Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, György Péterré változva találtam magamat ágyában, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy Judapest-posztot írjak a zsidóság popkulturális reprezentációjának egyik toposzáról, mégpedig a vicces, modern, ugyanakkor egzotikus zsidó figurájáról.

Ez az ábrázolásmód szép lassan fejlődött ki két, tulajdonképp gyökeresen ellentétes kép (tézis és antitézis) békés hollywoodi hibridizációjából (szintézis), és egyikkel sem szakít olyan radikálisan, mint a Hebrew Hammer. Az egyik volt az önironikus, neurotikus, de egyébként teljes mértékben asszimilált, valódi zsidó hagyományokat nem tartó értelmiségi zsidó-kép. Név szerint Woody Allen (vö.: at least he’s jewish):

A másik ős pedig az, ahol SEmES kiváló megfogalmazásában

a „kóser” zsidót stetl-romantikába áztatott, chaszidizmussal leöntött mázzal tálalják, ahol a nőábrázolás kimerül a „Jiddise Mamme” és a „gyönyörű zsidó lány” alakjaiban, s ahol elõbb-utóbb szentimentális (ön)tömjénezésbe, vagy egymás nyakába borulásba, esetleg szentimentális nosztalgiába fullad a skanzen jellegű zsidókonstrukció.

A kettő kombinációja: a zsidó hagyományokhoz, a zsidósághoz, esetleg Izraelhez valamiféle formában kötődő, vicces, de azokat a külső szemlélők számára mégiscsak egzotikumként megjelenítő alak. Lássunk néhány tipikus példát, javarészt sitcomokból - nem véletlen, de nem is zsidó összeesküvés, a viccesség és az egzotikum együttes alkalmazása itt a legkifizetődőbb.

Az első mindjárt a Geller család a Jóbarátokból: szekuláris, klezmer-csöpögéstől általában mentes, modern szereplők, ugyanakkor Ross mindent megtesz, hogy elmagyarázza fiának a Hanuka jelentőségét. Még Karácsonyi Tatunak is beöltözik (a jelenet végén figyeljük meg, azért csak befigyel némi Tipikus Zsidós Zene):

Aztán persze megvan ugyanez rajzfilm-verzióban. A zsidó-témát a South Park is megjeleníti, több részben is, görbe tükröt tartva a zsidógiccsnek, Kyle Broflowskit teljesen normális gyerekként ábrázolva. A téma több epizódban is előkerül, egyszer például Kyle-t meglátogatja a Woody Allen-féle sztereotíp unokatestvére, másszor pedig le kell győzniük az ősi medálok segítségével Mecha-Streisanddá változott Barbra Streisandot, aki mindkét sztereotip zsidó-ábrázolást előadta karrierje során (megjegyzendő, hogy Sheila Broflowski természetesen nagy rajongója):

A szekuláris vonalhoz áll közelebb Grace Adler, a Will & Grace egyik főszereplője, róla ugyan tudni, hogy zsidó, de nem nagyon emlékszem olyan, fontos jelenetre, ahol ennek szerepe volna, ebben sincs (legfeljebb áttételes sztereotípiák vannak, Grace mellmérete ugyanis állandó tréfa tárgya, a magyarázatot lásd a Matulánál).

A vicces helyett a “tough chick” vonalat viszi az egyébkén alsó középkategóriás szintű NCIS sorozatban Ziva David, a Moszadtól ideiglenesen az amerikai tengerészethez igazolt ügynöknő (természetesen a vicces, egzotikus elem itt sem maradhat ki, ám a sorozat készítői csak annyira voltak képesek, hogy Ziva egyébként tökéletes angoltudása ellenére néha elront egy-egy kifejezést, ekkor társai barátilag megmosolyogják, és helyreigazítják):

A Barbra Streisand rajongói vonalat (és annak paródiáját) viszi a Dadus című sorozat főszereplője, Fran Fine, a zsidóság, és az ahhoz kapcsolódó sztereotípiák, Barbrastul szintén legfőképp komikum-forrásként szolgálnak:

Persze a végén megjelenik Barbra is.

Lehet egyébként még fokozni, az egész zsidó-tematika ilyen szempontú megjelenítéséhez ugyanis még zsidó szereplőkre sincs szükség, elég azon elmorfondírozni: vajon agyonvágja-e I*ten azokat, akik nem zsidó létükre hüpe alatt esküsznek, de arra jutnak, hogy nem, amúgy sincs mindenféle agyoncsapdosásra engedélye a polgármestertől:

Az persze világos, hogy ezek az ábrázolások a legcsekélyebb értelemben sem reálisak, de egyrészt mégis szimpatikusabbak, mint a goulasch-romantika zsidó megfelelői, másrészt jó, hogy megtörik a totálisan asszimilálódott zsidó képét, és talán mindkét ős-toposz felől jobb irányba (a közösség hasznos tagjaként működő, de gyökereit határozottan vállaló zsidóság elfogadása felé) mozdítja a sztereotípiákat de ennél többet ne várjunk: a zsidó identitásnál bonyolultabb kérdés kevés van, a nézők pedig elsősorban jó filmeket akarnak látni, nem kifinomult szociográfiákat.