Archive for the 'showbiz' Category

Matematikus a zongoránál

Tom Lehrer egy klasszikus New York-i (a szó amerikai értelmében vett) liberális zsidó értelmiségi. Végzettsége szerint matematikus. Egyébként meg az egyik legviccesebb dalszövegíró. Sosem csinált titkot politikai nézeteiből, ugyanakkor nem kapaszkodott fel a 60-as évek végén a New Left által felemelt, magukat vérpisilősen komolyan vevő majmok mellé.

Azt mondja, zenével és humorral nem lehet különösebb hatást elérni. A humor mindig másról szól, valójában mindig máson nevetünk, akárki is legyen az – valójában rajta röhögünk, tehát nekünk nincs mit változtatni. Meg a jó vicchez időnként nagy túlzás kell, így aztán joggal mondhatjuk: de hiszen ez túlzás, nincs is (ekkora) baj. Illetve azt is mondja, hogy aki nevet a viccein, az már nagyjából úgyis egyetért vele, aki nem ért vele egyet, az nem fog nevetni, és nem fog megváltozni, ő sem változott meg attól, hogy jobboldali humoristákat hallgatott kísérletképp.

Ezért, vagy másért, ki tudja, mindenesetre az ellenkultúra megerősödésével Lehrer gyakorlatilag visszavonult, a hetvenes évek eleje után 25 évig nem adott élő koncertet, egészen 1998-ig. Előtte azért még mindenki megkapta tőle a magáét:

(Megjegyzem, olyan tényleg létezett, hogy National Brotherhood Week, egy rasszizmus-ellenes programsorozat volt minden évben, 1965-ben ennek az első napján gyilkolták meg Malcolm X-et, ezek után született az előző dal, felteszem, részben legalábbis a hasonló programok kétes hatékonyságára reflektálva.) A bejegyzés folytatódik! ››

Gomba/fejek (a várva vár Infected Mushroom JP-poszt)

A hetvenes évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az úgynevezett könnyűzene, azon belül főleg az úgynevezett rock, tágabb értelemben minden addigi, a bluesról újabb bőrt lenyúzni akaró műfaj meghalt, minden hasonló próbálkozás csúfos kudarcot vallott. Paul McCartney kántált fejhangon (ráadásul nem is jiddisül), Albert Hofmann találmányától szétcsúszott hippik nyekergették hosszú órákon át a gitárokat, és így tovább.

Amikor ez mér végképp tarthatatlanná vált, jöttek a németek, először a Krautrock-együttesek, aztán négy, könyvelőnek kinéző düsseldorfi figura megcsinálta a Kraftwerket. Egészen a bécsi klasszikusokhoz nyúltak vissza (nem vicc, mennyivel jobb úgy Kraftwerket hallgatni, ha felismerünk egy szonáta-formát), és olyasmiről beszéltek, ami a huszadik század vége felé tényleg érdekes. Robotnak lenni jó.

Viszont ez a műfaj sem kerülhette el a végzetét, csak ezt nem az angol proletariátus meg az amerikai hippik végezték ki, hanem szteroidokon hízlalt, szoláriumbarna, beekizett németalföldi ipari tanulók. Megszületett az, amit ma csak lakossági technoként emlegetünk, és leginkább arról lehet felismerni, hogy ilyen partikra járnak a magukat menőnek képzelő tizenötévesek, valamint az alacsonyabb ingerküszöböt igénylő műfajokkal meg nem célozható kigyúrtkopaszmenőnémetnagyautósok.

Nu. De akkor hol vannak a zsidók? A bejegyzés folytatódik! ››

Az ember, aki túl sokat tudott

Egy házaspár síelni indul, ám egy szerencsétlen véletlen folytán egy gyilkosság szemtanúi lesznek. Az áldozat elárulja nekik, hogy gyilkosság készül, a gyilkosok meg jól elrabolják a gyereküket, hogy nehogy bárkinek is szóljanak a tervről. A végén persze minden kiderül, megakadályozzák az illusztris vendég kinyírását, leleplezik az összeesküvőket, és így tovább. Igen, ez az a Hitchcock-film. Illetve nem egészen az, mert amire mindenki gondol, az James Stewart és Doris Day főszereplésével készült 1956-ban, amiről meg én beszélek, az 1934-es. Egyébként ez a rendező egyetlen, saját maga által újra elkészített műve.

