Még sosem írtam nekrológot.
Most írok.
Mert Shadowrider már nem él.
A legrégebbi barátom volt: elõször 1982-ben találkoztunk a Mókus utcai ének-zenei általános iskola elsõ osztályában. Ások voltunk. Egyike volt a három srácnak, aki szimpatikus volt nekem az osztályból (amúgy inkább lányokkal barátkoztam). 9-10 évesek lehettünk, amikor kiderült, hogy mi ráadásul másodfokú unokatestvérek is vagyunk. Aztán én Amerikába mentem, õ maradt és mire visszajöttem Budapestre, eddigra épp véget értek az általános iskolás évek. Shadowrider az akkor induló AKG-ba ment, én pedig nem voltam meglepõdve, hogy az ország egyik legkreatívabb iskolájába vették fel, ahol rengeteg volt a hozzá hasonlóan tehetséges ember. Legközelebb 10 évvel késõbb, 2000-ben találkoztunk egy osztálytalálkozó alkalmával. üsszebarátkoztunk, és ez már igazi felnõttkori barátság volt. Lelkesen, szenvedélyesen, szilikonvölgyi legendák bõvületében órákat tudtunk beszélgetni a dotkom forradalomról, az internet éra csodálatos implikációiról: közben súlyokat emelgettünk és szaunáztunk. Álmainkat tettekre is váltottuk és közös céget alapítottunk: sikeres internetes jelenléteket akartunk kreálni startup cégeknek és jófej nonprofitoknak (az elképzeléseink aztán nem váltak be, a dotkom lufi kipukkadt, mi meg hamarosan diplomákat szereztünk és inkább a saját szakmáink kötöttek le).
Shadowrider miatt lettem figyelmes a blogokra is: õ már 2003-ban blogot írt és jól ismerte az akkor épp elsõvirágzását élõ hazai szcénát. ? segített 2004-ben blogszolgáltatót találni, elindítani az elsõ blogger projektemet. A judapestet. üs persze, hogy õ lett a JP második szerzõje. Elsõ bejegyzésében a Nyugati téri hanukázást ajánlotta – miközben õ épp egy autista és sérült gyerekekkel foglalkozó alapítvány munkáját segítette.
Shadowrider ugyanis igazi altruista volt: képes volt másokra figyelni és saját magából adni mások segítésére. Volt, hogy engem is órákig hallgatott egy szerelmi csalódásom után. ünzõ voltam, õ pedig mégis megértõ és türelmes. De sokaknak segített. ünkéntesként dolgozott bajban lévõ kamaszokkal és beteg emberekkel is. Miközben õ is nagyon beteg volt – hosszú évek óta. ünkéntesen segítette a Critical Mass rendezvényeket és a Városi Biciklizó Egyesületet is – már akkor, amikor ez nem volt még feltétlenül trendi.
Shadowrider szerette a biciklizést, szerette a blogokat, szerette a harcosok klubját, szerette a macintosh-t, szerette a cyberkultúrát, szerette a gitárt, szerette Izraelt, szerette a gyerekeket, szerette a humort, szerette a tökéletes eszpresszót és szerette a szellem embereit. Nem szerette a képmutatást, nem szerette a felszínességet és nem szerette a nagybetüket. csak kisbetükkel írt.
üvek óta, nagyon hosszú évek óta szenvedett egy alattomos betegségtõl. üveken keresztül méltósággal, bölcsességgel, sõt humorral kezelte ezt a méltatlan állapotot. Volt ereje újra és újrakezdeni dolgokat – mert a betegség sunyi módon többször is teljesen lenullázott mindent, amit felépített.
Nem mertem soha a halálról beszélni. Ez a legnagyobb tabu és én nem mertem áttörni.
Az utolsó egy-két évben fogyóban volt már az ereje: egyre inkább befelé fordult, sokszor morózus volt, felszámolt dolgokat és leszámolt másokkal, kapcsolataiból is csak a legõszintébbeket tartotta meg. Talán csak azt, ami Istennel volt. Amiben azt hiszem nem hitt egyébként. De az is lehet, hogy igen.
