Kezdjük az elején. Scheiber Sándor (ז‌״ל) volt minden idõk egyik legjobban szeretett rabbija. Szerethetõ volt. Igazi, nagypályás spíler. Tudományosan is, valódi neológ rabbiként is, emberként is. Az õ nevét viseli az iskola. Ez jó. Igen jó!

Az iskola építészetileg gyermekközpontú, esztétikus, ugyanakkor zegzugos: szerethetõ, belakható, nagy és kis terekkel megvadított.

Az iskola vallásos. Konzervatívan liberális, liberálisan konzervatív (páros és páratlan napi bontásban). A fiúknak kipában kell járniok. A menzát Lõwy Tamás káserolja. A büfét is.

A tanári karról nem tudok mondani se jót, se rosszat. Egyszerûen nem ismerem még. Benyomásaim vannak csupán egy vasárnapi sportnapról. Pl. ez: Harmincas férfi. Szája körött szinte állandó, csibészes mosoly. Az õ versenyszáma sportszeletevészet: késsel, villával, kicsomagolatlanul. (Annyi az egymás után megversenyeztetett osztály, s annyira természetesen versenyez együtt a növendékeivel, hogy a magamfajta bölcsésznek is megengedett a következtetés: édes szájú lehet.) A gimnazista korú fiúk és lányok körüldöngik. Idõnként be is szólnak neki, keményen, a pubertás hormonlöketein szörfözve. Ilyenkor frappánsan helyre teszi õket, ironikus mondatokkal restaurálva a tanárszerephez elengedhetetlen tekintélyt. Csupa játék. Gondolatritmus. Kanti értelemben is véve: Er sprudelt vor Witz. No meg, csupa figyelem. Gyermeki figyelem, mely kivész a felnõttek zömébõl, de benne, lám, megvan. Fogalmam sincs, mi a neve. Azt sem tudom, mit tanít, csak az a nyilvánvaló a számomra, hogy jól, mert az I-sten is tanárnak teremtette. A fiam bámul rá, mint valami jelenésre. Az is. (Jelenése van, Bácsalmásy mûvész úr!)

A fiam idén elsõs. Egy osztály van. Két tanító néni. Az egyik (neve legyen: “A”) magyaros, a másik (neve legyen: “B”) matekos. Az osztály java része — a fiam is — a Benjámin �?vodából került az osztályba, bár kivételek is vannak.

A fiam szeptemberben hetekig öt centivel a föld fölött röpdösött. Kimondottan boldog volt az iskolától.

Néhány hét után, kis csalódással a hangjában, megjegyezte: Papa, már hetek óta járok az iskolába, de még semmit sem tanultunk a dinoszauruszokról. (Itt az ideje a tankönyvrevíziónak!)

Jellemzõ jelenet: Egyik hétköznap én megyek a fiamért. Többedmagammal lépkedünk föl az emeletre összeszedni a szakkörrõl leszállingózó kölköket. Anyuka szól a fiának: “Na, fiam, gyere, megyünk haza!” Mire a fiú: “Már megint? Ne má’!” ünkéntelenül is összenézünk. Olyan rossz azért nem lehet a suli, ha már hazajönni se akarnak.

Október közepén nyílt nap. ün megyek be. Rajtam kívül még vagy tíz szülõ, néhány nagymama.

Elsõ óra: magyar. Tanulják a betûvetést, szótagolást. A nyílt nap filozófiája nem annyira az, hogy megmutassák, miként haladnak elõre új anyagban, mint inkább az, hogy bemutassák, mi mindent sajátítottak el már együtt. “A” néni biztos kormányosként vezeti az órát. Uralja az osztályt: mindenkirõl tudja a gyengéit, erõsségeit. Majd’ az összes gyerek keze állandóan a levegõben. Kisiskolás tudásszomj és teljesítményvágy. No, meg egy tanítónõ, aki érdekessé teszi azt, amit tanulniok “kell”. “A” néni szüretel. A szemünk láttára gyûjti be az elsõ hetek termését. Mindenkire szinte egyenletesen figyel (ez fárasztó, bár csak ritkán látszik meg rajta). A fiamat hanyagolja, csak akkor szólítja föl, amikor az osztályból senki nem tudja a helyes választ (ez rendben is van így, a fiú sokkalta tehetségesebb, mint az apja, nem is kell nagyon szerepeltetni ahhoz, hogy tudjon. Lehet másokra, a lemaradókra fordítani az idõt.) Jól kezeli a váratlan szituációkat is. (Pl. elír valamit a táblán, majd szivacs helyett kézzel töröl, mire a fiam kissé megrökönyödve kérdõre vonja: “De hát nem szivaccsal kellene táblát törölni?” Derültség a szülõi páholyban, csak én vagyok feszült. “A” néni mosolyogva: Hogy neked mennyire igazad van! Látod, így jár az, aki elsiet valamit.”) Az óra legvégéig együtt halad az osztály. Készségfeladat. Az egyik kislány lemarad. A fiam viszont idõ elõtt készen van. “A” néni erre odaküldi “segíteni” (ketten persze kétszer olyan lassúak). Azaz a hetvenes évek ethosza munkál a szívekben: Segíts a másikon, ha abban a helyzetben vagy, hogy segíthetsz. Cedáká, gemilut chászádim, mondja a hagyomány. A fiamnak meg jót tesz, hogy mozoghat egy kicsit az órán. Ezt “A” néni is látja. Föl is állítja az egész osztályt. Tornáznak egy-két percet.