De mi is olyan érdekes az eredeti, fekete-fehér, 1934-es verzióban?

A bejegyzés folytatódik! ››

Ami nem megy, ne erőltessük

Van, aki mindenáron jópofa akar lenni. Van, aki mindenáron nagyon komoly akar lenni. Van, aki minden produktumába be akarja csempészni identitásának elemeit, minél észrevehetőbb módon, ebből születnek a borzalmas crossoverek, noch dazu az úgynevezett nemzeti rock. De nemcsak Magyarországon tudnak ilyet, van, aki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a “hagyományos” klezmer-jellegű nyervogás és a poszt-laibachi indusztriális hörr-metál összeházasításából valami jó is kisülhet, főleg úgy, hogy mindezt az irónia (vagy a véresen komoly humor) legcsekélyebb jele nélkül teszi.

Próbálkozni persze lehet, de az eredmény a legkevésbé sem lesz jó, sőt, vicces sem, legfeljebb valami olyasmi, amin kínunkban röhögünk, mint szegény Gevolt nevű jiddis indusztriálfolkmetál együttesen. Egy időben persze az volt a menő, aki a legbizarrabb sítluskutyulékot találta ki, de ezen már túlléphetnénk. Szóval a Gevolt MySpace oldalán a következőt olvashatjuk:

Gevolt is the only band which does Yiddish Metal and takes it seriously. Take some Jewish folk melodies, mix them with the finest modern metal rythm section, blend it with some acid electronic synth sounds and add some classical Kleizmer violin on the top. Gevolt!!!

A merészebbek bele is hallgathatnak, szerintem annyira elképesztő, hogy az már szép, de legalábbis vicces (csak nem úgy, ahogy az előadók akarnák):

A bejegyzés folytatódik! ››

Jewish blues

Kevesen vannak, akiknek elsőre a zsidóság ugrik be, ha azt mondom: blues. Sok minden más igen, de pont a zsidók úgy általában, hát, nem jellemző, sőt, a blues-történelemben nemigen tudok olyan kiemelkedő zsidó figurákról, mint a rock, a punk, vagy más műfajok esetében. A blues, ugye, nem Brooklynban született.

Nem is Chicagoban, persze, de ez most mellékes. Viszont ha előszedjük szinte bármelyik régebbi, nagy blues-előadó lemezeit (B. B. Kingtől John Lee Hookerig sokakat fel lehetne sorolni ebből a generációból), a dalok szerzőit nézegetve furcsaságokra fogunk bukkanni: meglepve fogjuk felfedezni a különösebbnél különösebb nevű társszerzőket. A bejegyzés folytatódik! ››

Zsidó vicc

Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, György Péterré változva találtam magamat ágyában, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy Judapest-posztot írjak a zsidóság popkulturális reprezentációjának egyik toposzáról, mégpedig a vicces, modern, ugyanakkor egzotikus zsidó figurájáról.

Ez az ábrázolásmód szép lassan fejlődött ki két, tulajdonképp gyökeresen ellentétes kép (tézis és antitézis) békés hollywoodi hibridizációjából (szintézis), és egyikkel sem szakít olyan radikálisan, mint a Hebrew Hammer. Az egyik volt az önironikus, neurotikus, de egyébként teljes mértékben asszimilált, valódi zsidó hagyományokat nem tartó értelmiségi zsidó-kép. Név szerint Woody Allen (vö.: at least he’s jewish):

A másik ős pedig az, ahol SEmES kiváló megfogalmazásában

a „kóser” zsidót stetl-romantikába áztatott, chaszidizmussal leöntött mázzal tálalják, ahol a nőábrázolás kimerül a „Jiddise Mamme” és a „gyönyörű zsidó lány” alakjaiban, s ahol elõbb-utóbb szentimentális (ön)tömjénezésbe, vagy egymás nyakába borulásba, esetleg szentimentális nosztalgiába fullad a skanzen jellegű zsidókonstrukció.