Shadowrider most már végérvényesen shadow rider. Shadowrider Lévai Róbert.
Oseh shalom bimromav, hu ya’aseh shalom aleinu v’al kol-yisrael, v’imru: amen.
Aki békét szerez a magasságban, ? teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen.
Csak nagyon felületesen ismertem shadowridert, elsõsorban talán a blogbejegyzéseibõl
William Gibson egy idézetével szeretnék búcsúzni tõle:
“Time moves in one direction, memory in another.”
R.I.P.
ne már. döbbenet.
úgy legyen…
Felületesen ismertem csak, de tiszteltem és azt is tudtam, min megy keresztül hosszú évek óta.
Z.l.
baruch dayan haemet.
:-(
http://bringaut.hu/?q=node/897#comment-5032
emléktekerés?
ez szép ötlet matthieu. csináljuk meg.
én egy boldog(abb), reményteli korszakában ismertem meg, 2002. nyarán. rengeteget beszélgettünk, irl és a harmatfriss wiw fórumain is, moziba és a ráckertbe jártunk akkor megtalált barátokkal – éltünk. õ is élt.
tõle lestem el a kisbetûvel írást is…
nem tudom azt mondani, hogy nyugodjon békében. inkább éljen boldogságban.
ha lesz tekerés akkor tegyétek ki a megfelelõ helyekre
Csak a postjait ismertem, ?t nem. üs ez már nem is változhat.
Sajnálom.
?gy legyen.
Olvasom újra a bejegyzéseit… Szerettem.
iwiw topik levrobról:
http://iwiw.hu/pages/forum/topic.jsp?topicID=249
(a kedvéért visszamentem)
Csak életed egyik felét ismertem, a szomorúbbikat, a kórházasat, a mélypontokat. Annyira örülök, hogy volt másik fele, hogy tényleg éltél, ahogy gondoltam, és ahogy átszüremlett a sötét oldalra is a fény
szerettelek, tiszteltelek, és ez már mindig így lesz
A bátyád
Matthieu szép és méltó ötlete nyomán biciklis emléktekerést szervezünk shadowrider emlékére.
Idõpont: december 30., vasárnap, 11 óra.
Helyszín: Margitsziget, a bejáró után, a körforgalomnál (ahol az a ronda szobor van). Itt találkoztunk páran Robival az elsõ Critical Mass elõtt.
ps: aáron, kérlek tedd majd fel a belinkelt bringás oldalra is
Szívbõl sajnálom õt és még jobban az ittmaradottakat. Részvétem.
Amen.
…es most annyira sajnaljuk magunkat, hogy hirtelen kiadjuk nevvel, cimmel valakinek a naplojat?
Nevtelenul kitarulkozni a neten EGESZEN mas.
En ugy tudtam, hogy O dontott arrol, ki olvashatja el az ismerosei kozul a gondolatait.
Milyen alapon dontotok Ti errol?
Most, hogy meghalt, mar mindegy lenne???????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????
Eszter, elég egy kérdõjel is. Sokáig titkosított volt Robi naplója (jelszóval védett), aztán direkt nem volt az. Rengeteg linket helyezett el az évek során ebben a naplójában, ezek alapján százak találhattak rá teljesen véletlenül is. De nem akarom, hogy bárkit is bántson, a linket eltávolítom. (Még Anna Frank naplóján is mai napig folyik a vita, miközben évtizedek óta tananyag iskolák százaiban.) Furcsa világ.
Koszi, ne haragudj – azt hiszem a vilag minden lakojara haragszom most – nem akartalak Teged megbantani. Bocsanat
Eszter, szia.
tudom, hogy nagyon fáj neked (is), de nem kiabálj ennyire szerintem. mégha esetleg igazad is van… nem tudom, én pl. ismertem a blogot.
õszinte részvétem, tudom, hogy te nagyon sokat veszítettél most.
