Amikor Nyack NY-ban egy halványkék Ford Taurust igyekeztem kiásni mintegy 50 m³ hó alól és életemben elõször meghallottam Béla Fleck nevét, az elsõ gondolatom az volt, hogy a 100 Folk Celsius egy idegenbe szakadt tagjához van szerencsém. Félelmem beigazolódni látszott, amikor azt is megtudtam, hogy bendzsómûvész. Hála megalapozatlan és bárdolatlan elõítéletemnek majdnem lemaradtam arról a lehetõségrõl, hogy élõben hallhassam a Béla Fleck & The Flecktones-t, élükön a mi Bélánkkal (természetesen csak a legnagyobb király, Illés Béla után).
New yorki zsidó szülei Bartók utáni tiszteletük folytán adták fiuknak a Béla nevét, és nem hiába. Szólóban is isteni dolgokat alkotott a Tales From The Acoustic Planet-en Chick Coreaval, Branford Marsalissal, de igazi arcát mégis a saját bandájával: a basszusgitáros Victor Wooten-el, a fúvós Jeff Coffin-al, és a Futur Man névre hallgató dobossal mutatja meg, aki magánéletében Victor Wooten bátyja. Wooten miatt már önmagban megérné megnézni õket az A38-on 2007. január 22.-én, õ ugyanis Pastorius óta a világ egyik legjobb basszusgitárosa. Future Man pedig elsõsorban arról híres, hogy idétlen elnevezésû hangszereket (Synthaxe Drumitar, ZenDrum) készít, amelyek közül talán az ominózus „the box” elnevezésû a legviccesebb, egyedüli mentsége az, hogy ezeken nagyon jól játszik. Bluegrass és jazz mellett, Béla elõszeretettel játszik Bachot elektromos bendzsón, de ami igazán megfogott azon a koncerten, az a hihetetlen intenzitás volt, amivel olyan zenét játszanak, amire minden receptorral oda kellett figyelni. Személy szerint én leginkább a korai dolgaikért (Ufo Tofu, Flight of the Cosmic Hippo) lelkesedem, de azért a legutóbbi albumok (Outbound, The Hidden Land) is könnyedén hallgathatók. Azért írok ilyen korán róla, mert már csak nagyon kevés jegy maradt, mert olyan jó lesz, bizony.