvédelmi szerveknél tapasztalható szélsõjobb mentalitásról írtam, de csak azoknak, akik jelentõs képességet fejlesztettek ki a sorok közti olvasás terén. Többször olyan emberek dicsérték meg a cikkeimért, akikrõl nem is gondoltam volna, mert éppen az átellenes póluson álltak; ezek szerint nem értették meg az írásaimat. Most nem fogok tudományoskodni.

Két magyar rendvédelmi szervet ismerek behatóan, a rendõrséget és a büntetés-végrehajtást. Mind a kettõ szervnél azt a tapasztalatot szereztem, hogy a cégek vezetõinek kiválasztásánál hajmeresztõ kontraszelekció mûködik, a beruházások nem a szakmapolitikának, hanem a lobbinak engedelmeskednek, a végrehajtó állomány toborzása pedig pánikszerû és nélkülöz mindennemû HR ismeretet, a képzés nem versenyképes, és a kulcspozíciókban intézkedni képtelen és gyáva hivatalnokok ülnek.

Írásommal nem ezen személyek kritizálása a célom, nem egy begyógyíthatatlan sebet akarok a névtelenség álarca mögül, elvtelen kommunikációval orvosolni, hanem az egész magyar társadalom betegségére akarom felhívni a figyelmet. Az eredeti terveim szerint ez a cikk (valamivel tudományosabb alapokon, de szintén álnévvel) a Beszélõben jelent volna meg.

Omnipotencia

Kezdetben elmondom, hogy milyen súlyos mentalitásbeli kételyek merülnek fel az adott szervezetek állományával kapcsolatban. Az elsõ ilyen az alapvetõ attribúciós hiba, ami a szociálpszichológiában jártas olvasóknak ismerõs lehet. A börtönben dolgozó személyek jelentõs része azt hiszi, sõt meg van gyõzõdve róla, hogy a munkájával a társadalom összes gondját meg tudja oldani. Azt hiszik ezek az emberek, hogy a börtönben azért kell dolgozni, hogy a rabokat a lehetõ legagyafúrtabb módon megalázzák, terrorizálják és kínozzák. Mindezeket olyan téves nézetektõl vezérelve minthogy „nem kell bûnözni”, „nem kellett volna kábítózni”, „ezek már a gyermekkoruktól kezdve ezt a nevelést kapják” stb. A börtönõrök képtelenek belátni, hogy más alapvetõ társadalmi folyamatok is szerepet játszanak abban, ha valaki a bûnözõi pályára lép. Nem látják be például, hogy az általános iskolákban tapasztalható szegregáció miatt egyes társadalmi rétegek képtelenek olyan képzésre szert tenni, ami alkalmassá tenné õket arra, hogy valóban jövedelmeztetõ álláshoz jussanak. A valamivel magasabb beosztásban dolgozók a munkanélküliséget mint társadalmi jelenséget egyértelmûen a lustasággal indokolják meg, ami emlékeztet az Amerikában az ötvenes években tapasztalható redneck ideológiára. A felsõ vezetõk sokkal inkább bólintanak biztonsági beruházásokra (rácsok, NATO drót, szolgálati kutya stb.) mintsem szervezett programokra vagy pályázatokra, amelyek a fogvatartottak rehabilitációját segítenék elõ, vagy kényszerû együttmûködést teremtetnének az állami és a civil cégek között. Tipikus vezetõi hozzáállás az is, hogy a fogvatartottakat biztonsági csoportokba való sorolással passzívvá teszik. Ezt a jelenséget a tudomány inkapacitációnak nevezi. A börtönvezetés nyílván a szakmapolitikai nyomásnak, a lobbinak és a személyzet hozzáállásának engedelmeskedik.

A fiatalabb rendõri állomány a munkát továbbra is jó bulinak tartja, valamint a bûnüldözést a lehetõ legagresszívebb megnyilvánulások (azaz intézkedések) mércéjén helyezi el. Igazi munkának a bevetést és az akciót tartják. Vámos tisztek mesélnek élvezettel arról, hogy mennyire élvezetes volt kommandós ruhában lenyomni a cigányokat, akiknél kábítószert találtak. A szolgálatban lehet alkalmazni a viperát, méghozzá furmányos trükkel. Azt mondják róla, hogy teleszkópos tükör és tiltott tárgyat vagy drogot keresnek vele. Persze a tükröt nem hordják magukkal. Szabályzat szerint, vész esetén alkalmazható bármilyen alkalmas eszköz kényszerítõ eszközként, ha azt az adott helyzet úgy kívánja meg. Ezért van náluk a vipera. Az indoklásra természetesen rábólint a középvezetés, a felsõbb vezetés pedig szemet huny. Emlékezetes eset volt a Fradi-Slovan meccs, ahol a szlovák rendõrök viperát használtak, természetesen a fradista rendõrök voltak a legjobban felháborodva, köztük egy olyan személy, aki jelenleg vezetõ beosztást tölt be a rendõrségénél (azt hogy hol, nem merem leírni, fedje homály.) Vezetõ beosztású rendõrtiszt – súlyos drogszakmai hibákkal spékelve – elrettentõ képet mutat be a droghasználókról egy tudományos konferencián, ahol a DEA munkatársai is jelen vannak.

Ezek a jelenségek – állítom én optimistán – azért bukkantak fel, mert a rendvédelmi szervek dolgozói azt hiszik, hogy mindenre képesek, és õk az egyedüliek, akik képesek fellépni a bûnözés ellen.