Nem ismertem azelõtt,csak 2006 õszétõl.
Most tavasz-nyáron együtt göriztünk(!) a Görzenálban,de idõvel rosszabbul lett,így elmaradt a kijárkálás.
Nem tudtam,hogy ekkora a gond.
Nem lesz már semmi ugyanaz. Sosem bocsájtom meg magamnak,hogy nem erõltettem jobban sokkal több személyes beszélgetést,lett volna mit mondania úgy gondolom,és lett volna még mondanivalóm nekem is.
Sky
Nem ismertem sdw-t.
Az alapján, amit elmondasz, és amit olvashatunk tõle, nagy ember volt.
Sajnálom, hogy nem tudok ott lenni ezen az eseményen.
Az ürökkévaló vígasztaljon meg benneteket és egész családját Cion és Jeruzsálem minden gyászolójával együtt.
Tami, mar bocsanatot kertem – ez nem ugyanaz, mintha nem kiabaltam volna – de visszatorolni nem lehet. Sajnalom. Tudom, hogy nem csak en vagyok rosszul es eszem agaban sincs “versenyt szenvedni”. OSszekapom magam. Peldat venni van kirol.
Már kisiskolásként jóval okosabb volt bármelyikünknél. Felnõttként pedig bölcsebb és erõsebb. ürülök, hogy ismerhettem õt.
Nagyon szep nekrolog – koszonjuk “B. es G.” – jo, hogy volt erotok hozza.
a 90-es évek óta nem láttam robit, ma olvastam a hírt a wiwes üzenõfalon, amikor a bátyja, gábor feltette. magam is meglepõdtem, h ennyire lesujtott…
z.c.l.
harmincadikán ott leszek.
levai robert [levrob]Link | Válasz erre | 2002. szeptember 19., 11:09 | 78.
most egy idõre el kell mennem, de (hoszabb) szünet után comeback
some
where
over
the rainbow
(we shall find?)
salom
Köszönöm, Robi. Nagyon jó volt, hogy itt voltál.
Eszter, a megjegyzéseink megjelenése közötti 5 percben én épp a magam okosságát írtam, s nem láttam közben a tiédet.
ölellek
Rob persze mar 2004-ben megtalalta az ide illo idezetet:
“(…) nem versenyeznék szenvedés-mennyiségben, de csak tanulni lehet belõle. nem is keveset. egy idõben sokat voltam kórházban. sokszor volt, hogy másik nap már nem volt mellettem az, akivel tegnap még beszélgettem. egy ideig fájt, és aztán el kellett, hogy fogadjam, hogy lejárt az ideje – mint ahogy egyszer majd az enyém is lejár, és másnap lesz ott valaki, aki tegnap még beszélgetett velem. és talán hiányozni fogok neki. de ma MA van, ami holnap már csak tegnap lesz ugyan, viszont tegnap még az én sokat tervezgetett holnapom volt, amire vágytam, amiért éltem, tanultam, dolgoztam. s ha ezeken a tegnapokon, mákon és holnapokon ott lehettek/vannak/lehetnek velem azok, akik számomra fontosak (és talán én is az õ számukra), akkor az jó. most és mindörökké. mert az emlékek velem maradnak (persze egy idõ után halványulnak, de akik elmentek, itt vannak velem/bennem), és az emlékeikben én is ott maradok (természetes emberi vágy: nyomot hagyni a világban).”
ti sem alszotok. pedig kéne. furcsa ez a virtuális egymás mellett lét. ha nem írnátok is tudnám, h TI (E+T) itt vagytok valahol…
2007/06/26
beszélgettünk
ideje volt már sort keríteni végre erre a beszélgetésre is. egyelõre tehát – bár a helyzet érzékelhetõen romlik – marad minden a régiben, 1 hó/4e jelenleg. egyébként lehet kábé hármat lépni, abból kettõnek nincs túl sok értelme (várható siker vs kockázat) aminek meg lehetne, azt még egyelõre nem kéne. jobban végiggondolva a 20-30%-os 120 napon belüli halálozási ráta voltaképpen most is elfogadható kockázatnak tûnik. hát még mennyire az lesz majd akkor, ha tényleg sor kerül rá. juhéjj.