A kettő kombinációja: a zsidó hagyományokhoz, a zsidósághoz, esetleg Izraelhez valamiféle formában kötődő, vicces, de azokat a külső szemlélők számára mégiscsak egzotikumként megjelenítő alak. Lássunk néhány tipikus példát, javarészt sitcomokból – nem véletlen, de nem is zsidó összeesküvés, a viccesség és az egzotikum együttes alkalmazása itt a legkifizetődőbb.

Az első mindjárt a Geller család a Jóbarátokból: szekuláris, klezmer-csöpögéstől általában mentes, modern szereplők, ugyanakkor Ross mindent megtesz, hogy elmagyarázza fiának a Hanuka jelentőségét. Még Karácsonyi Tatunak is beöltözik (a jelenet végén figyeljük meg, azért csak befigyel némi Tipikus Zsidós Zene): A bejegyzés folytatódik! ››

Marxok, akiket szeretünk

Az elmúlt napokban nagyon sok szép, hosszú, magas színvonalú elmélkedést olvashattunk itt, a Judapesten, 1968-ról, Trianonról, ironikus rajzfilmekről és magas művészetről, úgyhogy épp itt az ideje egy kis habkönnyű, klasszikus tortadobálásra burleszkre építő (és popkulturális) megmondásnak: tessék megtekinteni néhányat a Marx-fivérek jelenetei közül.

A bejegyzés folytatódik! ››

Seinfeld

Biztosan mindenki hallott már Jerry Seinfeldről. Amerikai komikus, magyar zsidó édesapa és szíriai zsidó édesanya gyermeke, ja és vega. Legnagyobb sikere a saját magáról mintázott fél-fiktív karakterről, Jerry Seinfeld komikusról szóló (meglepő módon Seinfeld című) 9 évadot megért sorozatának volt. Persze nem ő az egyetlen, aki a valódi nevére, személyiségére építő, fél-fiktív karakterrel dolgozik, sorozatában ezt teszi Sarah Silverman is.

Jerry Seinfeld (a sorozathős) a showbizniszben dolgozik, egész pontosan stand-up comedyvel foglalkozik. Ez az a műfaj, amikor egy előadó minden különösebb segédlet, díszlet, kellék, előre bemutatott szituáció nélkül, egyedül áll ki a közönség elé, és vicces monológ-szerűséget ad elő, időnként bevonva (de leginkább csak piszkálva) a nézőket is.


A bejegyzés folytatódik! ››

To Sarah with Love

Vigyázat, habkönnyû post, melynek kapcsán lehetetlen nácikról vitázni!

A JP házicelebrity Sarah Silverman nemrégiben vicces videót mutatott be Jimmy Kimmel showjában. Jimmy meg visszaviccelt.

A bejegyzés folytatódik! ››

Havana

Ha ma újrakezdhetném, akkor a JP talán tényleg csak egy *pOp*magazin lenne, méghozzá a 9-16 éves korosztályoknak. Az Y-generáció a jövõ! (a zérõl nem is beszélve).

Az 1 éves születésnapunkra pedig Lauren Rose-t hívnám meg.

Nem haszontalan infó: Lauren Rose (Goldberg) fenti Havana Gila feldolgozása állitólag jó eséllyel lesz a karácsonyi no.1 a brit slágerlistákon. Erõsen elgondolkodtató.

Konim. Mert játszani jó.

Önökben is nyilván még élénken él A Konim ügy. Tudják, amikor Simon Peresz azt mondta az Izraeli Kereskedelmi Kamara ülésén, hogy “felvásároljuk Manhattant, Lengyelországot, Magyarországot…”.

