Traumák & tragédiák

Lassan olyan, mintha kétszer lenne Filmszemle az évben: peregnek a 10. (jubileumi?) Izraeli Filmtavasz mozgóképei az ürökmozgóban. Mi pedig ott voltunk, hogy aztán elmeséljük, megosszuk, felboncoljuk. Icipicit gonzósítva, mert az még mindig oly nagyon divatos, vagy legalábbis jól hangzik.

1. nap – május 7. vasárnap

Az elsõ nap szubjektív fogalom, kinek-kinek hogyan, mikor. Idén nem alakult annyira szerencsésen, mint tavaly, amikor a zártkörû celebpartyra is kiadták a jegyet elõvételben, bár hidegtálak akkor sem voltak (csak kétes szavatosságú péksütemények…bezzeg Mrs. M. még egy jelentéktelen munkamegbeszélés kezdetén is a Daubnerba küldetett). Celebparty nélkül is remekül éreznénk magunkat, csak ne lennének olyan feltûnõen kevesen: alig lézeng egy-két érdeklõdõ, a nyugdíjas törzsközönséget pedig már rég elriasztotta a kései idõpont és a tolmácsgép látványa. Azt kívánom csendeskén, bárcsak úgy tódoulnánk a vetítõbe, de inkább csak szüremlik a nyájas közönség, Meir Becket fedezzük fel, és két óra múlva már arra gondolunk, eltéphetetlen köteléket alkot közöttünk az élmény.
Az élmény, ami megrázó. Yitzhak Yeshurun filmjét, a Már nem 17 évest adják. Familiáris érzés kerít hatalmába, az a kéjes utálkozás, amit egy-egy teleregény epizód nézése közben böfögtem fel már zsenge ifjúkoromban. Sosem gondoltam volna, hogy Horváth Ádámnak lehetnek követõi távoli égtájakon, s erre mit ad I~ten, egy legalábbis mégiscsak akad. Yeshurun filmje ugyanis egy folytatás, jelesül a Noa bat 17 címû 1982-es opuszáé. Már a gondolat is cseppet gyomorforgató, 21 év elteltével leporolni karaktereket és színészeket, továbbjátszatni velük valamit, amire ráfoghatjuk, ez a valóság. De amibe a rendkívüli bonyodalmak fordítják a mesét, azt csak legvadabb rémálmaimban és néhány dramaturgiailag elemezhetetlen szappanopera kapcsán éltem át eddig: egy hosszú félóra elteltével az oly egyszerûnek és tisztának indult konfliktus személyes síkra vetülve biológiai szülõk keresésévé, hazugságok és ál-dilemmák feltárásává fajul. Shraga felesége Clara, Clara szereti Shragat, de Shraga Brachat szerette mindig is. Bracha lánya, Noá Hollandiában él, unokája, Sheri haza akar jönni Indiából. Shraga és Clara lánya, Miraleh már rég meghalt, Miraleh férje, Ruven Japánban múlatja az idõt. Brenner, az egykori harcostárs halni készül, a kibucból pedig a költségvetés magas hiánya miatt el akarják küldeni az idõseket. Noá, Sheri és Reuven pedig megindulnak a kibuc felé. Azóta azt kérdezem magamtól, hogy lehetett elég kisszámú elembõl ezt kikeverni?
A snittek úgy csúsznak el egymás felett, hogy fel sem merül, a film menete akárcsak megpróbálná a nézés irányait vagy a nézõ megértésre törekvõ kíváncsiságát követni, a karakterek sekélyesek és többnyire ordenáré módon motiválatlanok, a színészvezetés hiányosságai felett pedig nem lehet szemet húnyni. Hogy is lehetne, mikor éppen csak az hiányzik, hogy Shraga, a.k.a Kutyu bácsi beforduljon a kamera felé és aktualitásokról nyilatkozzon oda vállalhatatlan módon.
Kiemelendõ viszont a mód, ahogyan a szerzõ a generációs konfliktust kezeli: távolságtartásából adódóan nem tesz semmiféle minõsítõ kijelentést, mégis fájóan regisztrálódik a nézõben, a falu éppen az alapító atyáktól próbál megszabadulni. Ugyanakkor ámulatbaejtõ, hogy a film ideje nem telt még az átúszások, leblendék sûrû használata mellett sem: ha nem hangzott volna el néhány az idõre vonatkozó explicit utalás, nem tudtam volna felmérni, napok vagy hetek kérdése a mikrodráma. De nem csak ezért zavarbaejtõ mozi a Már nem 17 éves – talán ezen az elsõ rész (emlékezzen: Noa bat 17) megtekintése sem változtatott volna.