Hol a 70-80%?
állandóan látom, ahogy a könyvespolcnak támaszkodva állt a hallban, amikor utoljára itt volt és hallom az (akkor még) enyhén ironikus telefonba-beleszólását, vagy hogy is kell ezt mondani…
“…mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.”
nagyon fáj. kisbetûvel.
Perillustris, egyetlen ember esetében csak 0 és 100 % létezik. ez az aljasság az egészben…
“-Tudod,lehet,hogy mégis léteznek angyalok…-mondta a fiú és becsukta a szemét..
Magas volt,talpig feketében,a lenyugvó nap utolsó sugarai simogatták arcát,miközben a szél fel-fel kapta éjfekete haját.
A lány csak nézte õt és némán bólintott..és valahol belül..ott egészen mélyen..tudta,hogy igaza van a fiúnak…
de azt mégcsak nem is sejtette,hogy az egyik ott áll vele szemben,a lemenõ nap fényében..talpig feketében…”
Báruch dáján háemet…
ün csak innen a blogról ismertem, talán kétszer találkoztunk személyesen. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy súlyos beteg. Nem látszott rajta – sportolt, biciklizett, minden – közös ismerõsök mondták meg, azt hitték, hogy tudom.
:[
én bringásként ismertem meg, csodálkoztam is kicsit a nyóckeres bejáráskor. nagyon kedves fiú volt.
de bazz.
döbbenet. emléktekerést, igen.
ulok az irodaban, es bamulom a monitort. semmi ertelmes nem jut eszembe. lelekben ott leszek veletek a bucsutekeresen.
Általában nem érdekel, hogy ki egy post szerzõje – ergó ez általában a vakfoltra esik nálam.
Most, hogy erre kihegyezve néztem végig az õ postjait, láttam, hogy rendkivüli ember volt.
barukh dajan ha-emet
tehe nismato crura bi-cror ha-hajim
? Robi! De rég találkoztunk. Jó utat. Egyet még bringázunk.
mindig egyenes volt, mindig…
sdw rip
Részvétem. Nyugodjon békében.
Tamás
kitettem az emléktekerést a bringaut.hu topikjába
ma tudtam meg, és álmodtam vele máról tegnapra.
képet cserélt a wiw-en (nekünk már örökre az marad), mintha angyal lett volna, és hírt adna magáról.
el is határoztam, írok neki ma még, hogy tudja, gondoltam rá, és várom, hogy újra találkozzunk, kávézzunk, és kicsit megálljon az idõ.
most már tudom, hogy õ is gondolt rám. és azt is tudom, hogy nyomot hagyott – ahogy vágya volt – mindannyiunkban
gab – szinte csak õ hívott így :)
A blogjan keresztul ismertem meg, szinte a kezdetektol fogva olvastuk egymast. leveleztunk, kesobb szemelyesen is talalkoztunk. a betegsegerol nem tudtam, csak a munkajarol, amiert nagyon tiszteltem.
ez most nagyon megutott.
jo ember volt. es igen, hagyot nyomot maga utan.
r.i.p.
Nem ismertem, de megrázott ez a bejegyzés.
Részvéttel gondolok azokra, akik ismerték és szerették.
hajnalpor: egy katolikus srác – szintén biciklis
báruch dáján háemet
ez most nagyon gombóc…
Robi,
nyugodj békében.
patrik
Jó látni, hogy ilyen sokan és így emlékeztek rá. Ahogy olvasom a commenteket, egyre jobban sajnálom, hogy üvek óta nem találkoztam Robival.
lévairobi…
Sajnálom.
nagyon sajnálom, nem ismertem, megráz mégis
szia.és kösz a halakat!
jo a lelkemnek, hogy ennyien szerettek es felneztek rad…..
csak blogokon keresztül ismertük egymást, nyugodj békében.
igazán kivételes barát lehetett. mindig öröm volt összefutni vele shadai oldalán. tiszteletet parancsoló bölcs nyugalma és kedves érdeklõdése csak fokozta a vágyat bennem, hogy jobban megismerjük egymást. sajnos erre már nem kerülhet sor.