Nyugat-európai utjaim során azt figyeltem meg, hogy az ottani tiszthelyettes állomány is készség szinten említ olyan fogalmakat, mint az esélyegyenlõség, a prevenció, az egyenlõ bánásmód, a kommunikáció, a nyelvtudás fontossága és így tovább, amikrõl nálunk csak nyögve nyelõs stílusban lehet hallani. A vezetõk pedig nem földesúr jellegûek, nem hatalmaskodnak, hanem igyekszenek a döntéseikbe a civil szervezeteket is bevonni. Hagynak teret a társadalom jótétlelkeinek, hogy intézkedjenek. Magyarországon olyan mondat hangozhat el, hogy a „civil szervezeteknek jó lenne, he belátnák, hogy nem szabad…”, mintha a rendvédelmi szerv tisztje megmondhatná, hogy mi a civilek feladata.

ün magam is rendvédelmi szervnél dolgozom, mégis – és ez elég furcsa – a szakmámról sokkal többet tanultam a nõjogi, az emberjogi és a kábítószer-preventív civilektõl, mint a saját munkatársaimtól. Nem ritkán az általuk kezelt adatok is jóval pontosabbnak bizonyultak.

Itt kell megemlítenem, hogy egyszer egy pályázati költségvetés összeállításhoz adatpontosításra lett volna szükségem, elmentem hát az adott szakterület egyik dolgozójához, aki egy általam korábban írt jelentés alapján válaszolt nekem. Nem tudta, hogy én írtam a jelentést, és nem értette, hogy miért kellenek nekem ilyen adatok, és miért kellenek pontos adatok.

Bosszútudat

A másik jelenség, amire fel akarom hívni a figyelmet, az a bosszútudat, azaz a retribúció. Amikor egy kelet-európai kocsmában egy nyugat-európai kollégámnak meséltem, hogy a magyar rendõrök és a börtönõrök a kocsmákban arról szoktak beszélgetni, hogy milyen jó a cigányokat verni, rendkívül szégyelltem magam, és a beszélgetõ partnerem azt mondta, hogy ez teljesen idegen dolog az õ országukban. Nos, a bosszútudat úgy alakul ki, hogy a tiszthelyettesek egy része vidéki kisebb falvakban nõ fel, ahol nagyon nehéz közepes vagy annál is gyengébb tanulmányi eredménnyel állást találni, és rendõrnek jelentkeznek, mert úgy gondolják, hogy a falvaikban élõ roma kisebbség tehet arról, hogy nincs munka a faluban. A szervezetek alkalmazzák ezeket a személyeket, és viszonylag jobb karrierlehetõséget kínálnak fel nekik. Amint ezek a fiatalok fegyverhez és egyenruhához jutnak, azt hiszik, hogy ezzel arra is felhatalmazást kaptak, hogy igazságot osszanak. Látni kell, hogy az állam elsõsorban szociális okokból alkalmazza ezeket a személyeket, mert – ezek sajnos nagyon súlyos szavak – ha nem alkalmazná õket, ezek a személyek szintén marginalizálódnának, és szintén megélhetési bûnözõk vagy drogosok lennének. Fel kell hagyni ezzel a társadalmi játszmával. Ha a közigazgatási döntéshozók rájönnének, hogy inkább partnerségi stratégiákat kellene kötni az önkormányzatokkal, az iskolákkal, jobb lenne a helyzet. Akkor is jobb lenne a helyzet, ha rájönnénk végre, hogy a lecsúszott rétegek képzése és oktatása a legjobb biznisz hosszú távon.

Pár sztori

Most, itt a legvégén említenék néhány valóban megtörtént eseményt, amiket végig kellett néznem, és tehetetlennek éreztem magam.

Egy szakmai kirándulás során olyan állam területére utaztunk, ami az egykori Ausztria-Magyarország idején közigazgatási szempontból magyar terület volt. A buszon ülõ utasoknak nagyon nehezen tudtam elmagyarázni, hogy ne viseljenek revizionista kitûzõket, és ne hallgassák azt a zenekart, amelynek az egyik dalából a közelmúltban sírrablók merítettek ihletet. Egyszerûen nem értették meg azt, amit mondtam, és ellenségesen néztek rám. Az irredentizmust teljes mértékben elfogadható nézetnek tartották.

Egy másik alkalommal egy megalázó eligazításon kellett részt vennem, ahol az elöljáró tiszt rendkívül durva szexista kijelentéseket tett. Kurt Lewin tanulmányiban nem lehet ilyeneket olvasni, pedig a nézetrendszer-kutatás bõven a múlt században zajlott.

2005-ben, amikor botrányos körülmények között egy NBH-s szolgálati igazolványt találtak a Magyar Sziget rendezvényen, több olyan fényképet láttam, amin fiatal rendvédelmi tisztek árpádsávos zászlókkal, fekete kommandós nadrágban, tarkopaszra nyírt hajjal pózolnak büszkén. Egyébiránt a gojmotorosok között is vannak magas beosztású rendvédelmi tisztek, akik együtt utazzák be a Szlovákiát azokkal az emberekkel, akik tavaly szeptemberben fõszerepet játszottak a Kossuth téri és a Szabadság téri eseményekben.

Rendvédelmi szerv középvezetõi irodáiban felbukkan a falakon a nagy-magyarország-térkép, és ez szinte elvárás, mert a nélkül a mentalitás nélkül, amit ezek a térképek sugallnak, lehetetlen lenne a tiszthelyettesi állománnyal szót érteni.

- Otto B. Nixon