2. nap – május 8. hétfõ

Bár nagyot aludtam rá, a Yeshurun okozta sokkot nem hevertem még ki. �?gy éreztem, szükségem van arra, hogy megtisztuljak, hogy megnézzek egy üszak-Koreáról szóló dokumentumfilmet, vagy, mint Werner Herzog mondotta (s közben durcásan toppantott), a Marsra menjek képekért. Ha oda nem is, alapos agymosás után érkezem a Mozgóba. üs nagyon-nagyon kellemes meglepetésben van részem.
Gyanítom, van egy olyan zsáner – de psszt, errõl nem beszélünk! – amit pasi-filmnek hívnak, az igazi, tökös blõdli, ilyen akarna lenni minálunk az üvegtigris, meg mittom, biztosan ütvös Csöpi is. Olybá tûnik, Izraelben ehhez kivételesen értenek. Van ez a kávéháznak nagy jóindulattal sem nevezhetõ lokál, ami valószínûleg csak a kedves vendégek emlékeiben híres (vö. prospektus), mégis elszánt értelmiségi szabadcsapatok indulnak megmentésére, amikor Tuchtermann & Tuchtermann fondorkodva meg akarja szerezni az ingatlant. Ezen értelmiségi szabadcsapatok õsrocker költõt, agresszív palesztin festõt, dadogós-anyakomplexusos havert, ex-chászid fotográfust és minden falubolondját tömörítik. Talán nem is véletlen, hogy mindnyájan a kórházban kötnek ki nettó 50 perc megunhatatlan ökörködés végkicsengéseként, és együttes erõvel szereznek terhelõ bizonyítékot a drag-queen ifj. Tuchtermann ellen, amivel zsarolhatják egész hátralevõ életében. De ott van az a pici, keserédes momentum, olyan leheletfinoman lett odatéve, hogy suttogva sem merném csattanónak nevezni, nincs film a fényképezõben, biztosan sokszor láttunk ilyet mindnyájan, mégis, annyira, de annyira jó nézni.

3. nap – május 10. szerda

Dokumentumfilmekkel nem tudok mit kezdeni. Többnyire az elsõ egyharmad után kényelmetlenül mocorogva próbálok extrább beállításokat, ütõsebb montázst kitalálni. Lehet akármilyen érdekes a téma, ha azok a képek nem ugranak le a vászonról, nem bírnak valóságosak lenni. Igy voltam ezzel Alan Rosenthal klasszikus történelmi illusztrációjának megtekintésekor is. Rendben, van ez a történet Michoels-szel meg Peretz-cel, de Sztálinról nincs mit mondaniuk a készítõknek: jobbára érzéketlen képeket raknak elibénk, tessék, egy valódi véreskezû diktátor, amit történelemtanulmányaim persze, igazolnak, de sajnos ez a film sem több egy kripto-történelemóránál. Kérdés, kell-e, hogy több legyen? Kellene hát: Solomon Michoels a jiddis színjátszás nagy mestere, néhány méternyi archív anyag õrzi a maguk idejében hihetetlenül sikeres elõadások emlékét. Kéne, hogy errõl (is?) szóljon ez a film, és ne a már milliószor szétboncolt kommunistáról – nagy titkot úgysem tudunk meg.
Van cserébe sok rossz vágás, a montázs azt sugallja a narrációval karöltve – orosz utcakép az 1950-es évek elején, orosz utcakép napjainkban, a narrátor a gyûlöletkampányról beszél, melyet az orvosügy váltott ki – Oroszország szemernyit sem változott; bajos de legalább indokolatlanul maradt állítás; hasonló illusztráció látható a németek felett aratott világháborús gyõzelem kapcsán is: egy nõ megy az utcán, meglát valamit, elfintorodik és köp egyet; a narrátor szerint német katonákat. A valóságban azonban a jól ismert archív felvételen fogoly zsidó partizánnõt vezetnek, felé köp ki a disztingvált dáma. Whatever. Van sok beszélõ fej és self-made szakértõ, ez a film elmenne a Spektrumon egy gondolkodós estén.

4. nap – május 14. vasárnap

Igen, a fõcím láttán még elfog a kétely: Savi Gabison maga írta, rendezte és producelte játékfilmjét, nyugtalanító tény. Most már kifejezett stresszhelyzetet teremtek magamnak, mi van, ha nem fog tetszeni?! De tetszik, érdek nélkül tetszik.
A 14 éves Nadav naplója alapján követjük nyomon a család életének zûrzavaros két évét (azért némi idõprobléma akad az explicit információk alapján: többször hangzik el “utóbbi egy évben” és “fél év telt el”), melybõl hat hónapot Nyinánál, egzaltált nagynénjénél és örök szerelménél tölt el. Bonyolult és csavaros történet az övéké, kezdve az elvált szülõkkel (Nadav édesanyja Nyina nõvére), baal t’shuva édesapával (sok-sok humoros jelenet kipa srugikkal és micvatankokkal), divattervezõ édesanyával (aki Azzedine Alaya mintájára felfedezi magának a zippzárat), Nyina hibbantnak látszó pasijával, Haimonnal, folytatva Haimon halálával és Avinoam, a sereg filmese felbukkanásával, szabálytalan szerelmi sokszöggel és sok kukkolással. A végkicsengés keserédes, de gyönyörûen varrja el a sokfelé ágazó sztorit. Olyan ez, mintha temérdek minifilmet látnánk, minden szituáció másképp abszurd, szürreális, groteszk, ironikus, erotikus, de szerencsénkre itt a jófajta rendezõi szándék sikeresen szövi egy mesévé mindezt.
ürdekes a valószínûleg pénzmegtakarítási célzattal alkalmazott világítási technika: a belsõk nagyon sötétek, szinte csak puha, barnás-sárgás élfények érvényesülnek – picitt túlzó, de felettébb esztétikus. Boldogok lehetünk, mert jó kezekben vagyunk. Még jobb színészek ugyan még erõsebben játszanák el ezeket a sziporkázó történetkéket, de a Nyina tragédiája messze kiemelkedik az idei Filmtavasz mezõnyébõl. Boldogtalan idill, puha csillogással.

Látjátok feleim, ezt sikerült felmarkolni a kínálatból. Hiányoztak a Sam Spiegel fõiskola vizsgafilmjei, mert nagyon friss és kreatív a hangvételük, de így sem távoztam engesztelhetetlen csalódással. Most pedig lehet egyet nem érteni.