ün nem is tudom, hogy hogyan vagy miért, de shadowrider végigszurkolta négy évemet. Megismertük egymást a másik blogján keresztül, és noha sosem találkoztunk, olyan feltétlenül támogató kapcsolat volt ez. Számokat küldtem neki meg képeket, amikor tudatni akartam vele, hogy gondolok rá. De mindig olyan esetlennek éreztem ezt. Egyszer megkérte, hogy írjam le neki japán írásjelekkel, hogy ganbatte.
Amikor 2004. januárjában aggódtam érte, ezt írta: “no szomorka, semmi ok se nincsen ra. (az elet lenyege a kuzdes maga. ugye. hát teszem amit kell)”. Felnézek rá.
nyugodj békében.
bóruch dáján emesz.
Hámokajm jenachem eszchem.
nagyon nagy gombóc ez valóban. Három napja ne tudok szabadulni a gondolattól. Gesztusok, poénok, hangulatok… basszus. Rohadt igazságtalan ez.
“..
the phone-call that comes flying out of a blue autumn day
and suddenly everything goes slow and quiet
and soon everyone seems to be alone with their own thoughts
..”
(NMA)
———————————————————————————–
:’((
1989-ben, az AKG indulásának legelején barátkoztunk össze. Aztán jött (súlyosbodott? -mindegy) a betegséged, sok kórház, másik évfolyam, és valahogy eltûntünk egymás elöl.
Ez év januárjában futottunk össze egy osztálytalálkozón, asszem örültünk a másiknak mindketten. Aztán elkezdtünk beszélgetni a belvárosi törzshelyeiden, sokat és hosszan. Így a hatásodra épült hercehurcás bicim, közösen gondolkoztunk webes/fotós ötleteken (az alapos internetmarketinges ismereted lenyûgözött), meg még az a rengeteg mindenféle ami közben szóba került.. gyakorlatilag bármi. Ha netán nem is tudtál valamirõl, hatalmas és õszinte érdeklõdés jött át.
Az utóbbi idõben eltûntél, de át se futott rajtam, hogy valami gond lenne. Sokkal inkább az ezer témád közül, gondoltam, valami éppen még többet kíván, és majd találkozunk, ha úgy alakulnak a dolgaink. Jó lett volna újra leülni és beszélni mindenrõl; benne lenni az újra megtalált barátságban. Aztán egy telefon csütörtökön a semmibõl, és vége, nincs tovább.
Robi, köszönöm hogy ismerhettelek, nyugodj békében!
Beszéltük korábban, hogy a felvonulások engem nem érdekelnek, de ez most sajnos nagyon más, 30-án elbúcsúzunk.
g
Kitartás, intelligencia, tisztesség.
Példa mindannyiunknak.
levrob, te kedves robi
olvasom a sok emlékezést és látom, mennyien szeretnek és tudom, hogy mennyire gazuk van…hiszen neked sikerült ami sokaknak nem, mindig minden körülményben EMBER lenni….
bocs elütöttem, természeten nem gazuk van, hanem igazuk
még egyszer köszönöm, hogy voltál nekünk robi
levai robert [levrob] Link | Válasz erre | 2003. április 6., 21:35 | 21.
?szott hát a két darabra hullásztott Oszkár a leves emésztõcsatornáin csodálkozva s nagyokat harapva az ízletes leves-gyomorba. Ám hamarosan észrevette, hogy amit fent benyel, az középen kifolyik belõle, vissza az áldott leves-anyatermészetbe… Enni hát vagy nem enni, ez itt a kérdés! – fészkelõdött a gondolat Oszkárunk arbor vitae-jébe…
ün innen, a közös mese topikból ismerem õt. Ez volt az elsõ beírása, még vannak nagybetük.
