Elnézést a késlekedésért, ám végül csak megszületett a kimerítõ elemzés a mozikban november 10-ikétõl látható Mennyország mostról, melynek trailere megtekinthetõ itt.
Az ördögi kör természetérõl elfogulatlan, mitöbb, pártatlan hangvételû filmet készíteni: már önmagában bajos vállalkozás. Bajos, mert azonnal gyanakvást ébreszt azokban, akik bármilyen, de elfogult álláspontot képviselnek – rögvest politikai-anyagi támogatást, dokumentumértéket kezdenek sejteni mögötte, s így elvész a mese minden lehetséges varázsa.
Részint ez történik Abu Assad filmjének nézõjével: darab idõ elteltével makacsul keresni kezdi a cinkos kiszólásokat – kiknek akar ez tetszeni, a palesztinoknak, az izraelieknek, vagy a naivan asszisztáló európai közösségnek? Hajthatatlanul ismételgeti magában, hogy ennek a játékfilmnek bizony túlságosan komoly valóságalapja van, mindez csakis így történhet. Történhet-e így?
Két palesztin fiatalember autót javít valahol Nabluszban; ismerõs helyszín, ha máshonnan nem, hát a másfél évvel ezelõtt Magyarországon is bemutatott Deus ex machinából, mely mû más vonatkozásokban is kínálja az összevetést. Tehát itt él és dolgozik két hõsünk, Said és Khaled, örülhetnek, van munkájuk. Utálják persze az egészet: az utak lezárva, valaki néha felrobbantja magát a környéken, esetleg az izraeliek lövik a települést, de az erõszakos cselekményeket leszámítva nem történik semmi. Illetve, dehogynem, néha megérint valakit a szerelem: esetünkben az ifjú és jóképû Saidot és a hõs külföldön nevelkedett pacifista leányát, a szép Suhat; mindez bizakodásra adhatna okot, hacsak nem következne egyenesen a nagy kilátástalanságból és semmittevésbõl a film narratívájában a terrorcselekmények iránti igény. 
Az axióma tehát a következõ: ha a palesztin fiatal unja az életét – mely élet a paranoid és fasiszta izraeli biztonságpolitika miatt oly keserû és eseménytelen – akkor elmegy öngyilkos merénylõnek. Így történik ez természetesen Saiddal és Khaleddel is, feltûnik Jamal, az összekötõ (megjelenését tekintve a sztereotip anarchista értelmiségi, jólápolt szakállal, szemüveggel, szókratészi vonásokkal), és bejelenti jó hírét: a fiúk gyermekkori álma teljesül, együtt szállnak majd a mennyekbe egy tel avivi akcióban. Csakhogy az álom mégsem akar teljesülni, túl konfliktusos ahhoz: Said a nõ hatása alá kerülve újragondolja az izraeli-palesztin szembenállás lehetséges feloldását és inkább választaná már a békés rendezést, Khaled viszont ragaszkodni látszik a könnyen fanatizált aktivista szólamaihoz. Véleménykülönbségük ellenére belemennek az akcióba. Az elõkészítés a titkos fõhadiszálláson történik: kamerára veszik a búcsúbeszédeket (azaz csak vennék, de a kamera nem mûködik – felettébb feszült mozzanat, mely nélkülözi a szerzõ által keresett humort, mely felszabadító nevetést akarna eredményezni), megfürdetik-megborotválják a leendõ hõsöket, beöltöztetik õket elegáns öltönyeikbe és vacsorát adnak tiszteletükre: rituális jelenet, klasszikusan szép, nyugodt képekben, lassú kocsizással, svenkekkel komponálva. üppencsak a jelenetet lezáró utolsó vacsora ízetlen-ízléstelen, amennyiben a szûk kistotál valósághûen imitálja Leonardo Utolsó vacsoráját, ami anullálja a megelõzõ képek keresetlen méltóságteljességét, de cserébe nem is humoros.
Inkább szánalmas, ahogyan a Nagy Napon kezdetét vevõ, a Tévedések vígjátéka szellemében fogant kapkodás-hajkurászás is az. Merthogy az akció félresikerül, Said és Khaled szem elöl tévesztik egymást és Said eltûnik. A kétely minden stádiumát bejárja ekkor, mini mágikus utazást látunk: Said a buszmegállóban, zsidó telepesek között (ne feledjük, minden alak tipizált és nem egyénített), felszállhatna a tömött buszra, de meglátja a kisgyermeket és nem teszi. Taxival járja körbe a várost: volt munkahelyét, a szervízt, ahol még megjavítja Suha kocsiját, édesanyja házát, a kiürített fõhadiszállást és végül a temetõt, ahol apja, a kollaboráns nyugszik. Nyomában Khaled és Suha, akik ezen stációk során ellentétes következtetéseket vonnak le a látottakból: a videotékában kollaboránsok kivégzését és merénylõk búcsúvideoit kínálják kölcsönzésre és megvételre, a kocsiban pedig az ideges Khaled meggyõzõdik a hõs leányának igazáról. Így cserélnek szerepet hõseink, s indulnak végül (Khaled immár meggyõzõdése ellenére és Said teljesen kiégve) küldetésük bevégézésére. Van azonban még egy csavar, szándéka szerint könnyfakasztó és szívszorító: Said visszatuszkolja barátját a kocsiba, maga pedig felszáll az izraeli kiskatonákat szállító buszra. Leblende.
A trendfilm minden követelményének maradéktalanul eleget tevõ mozit láttunk. A posztmodern ifjúság életérzését megrajzoló és azt ideológiai töltettel ellátó filmet, mely leginkább Európából képes nézni a valódi, emberi konfliktust: hõseink külseje a posztmodern romantika, az antiglob aktivisták és egyetemi bölcsésznépség oldszkúl, szakadt dress-code-ját hordozza; így aztán könnyû (lenne) velük azonosulni a moziõrült európai ifjaknak (a film páneurópai finanszírozása is alátámasztja ezt). ületérzésük sem különbözik sokban a mai tizen-huszonévesek tengés-lengésétõl, gyökértelenségétõl. Látszik emögött az erõlködés, hogy az öngyilkos merénylõkben is a “mai fiatalt”, az “embert” láttassa – szimpatikus, de elvetélt szándék ez. Hiszen mit tudhatunk a valódi motívumokról (a rendezõ bevallása szerint sok, a meghiúsult akciók résztvevõivel készített kihallgatási videot nézett végig)?
Ugyanakkor valamely bizonytalanságot is felfedezhetünk: sok irányba (humor, empátia, szarkazmus) indul a rendezõ, de semmit sem visz végig, semmit sem tart ki; ez a sokféleség gyakran hatástalanítja az élvezhetõ elemeket is. Mindez a görcsös elfogulatlanság miatt. A már említett Deus ex machina nem esik ebbe a hibába – pártossága, erõteljes állásfoglalása eleve megakadályozza ebben, s lehetõvé teszi a száraz, epés humor kibontakoztatását.
Kár a Mennyország mostért, mert lehetne erõs, valódi problémákat boncoló alkotás. De mindez elvész, s csak egyetlen kérdés marad: megtudtuk, mi történik az öngyilkos merénylõkkel, de vajon mi lesz a férfi nélkül maradt családokkal? Róluk ki csinál majd filmet?