Következõ óra: Matek. Fiam hozza a jó képességû, szorgalmas, de matematikailag mérsékeltebben tehetséges gyerekek teljesítményét. Nem az a két lábon járó aritmetikai készség, bár néha az összeadás gyorsításaként magától szoroz. Az elõzõ órán egy-két passzívabb gyerek hirtelen fölélénkül. A másodperc tört része alatt mondanak végeredményeket. (Az ötös számot tanulják éppen.) Egyikük spontán fölfedezi a páros és páratlan számok közti különbséget, melyet — “B” néni számára kissé érthetetlenül — definiál is. A prímszámok rejtélye nyilván csak azért nem tárul föl még elõttük, mert ez a 0 és 5 közötti skálán kevéssé releváns kérdés még. Ezek a matematikai érzékkel jócskán megáldott, bölcsészettudományos affinitással viszont meg nem vert gyerekek káprázatosak! Mind mérnök lesz, bankár vagy világkörözés alatt álló szélhámos. (Csak a fiam lesz — a dolgok jelenlegi állása szerint — paleontológus.)

Jók a szakkörök. Ráadásul vagy ingyenesek, vagy még pedagógus szülõknek is kifizethetõk. Polgár apuka csillagsakkja is ilyen. Fél év alatt látom, mennyit iskoláz a fiamon. A hagyományos sakkban is fejlõdik (három éves kora óta játszik), már meg-megszorongat a hét és fél évével. Csillagsakkban pedig három-négy hete esélyem sincs már. Három-négy lépésbõl kapom a mattokat. A fiam ilyenkor ingatja a fejét. Nehezére esik még elgyászolni a mindentudó és mindenható apa illúzióját, pedig lassan itt ennek is az ideje.

Vallásóra. Nem tudom, mi zajlik ott (az a kendõzetlen igazság, hogy mint vallásos embert, nem is nagyon érdekel, abban az illúzióban leledzem, hogy a zsidó otthon, a közös gyertyagyújtások és kiddusok, a davenoló apa képe úgyis meghatározók). Azt viszont látom, hogy a fiam lázasan Izrael-térképeket fest, minden szomszédos ország nevét beírva. Kikeressük a lexikonból a kultúrspecifikus szimbólumokat, ezeket akkurátusan be is rajzolja. Estére kész egy gyönyörû, színes zsírkrétával rajzolt Izrael-térkép. A piramisok a Sínai-félszigeten állnak, de mit lehet tenni, ha a lapra ennyi fért föl Egyiptomból? Este sporthírek: Izrael-Magyarország 7:4 (a fiam apja kisgyermekkora óta idült sportapátiában szenved, lám, fogalma sincs milyen sportágban). Fiam arcán komor fellegek gyülekeznek. Nem meri megkérdezni, de elértem a dilemmáját: Ebben a helyzetben kinek is kell szurkolni? Szóval — alighanem — a vallástanár is teszi a dolgát…