Isten nyugosztalja.
Sokat beszélgettünk, úsztunk, pszichodrámáztunk, együttgondolkodtunk, beszélgettünk. Aztán megszeppentünk: felháborodva ítéltem el valamit, amit ? helyeselt, aminek a mûködése izgatta. 15-16 évesek voltunk. Kitalálta, hogy készít velem egy interjút, s megjelenteti az iskolaújságban. Nem egyszerûen meg akarta érteni: gyorsan be is akarta mutatni, hogy van más nézõpont. ün akkor (még) az egyedüli Igazat és Helyeset szerettem volna megláttatni, beláttatni vele, élénken magyaráztam. ? kedvesen, érdeklõdve kérdezett. Rájött, aztán már tudta és elfogadta, hogy sokféle igazság lehet, és hogy ez a sokféleség valahol érték. 19 éves koromban kaptam Tõle egy cetlit, amelyben megköszönte ezt a beszélgetést – 6 év múlva nézhettem meg. Ekkor már kulturális antropológusként azt kutattam, hogy mi a mások igazsága, mi más kultúrákban a helyes és miért – már nem az igazság és az egyértelmû valóság izgatott, hanem az, miképp konstruálódik ez az emberek fejében.
üs csak most döbbenek rá: sosem köszöntem meg neki ezt a beszélgetést úgy igazán.
Nagyon szép közös búcsúztatást találtatok ki Neki.
Megdöbbentett ez a post.
?szintén szólva, amikor a bevezetést olvastam, azt hittem, hogy a nicknévtõl “búcsúztok”.
Írásai alapján egy srácnak képzeltem, aki mondjuk biciklis futár, civilben meg webdesigner és punkrajongó. Vagy valami ilyesmi. Fiatal és életerõs. Tehát nem halhatott meg “igazából”…
:(((
Robi, úgy de úgy sajnálom, hogy nem folytatódnak: a pszinapszisok, a szigetek, a nóránál találkozások, a szimplázások, a közös gondolkodás, a pszichológiázás, a flórázás, a világmegváltás…
ün nem tudok biciklizni, de mentálisan én is tekerek majd.
Rég elvesztettelek szem elõl, de a lelkem mélyén mindig éreztem, hogy itt vagy valahol a világban, és az jó. Bár tudnám, hol vagy most. Most nagyon rossz.
Mi sem bicikliztunk egyutt, csak egyszer, teremben, (spinning) az nagyon vicces volt. Viszont kavezni kaveztunk boven. Voltunk igy egy paran, ezert december 30-an delben az Eckermannban mind egyutt fogunk kavezni. Es varjuk egyutt hogy bejojjon az ajton.
sajnalom.
csak párszor találkoztunk személyesen, amit nagyon sajnálok, “csupán” a blogjainkon és emaileken keresztül ismertük egymást, úgy 2002-2003 óta, mint shadowrider és zsaklintriste. tudtam a betegségedrõl, de nem voltam hajlandó elhinni, ahogy most azt sem, hogy nem vagy már itt. ez nagyon rossz.
Ismeretlenül
Távozó a maradóknak
mit kívánhat szebbet, jobbat,
mint hogy szokott súlya vesztét
megingás nélkül viseljék?
(Fodor Ákos)
Torkomon akadt a szó a megdöbbenéstõl.
Régen találkoztunk, néhány évvel ezelõtt beszélgettünk néhányat dotcom boomról, jövõrõl, tervekrõl, ötletekrõl, hatásokról. Jó volt beszélgetni, lelkes voltál és igen tág érdeklõdési körû, bár csak a jéghegy csúcsát láttam. Akkor már tudtam, hogy valami nagyot fogsz alkotni, nyomot hagysz. Biztos voltam benne, hogy “sokra viszed” az életben, de most rájöttem, hogy ezt egészen másképpen is lehet, mint ahogy akkor gondoltam. Köszönöm.