A JP és a Hasboro most örömmel mutatja be közös fejlesztését, a legújabb társasjátékot, amely immár minden család számára elhozza a “felvásárlás” és a “gyarmat-építés” lázas örömeit! üpp idõben az ünnepekre!

A “Konim” ingatlankereskedelmi társasjáték, felnõtteknek is: vásároljon (fel), építsen, és szedjen bérleti díjat! A játék célja, hogy a játékosok közül meggazdagodjon valaki. Persze a feladathoz szükség van stratégiára, befektetésekre, jó gazdálkodásra – és persze egy kis szerencsére is. Vásároljon ingatlanokat, építsen szállodákat, plázákat és kaszinókat és szedjen bérleti díjat mindenkitõl aki odatévedt, de vigyázzon nehogy a csõd szélére jusson.

A Konim játékban Öné lehet végre a Síp utca vagy a Klauzál tér! A Szent Isván Park és a Pozsonyi út! Gyûjtse össze az összes zsinagógát és a zsebében tudhatja a rabbikart! Vagy reprezentáljon felül a médiában! Vásárolja meg a helyi lapokat és nyugodtan aludhat még a legrizikósabb beruházások esetén is. A játékban a portfóliónkat vendéglátóegységekkel is diverzifikálhatjuk: vásárolja meg az összes falafelest és üné lesz a humuszmonopólium!

A bejegyzés folytatódik! ››

Kritikai szellem

Valami komolyat akartam most posztolni, el is kezdtem, de ebben az idõben képtelenség bármi kreatívat csinálni. Legalábbis nekem. Saját kis blogom egy kedves kommentelõjét viszont valószínû, nem gátolják ilyen mellékkörülmények, a nyitólapon látható bejegyzések majd’ mindegyikéhez kommentált egy frappánsnak szánt zsidózást, biztos, ami biztos.

Elõször csak a szokásos szöveg:

Telitalálat, zsidó!

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy ebben a ballib-grimbusz csürhében mennyi, de mennyi a zsiddancs komolyan mondom, téged nemsokára a saját hittársaid fognak kigolyózni!

A bejegyzés folytatódik! ››

„Adolf…it’s not too soon?”

Pár hete volt szó Rich Cohen amerikai újságíró vicces kísérletérõl, minek során egy hétig Hitler-bajusszal járta New York utcáit. Részben hasonló témával foglalkozik egy bizonyos John Ross Bowie alábbi munkája:

Elég nehezen ismerek fel arcokat, de mintha ez az ember lenne a szkeccs férfi fõszereplõje.

Mindenki táncolj! A Coolooloosh Budapesten

(C)dzsingisz
A Keset záróeseményeként a Coolooloosh lépett fel vasárnap este a Gödör színpadán. Megvalljuk õszintén, a koncert energiája, tempója és hangulata meglepett bennünket, de a zenekar és a közönség a második számot követõen egymásra talált, igaz elõtte a gitáros hátra zavarta a fotósokat, és az elsõ sorba hívta a táncos lábú fiatalokat, akik kitartottak a negyedik ráadásig. A koncert elõtt, még a délutáni napsütésben a Judapest stábja kapott fél órát, és jól kifaggatta a zenekar tagjait. A bejegyzés folytatódik! ››

Shake your rumpaaah! A Beastie Boys Zamárdiban

Szenzációsan jó volt a tegnapi Beastie Boys koncert Zamárdiban, úgyhogy sajnos bebukta, aki nem volt ott. Olyan frissek voltak, mintha 1989-et írnánk, Mike-D jobban tolja a HC/punkot, mint Jello Biafra, a srácoknak jobban áll a Dick Tracy-ruha, mint Warren Beatty-nek, funkibbak, mint Bootsy Collins és szellemesebbek, mint két kötet zsidóvicc.

A bejegyzés folytatódik! ››

  • ,