Péntekente atyai szent feladat: Lányunkat begyûjtöm az oviban, együtt átzarándokolunk a Scheiberbe, megvárjuk, míg befejezik az elsõsök az ebédjüket, s összekaparjuk a hét végére jócskán kaotikus elemeire hullott fiút. A lányommal kimódoltunk egy igazi, rajtam mint atyán hétrõl-hétre a legnagyobb halachisták szigorúságával bevasalt szertartást: Míg az aulában várnunk 20-30 percet az elsõsökre, a büfében veszünk egy dupla csokis rudat. Az aula üres. A lányom középre áll és cédébádézni kezd (kering, mint egy dervis, ám nem nagyon esik el, mert kengyeles gyerek volt kiskorában: abszolút az egyensúlyérzéke.) Kacag. (Hova, hova oly sietve, mondd, boldog gyermekkor?) Míg a lányom köröz saját boldogsága körül, szemlézem az ablakpárkányra kitett programismertetõket. Van itt minden, ami zsidó tematikájú alkalom. Köztük a Marom és a Pilpul közös chanukkai kiadványa. Néhány erõsen öntörvényû, örömlány kinézetû hölgyemény szivarra gyújt egy chanukkai gyertyatartó szolgagyertyájáról: halachikus tökély, így köll ezt csinálni, fiúk, lányok! Csak a dohányzás tilalmát, azt tudnám feledni! De ezt most hagyjuk! (Apropó, ebben a füzetben jelent meg Sturovics Andi tollából egy kiváló halachikus traktátus. Ajánlott olvasmány! A kép néha bevillan bannerként itt.) A Scheiberben ez is jó. Mármint a programfüzet-fölhozatal. A budapesti zsidó mikrokozmosz a Scheiber makrokáoszában. Idõközben szertartásosan elõveszem a zsebembõl az imént vásárolt a dupla csokirudat, odadom a lányomnak. Tudja, a fele a bátyjáé. Megjelenik a fiam osztálya (jönnek az ebédlõbõl, helyileg a pincébõl, kéz a kézben: kollektív intimitás). A lányom rohan a fiam után. Ahogy a mi kis halachánk elõírja, átadja a fiúra esõ csokis rudat. Ekkor már a tanteremben vagyunk. A fiam kettétöri a szeletet, s “B” nénihez penderül: “Ezt neked adom, tessék”. “B” néni mosolyog. A hermeneuta apuka értelmez: Egy gyerek szeretetét nem lehet mással megvenni csak személyes hitelességgel és becsülettel. A kisgyerekek ugyanis nem alakoskodnak: õszinték, egyenesek. Márpedig “B” néni a fiamtól megkapta a lehetõ legnagyobb állami kitüntetést: a “fél csokis rúd érdemjel arany fokozata — legyünk stílszerûek — a csillaggal”-t.

Iskolai gyertyagyújtások. Havonta egyszer az egész iskola megjelenik az aulában. Egybeterelik a nyájat. Verõ Tomi rabbi és Zucker Imi kántor duója. Lazák. Szemlátomást élvezik a gyerekek közegét. Zucki kisugárzása most talán nagyobb, s fõképp más, mint a templomban. Több benne a mûvészi játék, kevesebb a technika. Nem értek a zenéhez: De sokkal több a hangjában a mosoly. Nem csodálom: Belátni az egész iskolát. Elöl a kicsik, hátul a culák. Két különbözõ okokból ölelni való nemzedék. Tomi mikrofonnal a kezében Mátiszjáhu-fílingesen „repp-ked”, közben azt énekli, hogy “Sábát sálom!”. Néha menet közben egy-egy diák orra alá nyomja a mikrofont (erev sábbát van még néhány óráig). A kölkök állják a sarat. üvöltenek is a mikrofonba, ahogy a torkukon kifér: Sábát sálom! Mindenki boldog. Ez nem színjáték. Tényleg mindenki belelazult a sábbáti zmireszbe. A kicsiknek nem asztalt tettek ki, hanem szõnyeget. A hermeneuta apuka ezt úgy interpretálja, van még e honban halvány remény arra, hogy nem vész ki ész és szív uniója. Az alsó három osztály le is heveredik a szõnyegre. A lányom is odaszalad, az elsõsök közé térdel. Az osztály felét ismeri az oviból. Arcára kiül az otthonosságba oldott szinte kéjes öröm. Valamelyik elsõs elkezd ugatni, a lányom nyávog, a fiam – jidis nevének megfelelõen — oroszlánként bömböl, Tomi “Sálom áléchem”-et énekel. Igazi vegyes kórus. Mindenki boldog. Tán még a hermeneuta apuka is, noha volna itt egy pár dolog, amit nem ért. De a lényeg számít: A kicsiknek befogadhatóvá teszik az alkalmat. Engedik, hogy gyerekek legyenek még egy kicsit. Ez pedig nagyon fontos. Gyerekzsivaj nélkül szinte minden zsinagógai áhítat hullagörcsbe merevedõ bigottság, ha szabad orientális hiperbolára ragadtatnom magamat (vö.: Berésit 21:17) .

üsszefoglalva. Sok mindent hallottunk a Scheiberrõl. Rosszat is, jót kevesebbet. Eddig viszont egyértelmûen domináltak a jó élmények. Remélem, hogy az iskola szellemiekben, szakmaiságban együtt növekszik majd a fiammal és a lányommal. Az igazgatónõt ismerjük. Szakmailag is. Kiváló valaki. A Radnóti miatta is volt az, ami.