Kedves és emberi emlékeket õrzök Rólad.
én ma tudtam meg…
bár alig ismertem, személye sugározta a tudásvágyat, a bölcsességet és a sokszínûséget. õ VALAKI volt…nagybetûkkel.
…miért kell a NAGYOKnak hamarabb elmenni?…
remélem az “örök biciklitúrán” még össze fogunk futni és eszünk együtt egy nagy tál tejbegrízt…akárcsak a Szigeten…
…emlékemben örökké élni fogsz Lévai Róbert
Shadow,
Kétszer, talán háromszor találkoztunk? Az a pár mondat, amit beszéltünk, emberekrõl, bringázásról, pszichológiáról, véleményekrõl most olyan kevésnek, töredéknek, valami nagyobb félbemaradt részének tûnik.
Sajnálom, hogy nem ismerhettelek jobban – csak annyira, amennyi elsõ pillantásra átjött: egy hihetetlenül intelligens, megfontolt, nyugodt, kedves, és közvetlen embernek… De köszönöm, hogy legalább ennyit megmutattál magadból, megtiszteltél vele.
Nyomot hagytál.
Régen gyûjtöm az erõt, hogy írjak, pedig én sem ismertem jól.
De ROKONnak hívtuk egymást, és ez jobban igy volt, mint “csupán” családi szinten, közös unokatesókkal. Remélem, õ is így érezte.
Viszlát Rokon!
Ti meg legyetek erõsek, mint õ.
Flóra
(Ps: úgy néz ki, a végsõ búcsún nem tudok ott lenni, hívlak, Shadai.)
mi lenne ha ezeket amiket ide írtunk és jó eséllyel sok másik még élõ barátunkról is gondolunk gyakrabban mondanánk ki hangosan? nopersze csak módjával de néha hangosan….
nagyon sajnálom, azon kevesek közé tartözott akit tiszteletem
Viszlát Robi! Odaát majd folytatjuk az evaluációt, és mellékesen kibeszéljük a régi szép egyetemi HüKös idõket is… ürülök, hogy megismerhettelek.
Csak most látom és csak most raktam össze a képet.
Egyszer találkoztam csak vele amikor tul.képp. a Bolyai Mûhely nevû szervezettel is. Egy interjúprojekt Rendkívül tartottam az elsõ foglalkozástól (õ vezette) ráadásul tényleg úgy néztem ki, mint aki akkor jött a tanyáról…
De az volt az a délután, amikor elõször éreztem otthon magam bolyaisként. ? pár kérdést feltett, játékot “moderált” egyébként hagyta, hadd menjen minden a maga útján.
Ez 2006 elején volt. Azóta Bolyais “belsõ tag” lettem és jelentõs szerepet kapott az egész az életemben.
Asszem ez volt az a pillanat amikor ez elindult és ezért köszönettel tartozom neki is…
robi’s jahrzeit. 1.
gondolok
Nem ismertem őt. A nekrológot elolvastam. Akkor is, most is mégegyszer.
Nem tudok mit mondani.
Emleke legyen aldott!
One Art
The art of losing isn’t hard to master;
so many things seem filled with the intent
to be lost that their loss is no disaster.
Lose something every day. Accept the fluster
of lost door keys, the hour badly spent.
The art of losing isn’t hard to master.
Then practice losing farther, losing faster:
places, and names, and where it was you meant
to travel. None of these will bring disaster.
I lost my mother’s watch. And look! my last, or
next-to-last, of three loved houses went.
The art of losing isn’t hard to master.
I lost two cities, lovely ones. And, vaster,
some realms I owned, two rivers, a continent.
I miss them, but it wasn’t a disaster.
—Even losing you (the joking voice, a gesture
I love) I shan’t have lied. It’s evident
the art of losing’s not too hard to master
though it may look like (Write it!) like disaster.
– Elizabeth Bishop